2017. december 2., szombat

40. - Egy út vége

Helló-helló kedveseim!
Most kivételesen nem fűznék hozzá túl sokat a részhez, de mindenképpen el szerettem volna mondani, mennyire hálás vagyok mindenért, amit tőletek kapok/kaptam ez alatt a történet alatt, bár ezt még el fogom mondani az epilógusnál (jövő hétvége terveim szerint) és az utószónál is. De imádlak titeket na. A résszel kapcsolatban pedig tényleg nem mondanék semmit, döntse el mindenki magának, hogyan látja, mennyire méltó az utolsónak.

Nagyon szépen köszönök mindent még egyszer, legyen csodás hétvégétek, és ha minden jól alakul, jövőhéten találkozunk!<333

Jó olvasást,

-xoxo, Sophie V.

***

Amikor először találkoztam Louis-val, az első gondolatom az volt, hogy lehet valaki ekkora seggfej. És nem azért, mert pontosan tudtam, hogy híres volt, vagy, mert nem tetszett, ahogy úgy viselkedett, mint aki ezzel pontosan tisztában is van.
A pofátlan magabiztossága miatt már inkább, aminek köszönhetően még csak meg sem kellett erőltetnie magát, ha meg akart szerezni valamit, vagy éppen valakit, mint például engem, akinek elég volt a két szép szeme, meg néhány kedves szó, és már az övé voltam.
Mert hiába győzködtem magam, hogy egy éjszaka után még nem leszek a tulajdona, jött a második találkozásunk, majd az azt követő este és így tovább, és mire feleszméltem, már nyakig benne voltam a játékban - mikor mélyen belül pontosan tudtam, hogy ez nem én vagyok.
Azonban csak utólag ébredtem rá arra, hogy az egyetlen dolog akkoriban, ami miatt minimálisan is azt éreztem, élek, az a Louis-val való kapcsolatom volt. Mert amikor éppen nem volt semmi dolgom azon kívül, hogy önmagamat ostorozzam, ő éppen ráért, hogy jobb kedvre derítsen. Amikor egy senkinek gondoltam magam, ő elérte, hogy egyetlen alkalom után is azt érezzem, én vagyok számára az egyetlen. Amikor azt gondoltam, már semmi sem lesz jobb, ő elérte, hogy kicsit derűsebben lássam a világot.
De ami a legváratlanabb volt mind közül, hogy amikor azt hittem, számomra nem létezik olyan, hogy szerelem, ő valahogy bebizonyította, hogy mégis. Így egy idő után már nem azt a seggfejet láttam benne, akit a kapcsolatunk elején.
Hanem szépen lassan felfedeztem minden egyes kis dolgot, ami a végén olyan szerethetővé tette számomra. Az önelégült mosolyát, amit először utáltam, amiért még a térdeim is beleremegtek, vagy ahogy nevetni tudott.
Ahogy felvonta a szemöldökét, valahányszor zavarba jött, vagy éppen engem akart zavarba hozni. Aztán pedig ahogy a kezem után nyúlt, valahányszor zaklatott volt és szüksége volt valakire, csak éppen nem akarta beismerni még saját magának sem, nemhogy nekem.
Azonban hiába állapítottam meg utólag, hogy már jóval korábban észrevettem mindezt, nem mondtam ki elég hamar, hogy szeretem. Bár nem tudom, volt e ennek valaha köze ahhoz a szakadékhoz, amely közöttünk lett nem sokkal később.
Már jóval korábban ki kellett volna mondanom, ahogy ő is tette, amikor Doncaster-ben voltunk, és jóval korábban éreztetnem kellett volna vele, hogy a világot jelenti nekem.
Most pedig itt álltam vele szemben, hónapokkal, sőt majdhogynem egy teljes évvel később a megismerkedésünk után, miközben az ő gyerekét várom, és még mindig azon kaptam magam, hogy nem találom a szavakat, amelyekkel kifejezhetném, mennyire sajnálom.
- Chloe? – rángatott vissza a valóságba a hang, amitől egyszerre rettegtem, mégis annyi megnyugvással tudott eltölteni.
