2017. október 7., szombat

35. - Love You Goodbye

Ha volt pillanat, amikor kivételesen nem tudtam elég reálisan gondolkozni ahhoz, hogy tudjam, mégis mekkora hülyeséget csinálok, akkor ez az a pillanat volt, ahogy hagytam magam betuszkolni az autó hátsó ülésére Niall és Liam közé, miután hősiesen körbevettek a kocsihoz vezető fotósokkal teli úton.
Már csak azért sem sikerült dűlőre jutnom, mert miután a sokktól lényegében egyetlen épkézláb mondatot sem bírtam kinyögni, nem hogy ellenkezni a dolog ellen, képtelen voltam válaszolni Kylie kérdésre, miszerint biztos vagyok benne, hogy ez jó ötlet. És bár a tekintetében nyoma sem volt rosszallásnak Louis felé – az irántam való aggódásnak már annál inkább – nem töltött el túl jó érzéssel, hogy ott kellett hagynom őt. Mondjuk némileg megnyugtatott, hogy Zayn vele szemben mintha egyáltalán nem bánta volna a távozásomat, már csak az egyik óvatlan pillanatban felém vetett jelentőségteljes pillantásából ítélve, nekem pedig volt egy sanda gyanúm, hogy ennek oka lehet.
Ettől pedig még inkább kedvem támadt volna sikítani.
Azonban minden vegyes érzés ellenére maradni sem lett volna bölcs döntés, figyelembe véve a minket kémlelő embertömeget, akik összegyűltek a műsorra, ahogyan Liam fogalmazott, miközben kifelé tartottunk a rendezvény helyszínéről, és akiknek a tekintete lyukat égetett az oldalamba. Szóval, amikor abban az egy percben dönteni kellett, én a menekülést választottam, még ha az egyenesen az ismertlen karjaiba lökött.
Vagy éppen Louis-hoz.
- A rohadt életbe – engedte ki a valószínűleg hosszú ideje magában tartott sóhajt Niall, miután becsapódott mögöttünk a kocsiajtó, elnyomva ezzel a kintről beszűrődő hisztériát.
Fogalmam sem volt, hogy talált meg minket, miután előkerítette azt a bizonyos segítséget a földön szenvedő Connor-nak, de mire észbe kaptam, már ott volt a másik oldalamon Liammel karöltve, hogy elállják az utat köztem és az épület előtt várakozó őrület között.
Annak ellenére, hogy normális esetben a hideg rázott volna a vakuktól, ez alkalommal hidegen hagyott a jelenlétük, ahogyan az őket követő kiáltások, úgy hajtottam le a fejemet, és bíztam rá magam a fiúkra, akik eltámogattak az autóig, én pedig nem voltam biztos benne, hogy nélkülük akár egy lépésre is képes lettem volna.
Csak akkor vettem észre, hogy Louis-nak – csak úgy, mint Harry-nek és Lottie-nak – nyoma sincs sehol, na nem mintha tisztában lettem volna, mi történt az elmúlt néhány percben körülöttünk, mire kérdőn a szemben lévő üres ülésekre pillantottam.
- Másik kocsi – szólalt meg mellettem Liam, mintha csak olvasott volna a gondolataimban, én pedig zavartan lehajtottam a fejem. – De jobb ez így.
Mivel tökéltesen egyetértettem vele, egy alig látható biccentéssel reagáltam, és összébb húztam magamon a kabátomat, de nem voltam biztos benne, hogy azért, mert majd megveszett az isten hidege vagy, mert beleborzongtam a gondolatba is, mi történne, ha Louis most itt ülne velem szemben.
- Minden oké? – kérdezte Liam, visszarángatva a jelenbe, egy óvatos pillantás kíséretében.
Nem tudom, miért ért akkora meglepetésként, hogy Liam-et tényleg érdekli, mi van velem, elvégre sosem tűnt olyannak, aki elsiklik mások felett, mégis némileg jóleső érzéssel töltött el, hogy a köztünk lévő minimális kapcsolat ellenére is aggódást véltem felfedezni a tekintetében.
