32. - Veszteség

Louis

Minden egyes mozdulat fájt, így aztán pislogni is alig tudtam anélkül, hogy fel ne ordítottam volna fájdalmamban, miután kipattantak a szemeim és a szobámban találtam magam, mikor a legutóbbi emlékem az volt, ahogy valaki elém rak egy újabb pohár akármit.
Azután már csak képszakadás néhány jelenettel, mint például, hogy Niall a hátán próbál elcipelni, valószínűleg ki a klubból, majd pedig hogy már a kocsiban próbálom nem elhányni magam.
- A kurva életbe – nyögtem fel, és azzal a lendülettel visszanyomtam a fejem a párnába.
Olyan érzésem volt, mint akin áthajtottak egy rohadt teherautóval, és egy kicsit sem segített ezen az, hogy csaknem megsültem, pedig csak egy boxer volt rajtam, így aztán nagy lendülettel le is rúgtam magamról a fehér paplant, annak ellenére, hogy megvesztem a fájdalomtól.
Fogalmam sincs, hogyan volt annyi lélek- és fizikai erőm ahhoz, hogy rávegyem magam arra, hogy feltápászkodjak és kikeljek az ágyból, de valahogy sikerült, ám a legrosszabb még csak ezután jött, és csapott arcon, a legnagyobb fájdalmat hagyva maga után. Az üresség. Majd pedig az emlékek sokasága, amely eljuttatott ebbe a fázisba; a vörös fények, a tömérdek mennyiségű alkohol, Alexis, a nyomasztó érzés, miszerint baromságot csinálok.
És végül mind közül a legrémisztőbb, Chloe arca, amely talán életem végéig kísérteni fog, a szavaival együtt, amelyek szépen lassan újra lejátszódtak a fejemben, minden erőfeszítésem ellenére, míg végül elérték azt, hogy öklendezve kirohanjak a fürdőig és a vécé felé hajoljak.
Noha pontosan tudtam, hogy nem fogom elhányni magam, elvégre tegnap este már sikerült minden lehetséges dolgot kiadni magamból, a fájdalom kivételével.
De azt hiszem, azt már megérdemeltem.
Fogalmam sincs, meddig ülhettem a csempén, amelynek az egyetlen előnye, hogy jéghideg volt és némileg sikerült engem is lehűtenie, azonban tudtam, hogy ezen csak a hideg zuhany segíthet. Így aztán hosszú percek után eljutottam valahogy odáig, hogy felkaparjam magam a földről és beerőszakoljam magam a zuhanyfülkébe, hátha a víz majd segít lemosni mindazt a szart, amit az elmúlt időben rám rakódott, noha pontosan tudtam, miután kiszállok innen, ugyanolyan szerencsétlen maradok, mint voltam.
És ugyanúgy főbe akarom lőni magam a szánalomtól, amit saját magam iránt érzek.
Az ember azt gondolná, ha másnap reggel rájön, miket vágott előző este csont részegen ahhoz a személynek a fejéhez, akiről korábban azt vallotta, a mindene, akkor már rohan is a kibaszott telefonhoz, hogy egy órán keresztül esedezzen a bocsánatkéréséért, merthogy megbánta és nem tud nélküle élni. Na, már most az én történetem két helyen sántított e szempontból. Az első, hogy mindazok ellenére, a világ legnagyobb seggfeje cím ma már hivatalosan is az enyém, nem bántam meg semmit. A második pedig, hogy még ha nem is vagyok képes Chloe nélkül élni, sosem lennék olyan önző, hogy ezzel dobálózzak neki, csak hogy visszafogadjon.
Legalábbis ehhez az elvhez tartottam magam, egészen ma reggelig, amikor már harmadszorra fordult meg a fejemben a gondolat, hogy felhívjam, annak ellenére, hogy részem pontosan tudta, hallani sem akar felőlem. Na, nem mintha tudnám őt emiatt hibáztatni, elvégre nem véletlenül vagyok a világ legnagyobb seggfeje, és azt még én is tudom, hogy amit mondtam neki, az megbocsáthatatlan.
De épp ez volt a célom; én akartam, hogy elhagyjon, még mielőtt egy idő után magától dönt úgy, hogy nem éri meg velem lennie, mert pontosan tisztában voltam vele, hogy a végén úgy is ez lesz.
Elvégre mindenki kibaszottul elmegy, akár akarom, akár nem, legyen szó a rohadt életem szerelméről, vagy a legjobb barátomról, vagy a családomról.
És miután egyre többet traktáltam magamba ezt az álláspontot, egy idő után sokkal már el is hittem, majd néhány pohár ital után merszem is volt végre kimondani hangosan Chloe előtt. Hiába éreztem fizikai fájdalmat pusztán az arcától, amire fokozatosan kiült a megbántottság, noha a csalódottság talán még nagyobbat rúgott belém; mert hiába állítottam az ellenkezőjét, megígértem neki, hogy bennem nem fog. Hát ennyit a kurva ígéreteimről.