Louis tekintetéből továbbra sem lehetett semmit sem kiolvasni, sem bíztatót, sem mást, mintha teljesen kikapcsolt volna.
Azonban mindketten tudtuk, hogy ez nem más, mint az álca, ami mögött az igazság rejtőzik, egyben az álca, amit már egyszer felfedett előttem.
- Sajnálom, ha rád törtem – köszörültem meg a torkom. – De nem igazán éreztem normálisnak, ha telefonon bejelentkezek előtte.
Louis egy ideig nem szólt semmit, némán méregetett a szoba túloldaláról, mintha továbbra sem tudta volna hova tenni az ittlétem, bár ez nem volt túl meglepő.
Még én magam sem tudtam.
- Mit akarsz tőlem, Chloe? – tette fel végül a kérdést, figyelmen kívül hagyva az előbb hallottakat. – Azt hittem, hallani sem akarsz felőlem. Most meg felbukkansz, ki tudja hány hét után, miszerint olyan rohadt sürgősen beszélnünk kell.
- Miből gondoltad, hogy nem akarok hallani felőled? – vontam össze a szemöldökömet.
- A reggeli lelépésed szerintem elég konkrét jel volt arra, hogy befejezted velem – felelte, mintha mi sem lenne természetesebb számára.
Noha mindketten tudtuk, hogy ami velünk történt az minden, csak nem természetes, ahogy az sem volt igazi lezárás, amit mindketten megérdemeltünk volna – az egyetlen dolog, ami még mindig járt nekünk.
Bár közel jártam ahhoz, hogy végül ne mondjak semmit erre, mégsem akartam megadni neki az elégtételt, hogy megengedjem, valami olyat varrjon a nyakamba, amit nem követtem el.
- Nem én voltam az kettőnk közül, aki először helyben hagyta a másikat – emlékeztettem, egyenesen a szemébe nézve. – Ha jól emlékszem ugyanis, te voltál az, aki a fejemhez vágta, mennyire nem jelentett neki semmit sem ez az egész.
- Sosem mondtam, hogy nem jelentett semmit – rázta meg a fejét. – Azt mondtam, nem működik.
- Azt is mondtad, nem ígértél nekem semmit, pár héttel korábban pedig még azt, hogy szeretsz engem. Vagy talán időközben rájöttél, mégsem?
Nem tudtam, miféle játékot kezdtünk el játszani, ahol feltépjük a sebeket, amelyek talán még be sem gyógyultak rendesen, vagy egyáltalán nem, de ha valamivel mégis tisztában voltam, az volt, hogy nem kaphatjuk meg a lezárást, ha mindezt nem tesszük meg.
Akármennyire is rettegek attól a bizonyos lezárástól, ahol talán végleg elveszítem őt, és nem lesz mellettem.
- Nem számít, mennyire szeretlek, amikor szinte mindegy egyes kibaszott tényező körülöttünk ellenünk játszik – mondta végül, megtörve ezzel a kisebb csendet, amely beállt közénk.
Akkor láttam meg az első repedéseket a láthatatlan álarcán.
Halványan, de azért mégis ott voltak, ahogy a remény is, hogy egy idő után talán képes lesz levetni őket előttem, ahogy korábban.
- Nem inkább ellened?
Noha másodpercekkel ezelőtt elég határozottnak tűnt abban, hogy nem fog a szemembe nézni, most mégis felkapta a fejét, a tekintetét egyenesen az enyémbe szegezve, ahogy szépen lassan eljutottak a tudatáig az előbb hallott szavak.
Mintha némán arra kért volna, ismételjem meg, amit mondtam, mikor mindketten pontosan tudtuk, mit jelentenek; hogy mindig is szeretett.
Csak túl könnyen feladta. Én pedig túl könnyen hagytam, hogy megtegye.
- Lehet nem fogod elhinni, amit mondok, Louis – a hangom akár suttogásnak is elmehetett volna, de tekintve, hogy néma csend uralkodott a szobában, tisztán hallható volt – de ismerlek. Ismerlek, mert engedélyt adtál rá abban a pillanatban, hogy magaddal vittél szórakozni az egyik magányos estéden. Ismerlek, mert tálcán kínáltad nekem a lehetőségét, hogy megismerjelek, amikor beismerted, hogy akarsz engem. És ismerlek, mert mindvégig én is akartalak téged, és mert mindez idő alatt sikerült elérned, hogy beléd szeressek.