Bólintottam, noha pontosan tudtam, hogy olyan távol vagyok az oké kifejezéstől, mint még soha, de nem tudtam, miképp fejezzem ki magam Louis egyik legjobb barátja, egyben legnagyobb bizalmasa előtt. De nem úgy tűnt, mintha Liam neheztelt volna rám emiatt, elvégre bár tökéletesen tisztában volt azzal, hogy nem vagyok jól, mégsem erőltette a beszélgetést, csak úgy, mint Niall, aki még mindig idegesen bámult kifelé az ablakon.
- Miért csinálta? – csúszott ki a számon egy óvatlan pillanatban mégis, magamra vonva ezzel mindkettejük figyelmét.
Noha ezt leginkább magamtól kérdeztem, mint sem tőlük.
Elvégre egészen ma estig abban a tudatban éltem már egy hónapja, hogy semmi közünk nincs egymáshoz Louis-val, ami egyet jelentett azzal, hogy levette rólam a kezét, boldoguljak nélküle úgy, ahogy akarok. Mert már nincs rám szüksége.
Azonban az első adandó alkalommal, hogy bajba kerültem, ott volt, de nem Connor volt az egyetlen, akire valamiféle csapást mért ezzel; sikerült engem is csaknem kicsinálnia.
De lehetett volna annyi eszem, hogy számítsak rá, Louis-val sosem lesz ez másképp.
Mindig fel fog bukkanni a lehető legváratlanabb pillanatokban, hogy levegyen a lábamról vagy a földig taszítson, de teljesen mindegy, melyik történik, végül úgyis a földön fogok kikötni.
És mindig el fogom nézni neki.
- Mert ő Louis és köztudottan kurvára nem bír magával – felelte Liam némi rágódás után, mintha mi sem lenne természetesebb, én pedig hirtelen azon kaptam magam, hogy megeresztek egy halvány mosolynak tűnő valamit. – És mert bármennyire próbálja tagadni, még mindig szeret téged.
Odáig tartott.
A tekintetemet magam elé szegeztem, ahogy próbáltam nem kimutatni, milyen hatással voltak rám az előbb hallottak, bármennyire is szerette volna egy részem elhinni, amit Liam mond. De még mindig ott volt a másik, amelyikben túl élesen élt a kép arról a Louis-ról, aki azon a bizonyos estén mindent a fejemhez vágott, aztán pedig azt mondta, nincs jövőnk, hiába próbálta átvenni a helyét az, aki éppen most verte félholtra Connor-t miattam.
- Connor mondott valamit – köszörültem meg a torkomat végül. – mielőtt Louis megjelent volna. Azt hitte, vele jöttem, mert hogy kellek a róla kialakult képhez, ami nem túl jó – idéztem fel magamban a szavait.
A szemem sarkából láttam, ahogy Liam pillantása megfeszül, ahogy Niall is élesebben szívta be a levegőt mellettem.
- És én még azt hittem, Connor túl ostoba, hogy összerakja a dolgokat – jegyezte meg Liam.
- Az is. – morogta Niall. – Valószínűleg valamelyik idióta elköpte neki.
- Micsodát? – nem tudtam, melyikükre nézzek a válasz után kutatva, ugyanis hirtelen egyikük sem volt képes rám nézni. – Mit köptek el Connor-nak?
Mintha elvágtak volna valamit, úgy lett néma csend az autóban, ahol a kintről beszűrőd eső és a motor zaján kívül semmit sem lehetett hallani, de még a saját lélegzetvételünket sem.
Azonban volt egy olyan érzésem, még levegőt venni is elfelejtettem venni, amint a pillantásom újra összetalálkozott Liam arcával.
- Lehet nem nekünk kéne elmondani – kezdte. – De valamit tudnod kell.
***

