2016. július 25., hétfő

4. - Az igazmondás szabályai




A második dolog, amit sikerült megállapítanom Louis-ban – azon kívül, hogy szemmel láthatólag nem valami nyílt személyiség – az a nem törődöm stílusa volt, amit előszeretettel alkalmazott a számára kifejezetten fontos témáknál annak érdekében, hogy kevésbé fontosnak tűntesse fel őket, hátha ezzel elfedi a csúf igazságot. Az igazságot, miszerint hiába a kifejezéstelen arc, aki egy kicsit is figyelmes, az előbb vagy utóbb kiszúrja a szemeiben megbúvó szomorúságot, és megállapítja a nyilvánvalót, miszerint ő is ugyanolyan ember, mint mások.
Elvégre a fájdalom mindenkinél ott van – csak éppen nem mindegy, ki hogyan dolgozza fel. Egyesek valami fizikai tevékenységgel próbálják enyhíteni, míg mások magukba fordulnak, és hagyják, hogy előbb vagy utóbb szépen csendben feleméssze őket, míg végül nem marad más, mint az üresség. Aztán vannak az olyanok, mint Louis, aki nem hátrál meg, de nem is veri ki a szart egy bokszzsákból, hogy csillapítsa a tehetetlenség érzését, hanem leplezi, miközben mélyen legbelül pontosan tisztában van azzal, hogy ez csupán egy valamivel jobb, mint az előző lehetőség; lassabb. A fájdalom pedig ugyanolyan.
Néztem, ahogy semleges tekintettel gyújt egy újabb cigarettára, mintha az előbb mondott szavak mit sem számítottak volna, noha egy részem kissé sértőnek találta az alábecsülésem a részéről, mintha engem ilyen könnyen át lehetne ejteni, vagy éppen megtéveszteni, mint a többieket.
Kár, hogy én nem tartoztam közéjük.
- A vezetékneved elárulod? – érkezett a kérdés olyan váratlanul, hogy eleinte azt gondoltam, képzelődöm, azonban a várakozó tekintetét látva sikerült összekapnom magam annyira, hogy válaszoljak.
- Diamond. – feleltem, miközben éreztem, ahogy a szájízem valamiféle keserűségbe vált át a kimondott szavak által, és csak remélni tudtam, hogy mindebből Louis semmit sem vesz észre.
A szemem sarkából figyeltem, mint valami ragadozó az áldozatát, hátha bármiféle felismerést is tanúsít a név hallatán, és szinte már felsóhajtottam megkönnyebbültségemben, mikor csak egy biccentést kaptam válaszul, miközben egy újabb slukkot szívott a cigijéből.
- Szép név. – jegyezte meg.
Nem volt kedvem felvilágosítani, hogy csak úgy hangzik, mintha az lenne, helyette inkább csak megvontam a vállam, és nekitámaszkodtam a mögöttem lévő falnak, miközben egy hűs szellő hatására átkaroltam a térdeimet és összébb húztam magam.
Magamon éreztem a tekintetét, miközben magam elé meredve fohászkodtam, hogy csak ne feszegessük tovább a név kérdést, azonban egy perc néma csend után világossá vált, hogy ejtette a témát, miközben elnyomta a cigijét.
- Bemutatkoznék, de azt hiszem, az én részemről kissé értelmetlen lenne. – mondta, mire felé kaptam a pillantásom.
- Igen, ezt a részt már a klubban előttük. – feleltem, majd a kissé kérdő tekintetét látva folytattam. – Ahogy levettem, igen csak nagy fegyveredként szolgál, hogy nem kell megmondanod, mi a neved, az emberek már amúgy is tudják. Kár, hogy nem működik mindenkinél. – álltam fel a székből, miközben éreztem ahogy a pillantása az oldalamba fúródik.
- Miért, talán nálad nem vált be? – vonta fel a szemöldökét, ahogy az önelégült mosoly lassacskán kiült az arcára.
Próbáltam nem magamra venni az újabb általánosítását rólam, noha mélyen belül tudtam, hogy nem számíthattam volna nagyon másra, elvégre bármennyire is szépítjük, még mindig csak egy vagyok neki a sok közül, akivel időről időre összeakad, hiába gondolom mégis az ellenkezőjét.
Az ő érzéseit akkor sem fogom tudni megváltoztatni.
Leporoltam a póló hátsó részét, amolyan pótcselekvésként, hogy még legyen annyi időm, hogy összeszedjem a gondolatimat egy utolsó mondat erejéig.
- Ki mondta, hogy a nevedért jöttem el veled? – vetettem oda, majd a nélkül, és már indultam is volna, hogy bemenjek, amikor is a karom után kapott, ezzel maradásra késztetve.
Sziklaszilárdan álltam a tekintetét, miközben a város zaján kívül csupán csak a saját lélegzetvételem és szívdobogásomat hallottam. Éreztem, hogy ez a szemkontaktus már jóval másabb, mint amilyen a klubban volt, azonban egy dolog mégis ugyanaz volt a kettőben; mégpedig az, hogy képtelen voltam megmozdulni, bármennyire is szerettem volna.
Fogalmam sem volt, mi jár a fejében és mi a célja ezzel az egésszel, azonban miközben figyeltem, ahogy a korábbi önelégültségének már nyoma sincs, a tekintete pedig szépen lassan elsötétül, nem számítottam túl sok jóra.
A jó alatt pedig az eltűrést értettem.
Olyan közel hajolt hozzám, hogy a leheletét már a nyakamon éreztem, miközben csaknem kényszerítenem kellett magam, hogy ne remegjek, a lábaim pedig csaknem feladták a szolgálatot.
- Szép próbálkozás. – mondta halkan, ahogy kisimított egy tincset a szememből. – Kár, hogy hazudsz. – suttogta.
Kár, hogy nem hazudtam.
- Akkor miért maradtam itt veled a helyett, hogy leléptem volna? – erőltettem meg magam egy épkézláb mondat erejéig, miközben a szorítása engedett valamennyire.
- Jó kérdés. – fúrta a tekintetét az enyémbe, és várakozóan felvonta a szemöldökét. – Miért?
Noha szerintem pontosan tisztában volt azzal, hogy nem fog választ kapni a kérdésére.
- Találd ki. – feleltem szemrebbenés nélkül, miközben szépen lassan kihúztam a karomat a kezéből. – Aludj jól, Louis. – mondtam, és beléptem az erkélyről, otthagyva őt az éjszakai hűvösben és a saját bizonytalanságának fogságában.
Az én bizonytalanságomról már nem is beszélve, ami egyre inkább eluralkodott rajtam, ahogy távolodtam tőle, miközben a fejemben kavargó kétes érzésektől csak kóvályogva tudtam összeszedni a cuccaimat.
Nem vártam el, hogy utánam jöjjön – elvégre tudtam, hogy nem fog, ahogy marasztalni sem.
Nem az volt a baj, hogy nem tekint rám többként, mint egy puszta kaland. Hanem az érzés,  hogy akármi is történt közöttünk ma este, annak még nincs vége.
Inkább csak most kezdődött.
***