A könnyeim ott voltak, és szüntelenül ellepték a szemem, majd az arcom, azonban ez alkalommal valamiét nem tudott érdekelni, ha gyengének tűnök; mert akartam, hogy tudja, milyen hatással van rám.
Akartam, hogy tudja, mennyit jelent számomra és hogy mennyire szeretem. Hiába rettegek attól, mi fog velünk történni, és hogy mennyire nem bízom saját magamban, amikor róla van szó. Azt akartam, hogy tudja, érte még ezt is képes vagyok félretenni.
- És tudom, mikor hazudsz. Vagy mikor próbálsz meg megtéveszteni, amikor valaki olyan akarsz lenni, aki nem vagy, csak hogy a végén még tényleg elhiggyem, semmit sem jelentek neked, ha ott van a külvilág. Szóval nézz a szemembe, és mondd el az igazat – folytattam. – Mert itt állok veled szemben, miközben egyszer az életben teszek a nyomorult félelmeimre, szóval szerintem ennyit megérdemlek, ha már mást nem.
Néma csend.
Ez követte a szavaimat, miközben az ablakon átszűrődő város halk neszén kívül mást nem is lehetett hallani, talán még az én szapora lélegzetem, és a mellkasomból kiugró szívem dobogását.
Nem kellett túl sokat gondolkoznom azon, hogy rájöjjek, Louis-t épp annyira érték meglepetésként a szavaim, mint saját magamat az, hogy egyáltalán képes voltam őket felvállalni előtte annyi idő után, vagy inkább életemben először.
Figyeltem, ahogy a vonásai először megfeszülnek, majd szépen lassan ellazulnak, miközben rájön, nincs mit veszítenie, már nincs, és talán már be is ismerte, hogy ennyiben igazam van.
Akkor talán már jobban hasonlított ahhoz a Louis-hoz, aki képtelen volt elviselni mások fájdalmát, de leginkább a sajátját nem.
- Mindig is szerettelek, Chloe – érkezett a hangja valahonnan messziről, de mégis tisztán. – A francba is, még mindig szeretlek – rázta meg a fejét ingerülten, és beletúrt a hajába. – Akkor is szerettelek, amikor egy utolsó féregként viselkedtem veled a klubban, és akkor is szerettelek, amikor egy barom voltam és a szemed láttára akartam kinyírni Connor-t. Annyira szeretlek, hogy már fáj és nem telt el egy nap úgy, hogy ne gondoltam volna rád és arra, hogy mennyire elbasztam, de egyszerűen képtelen voltam változtatni bármin is. Mert valahányszor felemeltem a telefont, hogy felhívjalak, folyton az ugrott be, mennyivel könnyebb volt az életed, mielőtt felbukkantam volna és mindent elcsesztem. És hogy nem számít én mit akarok, ha neked így lesz jobb, mert nem akartam, hogy végig nézd, ahogy összeomlok az anyám, vagy bármi más miatt. Elvégre rám előbb vagy utóbb úgy is ez vár. Mert te nem ezt érdemled, te nem engem érdemelsz. Hanem valaki sokkal jobbat.
A könnyeim továbbra is megállás nélkül folytak, azonban ez alkalommal nem a saját, hanem Louis fájdalma miatt.
Mert ha volt valami, amit már képtelen voltam elviselni, az önutálat, amit saját maga iránt érzett. És ez volt az, ami üvöltött róla már a megismerkedésünk idején is.
Gyűlölte magát, amiért benne van egy ördögi körben, ahol nincs megállás, és hasznot húznak belőle. Gyűlölte magát, amiért nincs elég önbizalma, de sosem tudta bevallani. Gyűlölte magát, amiért elvesztette a legjobb barátját, majd pedig amiért szépen lassan az anyját is, bár valójában egyikről sem tehetett.
De amiért a leginkább gyűlölte magát, az az álca volt, amit minden egyes nap magára kellett erőltetnie, hogy mindezt senki se vehesse észre. Mert nincs annál rosszabb, mint hogy bárki is kiszagolja a gyengeségeit.