A szakadó esőtől az orrom végéig nem láttam, mire megérkeztünk Louis lakásához, ahol már ott parkolt az a bizonyos másik autó, amivel a társaság másik fele érkezhetett, a kapu túloldaláról pedig látni lehetett, ahogy kigyulladt a feljáró mozgásérzékelője, mikor begurultunk a magas falakon belülre.
Szinte alig fékezett le az autó, már fel is téptem az ajtaját, nem törődve a hátam mögül felhangzó kiáltásokkal, úgy tettem meg a bejáratig tartó utat futva, azonban Liam-nek sikerült utolérnie valahol félúton, ugyanis arra eszméltem, hogy a karomnál fogva hátra húz.
- Nyugodj meg, oké? Ezzel semmire nem megyünk.
- Nyugodjak meg? – meredtem rá hitetlenül, és éreztem, ahogy az eső szépen lassan mindenemet eláztatja ebben a néhány pillanatban. – Mégis hogyan, ha tudom, hogy…
Hogy Louis éppen most veszített el valakit.
- Azzal, hogy látja rajtad, mennyire ki vagy akadva te is, nem segítesz rajta – rázta meg a fejét.
- Liam, én nem… - kezdtem, azonban ez alkalommal sem sikerült a végére jutnom a mondandómnak.
Már csak azért sem, mivel éreztem, még egy szó és elerednek a könnyeim, és bár rég nem voltam az a Chloe, aki szégyelli magát emiatt, nem akartam ennél is jobban aggasztani Liam-et, aki már láthatóan az utolsókat rúgta a mai napra.
- Csak annyit kérek, próbálj meg egy kicsit lenyugodni – túrt bele idegesen az esőáztatta hajába, és a bejárat felé húzott. – És beszélj vele. Tudom, hogy félsz, de ha valakire, akkor rád hallgatni fog.
Lassan bólintottam, ő pedig az ajtó felé fordult, amely három kopogtatása után már ki is nyílt előttünk, mire szembe találtuk magunkat a nyúzott tekintetű Harry-vel.
- Végre – jegyezte meg, ahogy félreállt, hogy beljebb mehessünk. – Már azt hittem sosem értek ide.
Egyikünk sem reagált semmit, miközben követtük őt a már jól ismert falak között a konyha felé, ahol meglepetten tapasztaltam, hogy nem tartózkodott senki. Úgy tűnt, ez Liam-nek is feltűnt, ugyanis kérdőn a bandatársa felé fordult, miközben kihúzott egy széket az asztaltól és intett, hogy üljek le, én pedig egy szó nélkül azt tettem, amire némán megkért.
- Hol van? – kérdezte, és bár nevet nem mondott, nem kellett túl nagy zseninek lennie bármelyikünknek is, hogy rájöjjön, kiről van szó.
- Fent – bökött az emelet irányába Harry. – De egyedül van.
- Mi lett Lottie-val? – ráncolta össze a szemöldökét Niall.
Harry idegesen nézett hol a lépcső irányába, hol pedig felénk, mintha nem lenne biztos abban, Louis vajon hallja e, amit idelent mond, mielőtt válaszolt végül.
- Kidobtam őt Lou-nál – mondta. – Jobb ötletnek tűnt, mint sem idehozni.
Liam bólintott, noha tisztán láttam a tekintetében megbúvó harcot, amiért Harry-nek egyáltalán meg kellett hoznia ezt a döntést, de egy percig sem hibáztattam.
- Mennyire van ki? – kérdezte Niall, megtörve ezzel a kisebb csendet, ami beállt közénk, mire egy emberként fordultunk Harry felé, aki erre megvonta a vállát.
- Egy szót sem szólt, mióta megjöttünk – felelte. – Felment és azóta nem is jött le. De nem úgy tűnik, mint akinek szándékában áll máshogy tenni.
- Mi lesz, ha holnap se akar majd? – nézett fel rá Niall egy jelentőségteljes pillantás kíséretében. – Se azután?
Harry csupán megrázta a fejét, mint aki nem tud erre mit mondani, Liam pedig élesen szívta be a levegőt mellettem.
- Akkor minden tőlünk telhetőt meg fogunk tenni, hogy meggondolja magát – mondta végül. – És ott leszünk neki.
A helyiségre telepedett néma csend fojtogató volt, miközben ismét éreztem, ahogy útjára akarnak indulni a könnyeim, miután felfogtam, mégis mit jelent mindez.
Louis fel akarja adni. És én nem voltam ott, hogy segítsek neki.
És ott, abban a pillanatban határoztam el, hogy nem fogom hagyni, hogy igaza legyen, és nem fogom hagyni, hogy elsétáljon tőlem. Még akkor is, ha csak egyetlen estéről van szó.
- Szabad? – köszörültem meg a torkomat, ahogy az emelet irányába sandítottam.
Harry először a többiekre, majd pedig rám nézett, de nem telt bele két pillanatba, hogy egy bólintással engedélyt kapjak, nekem pedig mindez elég volt arra, hogy felpattanjak és a lépcső felé vegyem az irányt, miközben a tekintetüket végig a hátamon éreztem, míg el nem tűntem a fordulóban.
Kettesével szedve a fokokat villámgyorsan az emeleten találtam magam, onnan pedig már a lábaim maguktól a megfelelő szoba felé vittek, amelynek az ajtaja félig nyitva állt, mire megtorpantam egy másodperc erejéig, valami mozgás után kutatva. De miután senki sem mozdult, nyeltem egy nagyot, és zakatoló szívvel beléptem Louis szobájába.