Noha soha nem tartottam magamat kifejezetten rossz embernek, kénytelen voltam belátni, ezzel túllőttem minden célon,
Mire legközelebb feleszméltem, már kint voltam a zuhanykabinból, egy tiszta alsóban és az első melegítőben, ami a kezembe akadt, mire örömmel vettem tudomásul, hogy benne hagytam egy cigisdobozt néhány érintetlen szállal, így már tudtam is, mi lesz a következő dolog, amivel lekötöm magam és az erkély felé vettem az irányt.
Ahol már várt rám egy újabb pofon, Liam képében.
- Te meg mit keresel itt? – meredtem rá az asztalnál ülő alakjára, ahogy a telefonjára mered, miközben a másik kezében egy bögre kávét tart.
- Neked is szép jó reggelt – biccentett még mindig a telefonjának, majd a következő pillanatban lecsapta maga mellé, és az előtte lévő pohárra bökött. – Én a helyedben meginnám azt.
- Én a helyedben kurva gyorsan elhúznék innen – morogtam, és a szám közé kaptam az egyik cigit, hogy meggyújtsam.
- Látom bal lábbal keltél fel– jegyezte meg, figyelmen kívül hagyva az előbbi megszólalásom, noha szinte biztos voltam benne, hogy hallotta. – Mondjuk, nem csodálom. Az életet kihánytad magadból tegnap.
Megvontam a vállamat, és szívtam egy slukkot, mire megnyugtató érzéssel töltött el, ahogy a nikotin égetni kezdte a torkomat, tekintve, hogy még egy órája sem keltem fel, de Liam kezdi felcseszni az agyamat, nekem pedig rohadtul nem volt most humorom se hozzá, se bárki máshoz.
Mintegy végszóra, Niall lépett ki az erkélyre, kezében egy papírzacskóval.
- Meghoztam mindent – jelentette ki jó hangosan, hogy még csak véletlenül se kímélje meg a másnapos fejemet.
- Fogd már be – mordultam rá, és elfordultam, hogy ne kelljen a szórakozott képét bámulnom.
- Nyugodj már le, éppen most mentettem meg a napodat – lengette meg a kezében tartott zacskót. – Van itt minden, hányinger és felfájás ellen, de még valami gyomor cuccot is adtak hozzá. Ja, és egy szendvics. De semmi extra, nincs kedvem még egy adag hányásodat feltakarítani.
Válaszra sem méltattam, már csak azért sem, mivel semmi kedvem nem volt az ezek szerint igen nyomorúságos tegnap estém beszámolóját hallgatni, noha volt egy sanda megérzésem, a hányás csupán hab lesz a tortán.
- Tudod, Tommo, ha nagyon nagy köcsög lennék, akkor azt mondanám, ilyenkor azt illik mondani, köszönöm, de mivel láthatóan nem vagy a toppon, kivételesen békén hagylak – folytatta Niall az idegesítésemet, mire kiérdemelte a feltartott középső ujjamat.
- Idd meg a vizedet – szúrta közbe Liam, miközben felpillantott a telefonjából egy másodperc erejéig.
- Előbb egyen valamit – javasolta Niall, mintha én ott sem lennék, nekem pedig kedvem támadt leugrani az erkélyről.
- Mi lenne, ha mindketten, mondjuk nem is tudom, lelépnétek? – csattantam fel. – Kösz mindent, de mint látjátok, az égadta egy világon semmi bajom.
- Ti meg mit ordibáltok? – jelent meg az ajtóban Harry, mire komolyan elgondolkoztam azon, hogy most akkor sírjak e vagy nevessek.
Már csak azért sem, mert mindannyian pontosan tudtuk, hogy ha mind a hárman itt vannak nálam, akkor vagy valami nagyon nagy gáz történt tegnap este – azon kívül persze, hogy kurvára berúgtam és szakítottam Chloe-val, vagy készülhetek az év legnagyobb lecseszésére.
Én pedig nem voltam biztos benne, hogy ennél többet képes lennék elviselni.
- Remek, látom teljes a létszám – jegyeztem cinikusan.
- Nyugi, hoztam kávét – nyújtotta a kezében tartott bögrét, de jelenleg az volt az utolsó, ami foglalkoztatott, noha tény és való, hogy végre valaki eltalálta, mi kell nekem.
Mondjuk ilyen apróságokban valamiért mindig is Harry látta reálisan a helyzetet, vagy ő járt legközelebb a megoldáshoz.
De csak hogy ne húzzam ki még inkább a gyufát a többieknél annyira, hogy a végén tényleg megkapom azt a bizonyos fejmosást, elmorogtam egy köszönömöt és elvettem tőle a bögrét, majd visszatértem a cigimhez, amely időközben természetesen leégett.
Bár nem igazán hatott meg a dolog, már rá is gyújtottam a következőre, nem törődve az oldalamat égető tekintetekkel.