És ez az önutálat volt az, ami annak idején az utamba sodorta, csak hogy egy estére megfeledkezhessen mindenről, de egyben ez volt az, amiért elveszített.
Elvégre mindez bennem is megvolt.
 - De nekem sosem volt jobb – szólaltam meg végül alig hallhatóan. – Nekem mindig csak te voltál. Aztán mindent elvettél azzal, hogy ellöktél magadtól, és semmi sem maradt. Semmi. És ne gondold, hogy nem telt el egyetlen olyan nap, amikor nem kérdeztem meg magamtól, miért tetted.
Akkor jöttem csak rá valójában, ez az egész mennyivel felettem áll. Hogy mindez sokkal több már, mint egy puszta szakítást követő utórengés, de talán még azt is felülmúlja, hogy terhes vagyok és ő ezt még mindig nem tudja. Mert ameddig Louis képtelen levetni azt a bizonyos maszkot magáról, képtelen lesz bármit is feldolgozni, történjen akármi.
Én pedig nem leszek az a személy, aki rátesz egy lapáttal. Még akkor sem, ha egyedül kell majd felnevelnem azt a gyereket.
Ha volt valami, ami rosszabb volt a porcikáimat átjáró fájdalomnál, akkor az Louis üres tekintete, ahogy maga elé meredt, miközben próbálta felfogni a szavaim jelentőségét. Mert lezárást akartunk, és most végre megkaptuk.
Az már más kérdés, melyikünkben miként csapódott le a történet végén.
A csendet hirtelen a telefonja csengése törte meg először halkan, majd egyre hangosabban és kitartóbban, ahogy képtelen volt érte nyúlni, majd szépen lassan visszatért a valóságba, ahol ő nem volt olyan helyzetben, hogy figyelmen kívül hagyjon egyetlen hívást is.
Azonban hiába láttam a szemem sarkából, ahogy előveszi a hátsó zsebéből, már úton is voltam az ajtó felé, de még láttam, ahogy a füléhez emeli a készüléket, és még csak meg sem próbál megállítani.
- Igen?
Az ajtó becsapódott mögöttem, én pedig a fülemben dobogó vérrel rohantam a lift irányába, amely éppen akkor tárult szélesre előttem, és lépett ki belőle egy pár, akik értetlenül meredtek a kissé zihált kinézetemre és az arcomon lefolyó könnyekre. De nem hagytam nekik túl sok lehetőséget a bámulásra, már meg is nyomtam a földszintet jelző gombot, és nekidőltem a lift falának, miközben próbáltam összeszedni a maradék erőt, amely valahol megbújt bennem.
Mert ha egy dologban is biztos voltam ezek után, az volt, hogy nem fogom feladni, ez alkalommal nem. Nem számít, mennyire vagyok összetört és gyenge. Mert megtettem; mert idejöttem és elmondtam neki, amire eddig képtelen voltam. Az igazságot.
Mire ismét feleszméltem, már meg is érkeztem a földszintre, a lift ajtaja pedig kitárult előttem és nekem sem kellett sok, már úton is voltam a főbejárat felé, miközben az egyik kezemmel a könnyeket próbáltam eltűntetni az arcomról, a másikkal pedig már fel is húztam magamra a kapucnimat.
Valamiért abban a pillanatban a csontomig hatoló hideg sem tudott meghatni, amely megcsapott, amint kiléptem az impozáns épületből, és körbefordultam, a megfelelő irány után kutatva, amelyen hazajuthatok. De csak akkor jutott el a tudatomig, hogy jóformán fogalmam sincs, a város melyik részében vagyok, arról pedig végképp, hogy van e erre egyáltalán bármiféle tömegközlekedési eszköz, ha már a taxi biztosan egy vagyonba fog kerülni.
- A francba – morogtam, miután beláttam, valószínűleg kénytelen leszek húsz fontot kidobni az ablakon, ha még ma haza szeretnék jutni.
Azonban alig léptem kettőt a fekete autók felé, amelyek a szálloda előtt parkoltak a nálam jóval tehetősebb vendégekre várva, mikor egy kiáltást hallottam a hátam mögül.