Csurom vizesen, az utolsókat fújva dobtam le magam a színpad kemény, csúszásmentes padlójára, ami a mai nap eddig csak kismillió alkalommal hagyott valami nyomot a térdemen, és a testem további részein a próba közben, miközben éreztem, ahogy a végtagjaim szabályosan égnek a kimerültségtől, a szívem pedig még mindig egy ütemet dobog a zenével, hiába halkult el csaknem egy perccel ezelőtt.
Lehunytam a szemem, azonban a szemhéjamon keresztül is láttam, ahogy minden sötétebb lesz, és valaki fölém tornyosul, mire azzal a lendülettel ki is nyitottam, így szembe találhattam magam a szintén kimerült, de vigyorgó Aster arcával.
- Azt ne mondd nekem, hogy a sosem fáradt Chloe kidőlt! – nyújtotta felém a karját, mire habozás nélkül elfogadtam.
Egy húzással feltápászkodtam a fekvő helyzetemből, és bár nem szívesen mondtam volna ki hangosan, még ellettem volna ott egy darabig.
- Az én seggemet is szétrúghatják néha, tudod. – húztam egy kisebb mosolyra a számat, és átkaroltam a mellettem álló lányt. – A tied még hogyhogy ilyen ép?
Aster megvonta a vállát, és vett egy mély levegőt, miközben az izzadság megcsillant a homlokán.
- Megnyugodhatsz, mindenem fáj, csak lelkes vagyok. Nem mindennap dolgozunk ilyen helyeken. – pillantott körbe elismerően az arénán.
Követtem a tekintetét keresztül a helyiségen keresztül, ahol az emberek ide-oda mászkálásán és nyüzsgésén kívül órák óta semmi sem zajlott, noha fejleményként feljegyezhettem magamnak, hogy legalább az asztalokat már sikerült behordaniuk.
Mondjuk a napirend – nevezhetjük inkább óra vagy éppen percrendnek is inkább a túlzott pontossága miatt – szerint ezen kívül még bőven van mit csinálniuk, mielőtt végleg elkészülnének a teendőkkel, bár nem tudom, hogy egy díjátadónál egyáltalán létezik e olyan, hogy teljes készenlét.
- Látom, ez neked nem olyan, mint a többi. – jegyeztem meg, és összefogtam a szanaszét szálló hajam egy szoros copfba.
- Neked talán igen? – meredt rám szinte már felháborodottan, mire csak nehezen bírtam megállni, hogy ne vigyorogjak.
- Nekem mindegyik munka ugyanolyan. – feleltem. – De nem baj, Aster, a lényeg, hogy te lelkes vagy.
Ez volt az egyik legjobb tulajdonsága szerintem a barátnőmnek, akit valahogy sikerült csaknem annyira a szívembe zárnom, mint Kylie-t, azzal a különbséggel csak, hogy az utóbbi személyt már régebb óta ismerem, és hát persze ott van az a rész is, hogy együtt is lakunk.
De hiába nem voltunk lakótársak, amúgy sem szabadulhattam a mindig szórakozott, energiabomba lánytól, aki lényegében a szöges ellentétem volt, már ami a belsőnket illeti, mégis kijöttem vele, valahogy néha jobban, mint bárki mással.
- Jó, azért valamennyire te is izgatott lehetsz. – mondta. – Máskülönben nem lennél ilyen fura hetek óta.
- Fura? – ráncoltam össze a szemöldökömet, miközben felé fordultam.
Aster bólintott, majd az arckifejezése egy csapásra megváltozott, mintha kifejezetten szórakoztatná a pillanatnyi értetlenségem.
- Ne is próbáld tagadni, hogy nem változott meg valami veled kapcsolatban! – rázta meg a fejét. – Háromból legalább kétszer máshol jársz, és még humorérzéked is van.
- Ez fájt. – vágtam közbe semleges arckifejezéssel, mire egy megrovó pillantást kaptam válaszul.
- Azt ne mondd nekem, hogy köze van ennek a múltkori dologhoz a klubban! – szűkültek résnyire a szemei, mint akinek kapása van.
Csak reménykedni bírtam benne, hogy kívülről semmi sem látszik rajtam, noha éreztem, hogy az arcom három árnyalattal vörösebb lesz, mint kellene, miután szépen lassan eljutott a tudatomig a mellettem álló lány célzása.
- Nem. – vágtam rá kurtán, talán egy kicsit túl gyorsan is, de nem kételkedtem benne, hiába a gyanús viselkedésem, Aster-t amúgy sem lehetne olyan könnyen levakarni a témáról.
Nem voltam naiv, pontosan tudtam, hogy a barátnőim bármikor kaphatnak fülest arról, hogy aznap este leléptem valakivel a klubból, ha nem ők maguk szúrtak ki engem a tömegben, azonban sejtettem, hogy a partnerem kilétét elég esélytelen, hogy bárki is tudja.