- Azon kívül, hogy elhatároztátok, megmentetek a másnaposságtól, teljesen reménytelenül hozzáteszem, mit kerestek itt? – kérdeztem végül, de még mindig nem fordultam feléjük.
Már kezdett kicsit elegem lenni a kerítésből, és pontosan tudtam, hogy provokálni akarnak a csenddel, de fogyott a türelmem, és az jobban bökte a csőrömet annál, mint hogy megadom nekik ezzel az elégtételt.
- Valakinek haza kellett hoznia tegnap – foglalt helyet a másik széken Niall. – Gondoltam leszek olyan jó fej, hogy megtegyem én, tekintve, hogy a világodról nem tudtál. Szóval használtam a vendégszobát, bocsi. Aztán reggel hívtam némi erősítését.
- Mégis minek? – vontam fel a szemöldökömet. – Szerinted most rúgtam be először?
- Mert nem akartam egyedül lenni a kiakadásodnál, miután az első újságban arról fogsz olvasni, hogy Zayn vette fel Chloe-t a klubnál – felelte egy vállvonás kíséretében.
- Baszd meg, Niall – szisszent fel Liam.
- Most mi van? Szerintem egyértelműen túl vagyunk a kerítésen.
Azonban én csak fél füllel hallottam a kettejük között kialakult szóváltást, már csak azért is, mert hirtelen minden tompulni kezdett a bennem eluralkodó düh miatt.
Ilyen nincs. Ilyen kibaszottul nincs.
Na, nem mintha annyira meglepett volna a ki tudja hányadik alkalom után, hogy Chloe ez alkalommal is valahogy Zayn karjaiban kötött ki, miközben nem jöttem még mindig rá, mégis mi a franc folyik ott, hiába volt egy részem pontosan tisztában vele, hogy nem hazudott, mikor azt mondta, nincs köztük semmi.
Bár sok beleszólásom innentől kezdve nem lesz a dologba, a feltételezés is, hogy talán még is van, vagy éppen legyen, olyan volt, mintha ismét gyomorszájon vágtak volna.
- Lou? – hallottam meg Liam hangját valahonnan oldalról, mire nagyjából sikerült visszatérnem a földi pokolba, azaz a valóságba.
Megráztam a fejem, mintha ezzel is űzni kívántam volna a fejemet megszálló képet Chloe-ról és Zayn-ről.
- Gondolom azt már te is tudod, hogy nincs köztük semmi – szólalt meg Harry hosszú idő óta először.
- Na, ne mondd – morogtam. – Erre már nagyjából én is rájöttem.
- De arra ezek szerint nem, hogy Zayn Chloe egyik barátnőjével van – szúrta közbe Liam.
- Mi van? – fordultam meg azzal a lendülettel a tengelyem körül, mire szembe találtam magam Liam rezzenéstelen arcával. – Zayn összejött Kylie-val?
- Chloe nem mondta neked? – kérdezte, noha inkább hangzott kijelentésnek.
Nem válaszoltam, csak megráztam a fejemet, és ittam egy kortyot a kávémból, noha volt egy sanda gyanúm, ezen nem volt túl sok mindent megbeszélni, elvégre, aki egy kicsit is képben volt velem kapcsolatban, sejthette, Chloe miért nem mondta el nekem. Ha valaki, ő aztán tudta, mennyire nehezen viselem a Zayn-témát, így aztán inkább elviselte a gyanakvásomat, mintsem hogy arról a személyről magyarázkodjon, akit a leginkább képtelen voltam elviselni.
Ettől pedig még inkább kedvem támadt volna leugrani valahonnan.
- El fogod mondani, mi történt tegnap este? – törte meg a kisebb csendet Harry, mire kénytelen voltam visszatérni a való életbe, már csak annyira is, hogy minden igyekezetemmel lerázhassam.
- Szerintem ti többre emlékeztek, mint én – mondtam, remélve, ezzel levágják, hogy eszem ágában sincs elmondani, mi történt tegnap este.
Mármint azon a részén, amire még emlékszem.
- Ugyan már, Louis – horkant fel Liam. – Még mindig nem vagyunk idióták, és te sem.
- Sosem állítottam az ellenkezőjét – szúrtam közbe.
- Szerinted senki nem rakta össze, hogy azután ütötted ki magad, miután eltűntél fél órára? Pont akkor, hogy Chloe is lelépett? – vonta fel a szemöldökét Niall.
- Ha azt akarjátok hallani, hogy szakítottunk, akkor igen, szakítottunk és ezzel szerintem le is zárhatjuk ezt a témát – mondtam, már-már saját magamat is megrémisztve az érzelmektől mentes hangomtól.
Azonban nem ez volt a dolgok azon része, amely abban a pillanatban kicsapta a biztosítékot; hanem a többiek tekintete, ahogy egy emberként szegezték azt a földre, én pedig pontosan tudtam, mégis mit jelent ez, anélkül, hogy rá kellett volna kérdeznem.
Már mindent tudtak.
- Louis… - kezdte Liam, én azonban megráztam a fejemet.