A tekintetemmel rögtön az alakját kerestem, amit nem sokkal később meg is pillantottam, ahogy hátat fordítva nekem állt az erkélyen a korlátnak támaszkodva, egyik kezében egy félig leégett cigivel. Miután hosszú pillanatokig nem nyúlt hozzá, beláttam, az ismeretségünk óta először látom, hogy nem foglalkoztatja a káros szenvedélye, ugyanis szinte nem tudtam volna olyan alkalmat mondani, ahol nem szívta egy slukkot a másik után, amíg csak lehetett.
Ez pedig egy újabb intő jel volt a többi mellett, hiába próbáltam nem komolyan venni a lent hallottakat; Louis kezdi tényleg feladni. De még ha így is van, nem ma este fogja megtenni.
Ezek a gondolatok kavarogtak bennem, miközben nyeltem egy nagyot és néhány lépéssel a félig nyitott üvegajtóhoz léptem, és kitártam.
Annak ellenére, hogy Louis nyilvánvalóan tisztában volt azzal, hogy valaki jelen van, nem mutatta különösebb jelét az érdeklődésének, továbbra sem fordult felém, így aztán vettem egy mély levegőt, és megtörtem a fájdalmas csendet.
- Annyira sajnálom.
Még csak meg sem rezzent a hangomra, én pedig elgondolkoztam azon, ez vajon azért van, mert képtelen bármit is mutatni felém, vagy, mert már egyáltalán nem érdeklem. Aztán ismét felrémlett előttem, mit tett értem ma este, amikor megmentett.
Most pedig én készülök megmenteni őt.
- Tudom, hogy én vagyok az utolsó, akit látni akarsz most… - köszörültem meg a torkomat, ahogy közelebb léptem, bár még így is olyan érzésem volt, mintha fényévek választottak volna el tőle. – De tudnod kell, hogy mindazok ellenére, ami történt… mindazok ellenére, amit mondtam… még mindig itt vagyok, Louis – mondtam, nem törődve a szemembe szökő könnyekkel.
Fogalmam sem volt róla, honnan jöttek a könnyek, amelyeket az elmúlt néhány hétben már elsírtam, azonban minden erőmmel azon voltam, hogy ellenálljak nekik, miközben a földre szegeztem a tekintem.
Szedd össze magad, Chloe, még mindig ő az, aki elveszítette az anyját, mégsem sír.
- És itt is leszek – folytattam, noha továbbra sem mutatta semmi jelét, hogy hallgatja is, amit mondok. – Ha kell, csak ma. Ha kell, mindig – hazug. – De könyörgöm ne… kérlek, ne csináld ezt – ráztam meg a fejemet, ahogy egyre több könny folyt le az arcomon. – Ne zárj ki mindenkit. Nem számít, hogy engem igen, őket ne.
Ismét szünetet kellett tartanom, ha nem akartam keserves zokogásban kitörni idő előtt, miközben az ajkamba harapva lehunytam a szemem, és elgondolkoztam azon, vajon volt e valaha ilyen nehéz mondani bármit is, noha mélyen belül pontosan tudtam a választ.
Soha életemben nem fájt még semmi sem ennyire.
Hiába utáltak ki a saját házamból azok, akikben vakon megbíztam, hiába szerettem belé, adtam magam át teljesen és hagytam, hogy Louis darabokra törjön, a közelében sem jártak annak a fájdalomnak, amit abban a pillanatban éreztem.
- Annyival több vagy ennél. Annyival többet érdemelsz – mondtam végül épp annyira hangosan, hogy meghallja. – Csak szerettem volna, hogy tudd.
Mintha egy rezzenést véltem volna felfedezni a testtartásán, ahogy szépen lassan felegyenesedett, és bár továbbra sem nézett rám, a mozdulatai épp eléggé hatással voltak rám ahhoz, hogy megdermedjek és feladjam a korábbi elhatározásom, miszerint feladom.
Figyeltem, ahogy a válla megemelkedik egy nagyobb lélegzetvételtől, majd pedig azt, ahogy szépen lassan felém fordul, a szemeit egyenesen az enyéimre szegezve, elvágva ezzel az utolsó esélyemet a menekülésre. Nem mintha abban a pillanatban egyáltalán fontolóra vettem volna a menekülést, de ha mégis, igazán illett volna megtanulnom, hogy Louis elől sosem fogok tudni elfutni.
És mintegy végszóra, mire feleszméltem, két lépéssel átszelte a kettőnk között lévő távolságot, azonban még csak esélyem sem volt reagálni, az ajkai három másodpercen belül az enyéimen landoltak.
A közelsége pillanatokon belül ledöntött a lábamról, miközben éreztem, hogy ha nem kapaszkodok meg benne, felmondják a szolgálatot. De mintha megérezte volna, úgy húzott közelebb magához még erősebben, miközben beljebb lökött a félig nyitott ajtón, egyenesen a szobába, majd rúgta be a lábával. Egy pillanatra sem szakadt el tőlem, ahogy lerángatta rólam a kabátomat, majd pedig a pólómat és szépen lassan minden mást, míg egy idő után azon kaptam magam, hogy a hátam a matracnak csapódik, ő pedig felettem van, és hirtelen megint olyan közel érezhetem magamhoz, mint még soha.
Azzal az egyedüli különbséggel, hogy a szemeiben nyoma nem volt már annak a törődésnek, mint korábban; ugyanis egyik pillanatról a másikra ismét ugyanaz a Chloe lettem neki, aki nem volt más, mint a puszta szórakozása.
És én ezt mindvégig tudtam, miközben hagytam, hogy ismét az övé legyek egyetlen éjszaka erejéig; talán épp azért, mert nekem ő még mindig ugyanaz a Louis volt, akibe beleszerettem.