- Chloe!
Lefagytam, ahogy eljutott a tudatomig, kicsoda a hang gazdája, mielőtt megfordultam volna tengelyem körül, és észre nem vettem, ahogy Louis futva közelít felém egy szál pulcsiban, miközben a szél ide-oda fújja a haját, a tekintetét az enyémbe fúrva.
Földbegyökerezett lábbal álltam, ahogy egyre közelebb és közelebb futott hozzám, míg a sokktól egy hangot is alig bírtam kinyögni.
- Mégis mit… - kezdtem nagy nehezen, amikor már csaknem mellettem állt, azonban nem tudtam befejezni, ugyanis a következő pillanatban magához húzott, az ajkait pedig az enyéimre tapasztotta.
Lehetőségem sem volt felfogni, mi történik, de abban a pillanatban, hogy a karjába zárt, nem is akartam. Mert egyszerűen képtelen voltam bármire is gondolni, mikor azt éreztem, hogy ismét itt van mellettem, és hosszú idő óta először nem érzem magam üresnek.
- Sajnálom – mondta, ahogy elhúzódott tőlem, de aztán ismét megcsókolt. – Annyira kibaszottul sajnálom.
A könnyeim megállás nélkül folytak, noha magam sem tudtam megmondani mitől; a fájdalomtól, amit az hagyott, hogy nem volt velem, vagy az örömtől, hogy ismét itt áll mellettem, és nem akar elengedni.
Mert valamiért akkor szavak nélkül is tudtam, hogy nem fog, ahogyan én sem őt.
- Louis, valamit el kell mondanom - mondtam alig hallhatóan, a szavakat keresve ahhoz, hogy kimondjam azt a két szót, ami viszont megváltoztathat mindent.
- Tudok róla, Chloe – szakított félbe. – Tudok a babáról.
Ahogy kimondta helyettem, éreztem, ahogy az arcom árnyalatokkal világosabbra vált.
- De mégis hogy…
Aztán szépen lassan összeállt a jelenet, amely alig öt perccel ezelőtt játszódott le a szemem előtt, kezdve a telefonhívással, azonban azt már nem tudtam, mi történhetett utána.
Egészen mostanáig.
- Annyira sajnálom – ráztam a fejemet. – Én el akartam mondani, de…
- Kérlek ne – fojtotta belém a szót. – Nem érdekel. Az sem érdekel, mióta tudod és miért nem tetted, mert nem számít. Egyedül az számít, hogy szeretlek. Annyira rohadtul szeretlek, hogy már esküszöm, megöl. És bármi is történjék, melletted leszek, és együtt fogjuk végigcsinálni.
- Én ezt nem tudom megtenni – ráztam meg a fejem ismét, ahogy próbáltam magam kihúzni az öleléséből, bármennyire is fájt megtennem. – Nem foglak tönkretenni ezzel.
Azonban ismét elhallgatatott egy csókkal, ahogy az arcomat a kezei közé fogva húzott közelebb magához.
- Nem tudom, mikor jössz már rá végre, hogy te vagy az egyetlen, aki képtelen tönkretenni engem bármivel is – mondta. – Kivéve, ha most fogod magad és megint kisétálsz az életemből, mert esküszöm, hogy akkor kibaszottul végem van, Diamond.
Attól a ponttól kezdve már nem jött egyetlen könnycsepp sem az utolsót követően, bár továbbra is úgy remegtem, mint a nyárfalevél, azonban még mindig nem a hidegtől.
Hanem a szavai jelentésétől
- Nem megyek sehová – suttogtam. – ameddig te sem hagyod, hogy elmenjek.
- Eszem ágában sincs – rázta meg a fejét, ahogy ismét közelebb húzott magához.
És ez volt az a pillanat, amikor életemben először nem féltem.
Nem féltem attól, ami a múltban összetört és jó néhány olyan sebet hagyott rajtam, ami még a mai napig sem gyógyult be. Nem féltem a jelentől, amelynél bizonytalanabb már csak a jövő volt, ahová ezek a sebek talán mindvégig elkísérnek, és amelyek miatt talán sosem fogok megbízni senkiben két emberen kívül.
De ha volt valami, amiben egészen biztos voltam abban a pillanatban, akkor az volt, hogy többé nem megyek sehová.
Csak ha ő is velem jön.