- Azt ne mondjátok, hogy… - de képtelen voltam befejezni a mondatot.
- Nem Chloe-val beszéltünk, ha erre vagy kíváncsi – mondta Harry. – Őt nem igazán lehetett elérni. De valaki mást igen.
Még mindig nem igazán értettem, mégis hova vagy éppen kire akarnak kilyukadni, azonban Niall zavart tekintetét látva volt egy olyan érzésem, nem kellene túl sok jót remélnem a válaszuktól. Márpedig mindannyian tudtuk, hogy Chloe-n kívül egy valaki volt ott tegnap este, aki nagyjából képben lehetett a részletekkel.
- Zayn – mondtam, megválaszolva ezzel a saját, fel nem tett kérdésemet.
Bár ez még mindig sokkal reálisabb volt, mint hogy az opció, hogy Chloe esetleg mindenről beszámolt nekik, figyelembe véve a tényt, hogy ha volt valami, amit képtelen voltam kiverni a fejemből a tegnap estével kapcsolatban, az arca volt, amely szépen lassan lemondott rólam.
Noha pontosan ez volt a célom – aminél az alkohol okozta önbizalmam nagy segítség volt – egy részem talán mélyen belül mégis azt remélte, hogy nem enged el.
Hogy majd ő lesz az, aki rávilágít arra, hogy életem egyik legnagyobb hibáját követem el azzal, hogy elüldözöm magam mellől, de ahogy sejtettem, még mindig képtelen volt bármit is tenni, hogy az emberek ne sétáljanak ki az életéből.
És annak ellenére, hogy tudtam, ez a legsebezhetőbb pontja, ott rúgtam belé, ahol a legjobban fájt neki, de el is értem a kívánt hatást, még ha életem hátralévő részében is ostorozhatom magam azért, amiért fájdalmat okoztam neki.
- De ő sem tudott sokkal többet annál, amire saját magától rájött – mondta Liam. – Chloe nagyon nincs jól, Louis.
Lehunytam a szemem, és összeszorítottam, hátha ezzel elérem, hogy egy csapásra eltűnjön körülöttem minden, a fiúkkal és a fájdalommal együtt, hogy ne maradjon semmi más, csak az üresség, amiben már van annyi tapasztalatom, hogy otthon érezzem magam.
Mert nem számít, mi történik velem; ki hagy el, ki hal meg vagy éppen mi változik úgy általában, már megszoktam. Legalább ezt sikerült.
Noha volt egy olyan érzésem, akármilyen űrt is hagyott maga után az életemben Chloe, azt soha nem leszek képes megszokni.
- Jobb neki nélkülem – feleltem végül.
- Hagyd már ezt a baromságot, istenem – csattant fel Niall, mire egy emberként fordultunk felé, tekintve, hogy nem igazán szokása kijönni a sodrából ilyen könnyen.
Főleg nem velem szemben.
- Úgysem értitek – szinte már kedvem támadt legyinteni a dolog reménytelenségén, de nem úgy tűnt, mintha ezt bármelyikük felfogná.
Ismét ingerülten vettem tudomásul, hogy leégett a cigim, de volt bennem annyi, hogy ne gyújtsak rá zsinórban a harmadikra, így inkább a kávénak szenteltem magam, miközben a tekintetemet az erkélyen túl elhelyezkedő udvarra szegeztem, hátha ezzel jelzem, hogy lezártnak tekintem a témát.
De ha azt gondoltam, ezzel majd őket is lerázhatom, akkor ezt benéztem.
- Akkor segíts megérteni, miért üldözted el magad mellől az egyetlen embert, akit képes voltál befogadni, évek óta először. Közvetlenül azután, hogy megtudtad, anyukád rosszabbul van – mondta Harry, mire sikerült elérnie, hogy szépen lassan, de mégis felé forduljak, a tekintetemet egyenesen az övébe fúrva.
Ha azt mondom, fogalmam sincs, mikor éreztem magam utoljára ennyire tehetetlennek az érzésektől, amikor szüntelenül fojtogattak, arra várva, egyszer csak feladom, akkor hazudnék. Ugyanis pontosan rémlett még előttem az éjszaka, amikor tudatosult bennem, hogy ketten is ott fognak hagyni a szar kellős közepén, nekem pedig semmi beleszólásom sem volt a dologban. Na, nem mintha bármit is mondtam volna, de egy részem már bánja, hogy nem üvöltött hangosan a fájdalomtól, hogy felfigyeljenek rá, elvégre ennek köszönhetem azt, hogy a mai napig képtelen vagyok akár egyetlen segélykiáltásra.
Ennek köszönhetem, hogy abban a pillanatban, ahogy Harry szemébe néztem, rajtam a többiek tekintetével, miközben belül majd szétszedett minden – Chloe elvesztése, az anyám, és a Zayn-nel való huzavona – egy hang sem jött ki a torkomon.
És akkor történt, hogy végre megéreztem azt a kibaszott ürességet. Csak éppen nem adta meg az elégtételt, amit vártam.