***
Helló-helló drágáim!
Először is mérhetetlenül sajnálom, hogy csak most jelentkezem és hogy lényegében 

eltűntem, mint a kámfor, de nem túlzok ha azt mondom, azt sem tudom, hol áll/állt a fejem az elmúlt két hétben. Mindenesetre boldog vagyok - már ha mondhatok ilyet - hogy csak egy hetet maradtam ki, bízom benne, a következő héten már rendes időben hozhatom a frisset *fingers crossed*.
De azért remélem, mindenkivel minden rendben van, és hogy senki sem szenvedett semmiféle maradandó károsulást időközben, a sulihoz pedig kitartást, veletek vagyok mint mindig.<3
Továbbá szeretném megköszönni az előző részhez érkezett összes pipát és megjegyzést; annak ellenére, hogy eddig lehetetlen volt az időhiány miatt válaszolnom rájuk - de ma estig ezt megteszem - elolvastam mindet, és mint mindig, most sem győzőm hangsúlyozni, mennyire hálás vagyok a támogatásotokért hétről hétre. Fogalmam sincs, mivel érdemeltem ki, hogy ennyire mellettem álltok és kitartotok a történet mellett, de amikor azt mondom, a világot jelenti nekem a véleményetek, meg a jelenlétetek úgy általában, egyáltalán nem túlzok. Szóval köszönöm, köszönöm és köszönöm!<333 Ti vagytok a legeslegjobbak és mindenkinek küldöm a virtuális ölelést.:)
Ami a részt - illetve a történet folytatását illeti - gondoltam ideje jeleznem, hogy ezen a fejezeten kívül még úgy öt rész van hátra, plusz az epilógus, bármennyire is fura még nekem is ezt mondani így másfél év után, de hát elérkeztünk ide is. Márpedig ez azért is vicces, mert igencsak nagy dilemmában vagyok a végét illetően, de hát majd meglátjuk hehe.