Normális esetben – már ha egyáltalán létezik olyan – talán semmit sem mondtam volna nekik arról az estéről, azonban tudtam, jobban járok, ha én magam állok elő azzal, hogy túlestem életem első egy éjszakás kalandján.
Attól az információtól eltekintve persze, hogy mindezt kivel sikerült megtennem.
Természetesen nem volt nehéz egy kamu-sztorit előadnom, néhány kéretlen részlettel fűszerezve, hogy még hihetőbb legyen a dolog, így egy este kibeszéléssel megúsztam.
Legalábbis mostanáig.
- Engem nem versz át, Chloe, ki vele, hányszor találkoztatok már azóta? – vigyorgott Aster továbbra is, mint egy vadalma, nekem pedig automatikusan visszatért a színem.
- Egyszer sem. – mondtam, amivel lényegében nem hazudtam, elvégre tényleg így volt.
Na, nem mintha mindez meglepetésként ért volna, ugyanis pontosan tudtam, hogy nagy valószínűséggel akkor látom utoljára Louis-t, legalábbis privátban biztosan és persze azt is, kicsi az esélye annak, hogy nem lépett azóta tovább már jó pár alkalommal az esténken.
Miért ne tette volna?
- Én csak azt nem értem, miért kell ennyire titkolnod ezt az egészet, mármint nincs ebben semmi szégyellnivaló, mi is csináltunk már ilyet… - kezdett bele a beszédébe Aster, azonban közbevágtam.
- Én ugyan nem szégyellek semmit. – ráztam meg a fejemet, a barátnőm azonban nem tágított.
- Ugyan már! Valahányszor szóba kerül, rögtön témát váltasz, vagy jobbik esetben elvicceled, mintha mi sem történt volna, miközben még a hülye is levágja, hogy nem így van. – mondta, majd kissé halkabbra fogta. – Ugye nem bántott?
- Jézusom, dehogy! – meredtem rá hitetlenül. – Ez még viccnek is rossz.
- Nem vicceltem. Csak aggódom. – felelte, miközben jóval komolyabb hangvételre váltott, amitől automatikusan összeszorult a szívem, mennyire nem érdemlem meg, hogy olyan emberek vegyenek körül, mint Aster.
Lemondóan megráztam a fejemet, miközben a tekintetem ismét végigsiklott az arénán.
Teljesen mindegy, mennyire próbálkozom, ha ez a titok úgysem marad titok.
- Louis Tomlinson. – adtam be a derekam végül.
- Tessék? – meredt rám a mellettem álló szőkeség, mintha valami idiótával lenne dolga, én pedig kezdtem valóban úgy érezni magam, mintha az lennék.
- Louis Tomlinson volt az. – sziszegtem már valamivel idegesebben, miközben magamban fohászkodtam, hogy ne kelljen még egyszer kimondanom a nevét.
Mintha a szájízem folyton keserűbb lenne tőle.
- Ne szórakozz, Chloe, nem veszem be! – rázta meg a fejét hitetlenül.
- Nem szórakozok, Aster, bárcsak szórakoznék. – sütöttem le a szememet egy fájdalmas sóhaj kíséretében.
- De hogy? És miért? És hogy? – normális esetben talán nevethetnékem támadt volna Aster golflabda nagyságúra kerekedett szemei láttán, azonban ez alkalommal valamiért nem éreztem túl viccesnek a helyzetet.
- Nem tudom, én… - kezdtem, azonban megakadtam, miután rájöttem, tulajdonképpen fogalmam sincs, mit akarok mondani pontosan. Mintha én magam sem lettem volna tisztában a válaszokkal, miközben egyedül én adhattam meg őket. – Ő is ott volt a klubban, valahogy összeakadtunk és a következő, amire emlékszem, hogy egy rohadt hotelszobában kötöttünk ki. De semmi különös nem történt.
- Akkor meg miért viselt meg ennyire? – vonta fel a szemöldökét a barátnőm. – Mert egy seggfej volt?
- Aster, a seggfej viselkedés náluk alap tulajdonság, ezt te is tudod, bár velem nyilvánvalóan nem volt seggfej, ha azt akarta elérni, hogy az ágyában kössek ki. – feleltem olyan hétköznapi hangsúllyal, mintha csak az időjárásról beszélgetnénk. – De nem viselt meg, és semmi bajom. Sőt, azóta nem is láttam, valószínűleg pedig soha többé nem fogok hallani felőle, szóval tök felesleges lovagolni a témán… - hadartam, azonban Aster közbevágott.
- Mostanáig.
Összeráncolt szemöldökkel meredtem rá, ahogy a mellettem álló lány arca lassacskán vörösre váltott, és a fejével óvatosan előre biccentett, én pedig követtem a pillantását, nem törődve a rossz előérzettel, ami már szinte üvöltött a fejemben, hogy meneküljek, csak úgy, mint korábban, miközben a tekintetemet abba a bizonyos kék szempárba fúrtam.
Mint ez alkalommal is.