4 megjegyzés:

  1. Kedves Sophie! :)

    ÉDES ISTENEM! ����������❤️❤️❤️❤️❤️❤️❤️❤️����������❤️❤️❤️❤️❤️������❤️❤️❤️��❤️❤️���������� NEM TALÁLOK SZAVAKAT! FANTASZTIKUS! TÖBB, MINT FANTASZTIKUS... Imádlak, téged is meg a sztorit is meg most jelen pillanatban mindent! :D (így, elérzékenyülve ezután plusz Louis hihetetlen fellépése miatt..) KÖSZÖNÖK MINDENT! :)

    EL SEM HISZEM HOGY MINDEN RENDBEN :’’’) LOUIS MEG.. végre végre végre LEVETETTE AZ ÁLCÁJÁT..������❤️❤️❤️❤️������������❤️❤️�������� nem találok szavakat.. ez a történet csak adni tud, de nagyon sokat.. olyan.. nem is tudom.. a kidolgozottsága, a leírása, a tettek meg AZ EGÉSZ TÖRTÉNET! ...❤️❤️❤️❤️❤️❤️❤️❤️❤️❤️❤️
    Szerintem mondanom sem kell, hogy naponta 3x néztem meg, hogy kitetted-e már az új rèszt.. és most.. mondom azért ránézek, de nem hiszem hogy ilyen későn teszed ki.. AZ AZ ÖRÖM, AMI ABBAN A PILLANATBAN ÁTJÁRT.. és az a rettegés, amikor elolvastam a címét.. hihetetlen.. a valaha volt legjobb történet.. könyvkiadáson esetleg nem gondolkozol? :)

    Xxx. IMÁDLAK ÉS KÖSZÖNÖK MINDENT! ❤️❤️❤️❤️❤️❤️❤️❤️

    Xxxx EGY ELKÉPESZTŐEN HIHETETLENÜL ESZMÉLETLENÜL BOLDOG HOLLY :) ;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Holly!<3
      Fogalmad sincs mennyire nagyon-nagyon boldoggá tesz engem, ha tényleg tetszett, amit olvastál, elvégre nekem mindig az utolsó részek (na meg persze az elsők) a legnehezebbek, mivel az adják meg a keretet az egész történethez. Aki pedig nem talál szavakat az jelen pillanatban én vagyok, és egyben pedig az, aki itt egyes egyedül köszönettel tartozik, szóval KÖSZÖNÖM, KÖSZÖNÖM & KÖSZÖNÖM!<3333 Szerintem pedig ti vagyok fantasztikusak, ezért pedig bárkivel szívesen harcba szállok.:DD<333 (Louis fellépése egyébként tényleg nagyon ott volt as always)

      Ami pedig a részt illeti, én vagyok a legboldogabb, ha tényleg adott neked bármit is, és még mindig nem győzöm hangsúlyozni, mennyire örülök neki, ha tényleg tetszett. Az pedig, hogy képes voltál ennyiszer frissíteni az oldalt, hát komolyan mondom, lesokkolsz, de imádlak és tényleg nagyon-nagyon köszönöm!<3333
      A könyvkiadással kapcsolatban pedig megtisztelsz és nagyon-nagyon aranyos vagy, de nálam aztán annyival tehetségesebbek vannak itt, de tényleg nagyon megtisztelsz, hogy egyáltalán ilyet feltételeznél rólam. Komolyan meghatsz.<333

      Nem találok szavakat, annyira hálás vagyok mindenért, amit tőled kaphattam a történet során, és fogalmam sincs, miképp törleszthetnék neked, de ha tudsz valami alternatívát, kérlek szólj.<3 Addig is vigyázz magadra, drága, legyen nagyon szép napod, és ha minden jól alakul, hamarosan hozom az epilógust.:)

      A világ összes virtuális pusziját és ölelését küldi a leghálásabb és legboldogabb Sophie xx

      U.i.: kérlek ne haragudj az esetleges kuszaságért de tényleg nem találok szavakat

      Törlés
  2. Édes Istenem!
    Megsirattál engem te lány! 😢😢😢💙💙💙💙💙💙
    A közepével rám hoztad a szívbajt! De a végére megnyugodtam, és mérhetetlen boldogság lepte el a bensőm! 💙💙💙💙💙💙

    Annyira éreztem, hogy ez lesz, és hogy boldogok lesznek míg meg nem halnak!
    Tudtam, hogy Louis ha megtudja, Cloe mellett fog állni! 💙💙 és én vagyon a legboldogabb, hogy igazam lett! 💙💙💙

    Várom az epilógust! 💙💙💙
    Óriási puszi, és ölelés! 💙💙💙💙❤❤😘😘😘

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Moncsi!
      Nagyon-nagyon boldog vagyok, ha tényleg elnyerte a tetszésedet a rész, annak pedig végképp, ha azt történt, amit vártál, bár eszem ágában volt megsiratni, de imádlak!<3333 De bízom benne, hogy az epilógussal sem okozok majd csalódást, de egyet megígérhetek, Chloe és Louis megkapja a boldog befejezését, amit érdemel.:)<33

      Nagyon-nagyon köszönök mindent, drága, vigyázz magadra, legyen csodás napod és ha minden jól alakul, hamarosan hozom is a lezárást.<333

      -xoxo,Sophie V.

      Törlés