***

Helló-helló drágaságok!

Először is boldog szerdát - egyben pedig utolsó előtti napot ami tudom hogy nem boldog de azért legyünk pozitívak na.<3 Továbbá remélem mindenki megúszta az elmúlt egy hetet mindenféle maradandó károsulás nélkül, és hogy sikerült kihasználni a nyár utolsó másfél hetét, velem ellentétben aki semmi értelmeset nem csinálta továbbra sem, de hát ez van hehe. Van ami sosem változik.:)

Mint mindig, most is szeretném kiemelni, hogy ti vagytok a legeslegjobbak, már csak azért is, mert nem akartatok annyira megölni az előző rész végén, bár leginkább azért, mert fogalmam sincs mivel érdemlem ki még mindig a hétről hétre érkező támogatást, megjegyzés és pipa formájában egyaránt. Szóval köszönöm, köszönöm és köszönöm!<333 Most nagyon szeretnék megölelni mindenkit, szóval vegyétek úgy, hogy megy a virtuális.<3
A résszel kapcsolatban fogalmam sincs mit mondhatnék azon kívül, hogy bízom benne, ezzel sikerült választ adnom néhány kérdésre a Louis-ban dúló harcok kapcsán, és hogy miért tette, amit tett. Noha azt hiszem, lesz akinek így sem lesz világos, azonban megígérhetem, hogy a történet előrehaladtával - ha már az idő minden sebet begyógyít - több mindenre derül fény az alaptermészetével kapcsolatban.:)

De nem is koptatom tovább a billentyűket; további szép hetet, drágáim, küldöm a pozitív energiát  a sulikezdésre - veletek vagyok as always - még egyszer hálás köszönet mindenért, és ha minden jól alakul, akkor a hétvége felé találkozunk!<33

Mindenkit szeretek,

- xoxo, Sophie V.