***
Sziasztok drágáim!
Először is elnézést kérek a borzasztó késői posztolásért, noha lehet páran éjjeli baglyok vagytok, én viszont láthatóan nem vagyok hozzászokva, hogy ilyenkor fejezzek be egy-egy részt, szóval az esetleges helyesírási és egyéb hibákért, továbbá összevissza beszélésért szintén elnézést, igyekszem holnap átjavítani őket, ha találok valamit, de azért bízom benne, hogy olvashatóra sikerült a fejezet. Továbbá szeretném megköszönni az előző részhez érkezett visszajelzéseket mindennemű formában, és azt a 15 feliratkozót, aki végigköveti a történetet; komolyan nem találok szavakat, mennyire hálás vagyok értetek és a támogatásotokért, noha még csak a negyedik résznél tartunk, szóval köszönöm-köszönöm, hatalmas elismerés és taps a tiétek, na meg persze a világ összes virtuális ölelése és puszija.<3333 
A részek érkezésével kapcsolatban pedig sajnos azt kell mondjam, az elkövetkezendő pár hét megint kicsit őrült lesz, így nem vagyok biztos benne, hogy pontosan szombaton vagy vasárnap tudom hozni a frisseket, mindenesetre azt szerintem kimerem jelenteni, hogy hetente egy résszel mindenképp fel-felbukkanok majd. Remélem minél hamarabb el tudom kezdeni a hétvégi posztolásokat, azonban valami nagyon nem akarja, hogy ez összejöjjön, mindenesetre előre is köszönöm a megértést, és türelmet, igyekszem, ahogy csak tudok.<3

Hullafáradt vagyok, és azt sem tudom, hol vagyok, szóval nem is koptatom tovább a billentyűzetet, vigyázzatok magatokra drágáim, további kellemes szünetet, és hamarosan találkozunk!<3

-xoxo, Sophie V.

6 megjegyzés:

  1. Kedves Sophie!
    Csodálatos lett a rész,mint mindig.
    A Louis-szal való beszélgetés elég titokzatosra sikerült, galambocskáink között eléggé észrevehető volt feszültség es a "nem tudom mit mondjak" helyzet.
    Chloe-nak jó volt a megérzése, az elmenetele nem valaminek a vége volt, hanem a kezdete. Vagyis az utolsó sort olvasva ez jött ki.
    Azért arról szívesen hallanék, mi volt az a Diamond névre gondolatban való válaszolás.
    Aster kerdezoskodese a legjobb pillanatban jött, szimpatikus szereplőnek tűnik. Ahogy meglepődött Louis neve hallatán, nagyot nevettem.:D
    Mi volt ez a függővég drágám?❤️
    Csodás lett,imádtam, kellemes hetet!
    xoxo,Roni♡

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Roni!
      Eszméletlenül boldog vagyok, ha valóban elnyerte a tetszésedet, noha azt hiszem a csodálatos jelzőt sosem fogom tudni megszokni, de nagyon szépen köszönöm!<333
      Valóban nem jársz messze az igazságtól, sőt, inkább már tudod is, elvégre tényleg kissé idegen még a helyzet Chloe és Louis között, miközben tagadhatatlanul ott van köztük ez a valami a feszültség mellett, noha még ők maguk sem tudják, mi az. De persze ami késik, nem múlik, szóval idővel minden kialakul köztük, ezt garantálni tudom.<3 A Diamond névvel kapcsolatos észrevételed pedig nem alaptalan, és megígérem, hogy ki fogok rá térni jobban nem is olyan soká.;)
      Annak pedig szintén csak örülni tudok, ha tényleg szimpatikusnak találtad Aster-t, elvégre neki is jelentős szerepe van Chloe életében, na meg persze majd a későbbiekben a történetben is. A függővéggel kapcsolatban pedig hát ismersz már engem, tudod, hogy nem tudok normálisan lezárni egy részt sem, szerintem nem is fogok már tudni soha.:DD<33

      Én pedig téged imádlak, nagyon szépen köszönöm, hogy írtál, drága, további kellemes hetet neked is és hamarosan találkozunk!<3

      -xoxo, Sophie V.

      Törlés
  2. Huhu ez nagyon izgiiii :D waa de kiváncsi vagyok hogy most mi lesz :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Gyöngyi!
      Nagyon-nagyon örülök, ha ezt gondolod, bízom benne, hogy a folytatással sem okozok csalódást, köszönöm szépen, hogy írtál!<333

      -xoxo, Sophie V.

      Törlés
  3. Kedves Sophie!
    Bár csak ma kezdtem el a blogodat úgy érzem hamar a végére érek majd, de mindenek előtt szeretném leszögezni, hogy nagyon tetszik a történet eddig, nagyon sok izgalom vár még rám úgy érzem. :D
    Viszont már ezalatt a pár rész alatt is látom, hogy remekül fogalmazol, úgyhogy nagy gratula érte! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Gaby!
      Nagyon-nagyon örülök, hogy rátaláltál a történetre, nagyon köszönöm és bízom benne, hogy nem okozok majd csalódást vele a későbbiekben!:)<33
      És nagyon szépen köszönöm a kedves szavakat, tényleg nagyon sokat jelentenek!

      Jó olvasást a későbbiekben, köszönöm, hogy írtál!

      -xoxo, Sophie V.

      Törlés