De nem is koptatom tovább a billentyűzetet; további csodás hétvégét drágáim, legyen nagyon szép napotok, sok sikert a következő héthez, még egyszer nagyon köszönök mindent éés ha minden jól alakul, jövőhéten ismét boldogítom a társaságot. <3 (viccelek hehe)

Mindenkit szeretek,

-xoxo, Sophie V.

U.i.: este tali a kommenteknél (üssetek le nyugodtan, nagyon fáradt vagyok.:DD)

2017. szeptember 24., vasárnap

34. - Az utolsó csepp a pohárban

Egyszerre játszódott le a szemem előtt három jelenet, miközben a tekintetemet továbbra is fogva tartotta a kék szempár, amelyet egykor szinte mindennap csodálhattam, most azonban három hete csak az álmaimban került elő, és a korábbi megnyugvás helyett pánikot ébresztett bennem.
Az egyik, talán a leghalványabb, az első találkozásunk, amely hasonló körülmények között történt, és pont ugyanígy kezdődött, egyetlen kósza pillantással. A másik, ami már némileg erőteljesebb volt, a jelenet, mikor azt mondta, szeret, majd pedig ezzel egybemosódva, mikor én is kimondtam, ő pedig éppen a világ másik felén volt, mégsem éreztem még annyira közel magamhoz. A harmadik pedig, egyben a legélesebb kép, amikor mindezt alig néhány héttel később visszavonta, miközben szembesített a legnagyobb hibámmal, amit utána vele is elkövettem, miután hagytam őt kisétálni az életemből.
Noha tulajdonképpen én voltam az, aki elmenekült tőle. Az már más kérdés, hogy azért, mert kimondta azt, amit még saját magamnak sem bírtam beismerni.
Elmenekültem, ahelyett, hogy harcoltam volna, egyenesen a saját nyomorúságomba, amely egyet jelentett a hetekig tartó fájdalommal, ébren átvirrasztott éjszakákkal, amikor is azon gondolkoztam, vajon hol rontottam el, mikor rontottam el, hogy az valóságban élt álom hirtelen a legnagyobb rémálmom lett. A személy, akit pedig a megmentőmnek gondoltam, végül meghúzta a ravaszt, és én ismét a földön találtam magam.
És az a személy most itt állt velem szemben, a tekintetével fogva tartva az enyémet, én pedig hiába próbálkoztam, sehogy sem voltam képes másfele nézni; mert mindazon fájdalmak ellenére, amin keresztül mentem miatta, még mindig ugyanolyan reménytelenül szerelmes voltam belé.
- Chloe? – fogalmam sem volt, honnan érkezett a hang, az előttem álló Lottie-tól, vagy esetleg a kezét az én karomra csavaró Kylie-tól.
Ugyanis Louis-n kívül hirtelen minden megszűnt létezni számomra.
Ami a leginkább meglepett annyira, hogy még mozdulni sem tudtam, leginkább az arcára kiülő semleges álarc volt, mintha kicsit hatotta volna meg, hogy itt talál, annak ellenére, hogy valószínűleg fogalma sem lehetett róla.
Vagy csak nem akarta, hogy lássam, sikerült kivételesen nekem meglepnem őt, elvégre azzal már túl sokat mutatna felém – vagy a világ felé úgy általában.
Ennek következtében pedig próbáltam nem kimutatni én sem, mennyire fáj látnom, hogy a személy, akinek teljesen odaadtam magam, akinek mindent elmondtam az utolsó démonomig, valaki teljesen más lett a mai napra.
Valaki, aki úgy tesz, mintha egy idegen lennék, semmivel sem több, mint bárki más.
Talán ez volt az oka annak, hogy éreztem, amint a lábaim megindulnak, kirántva magam Kylie szorításából, az embereken keresztül.
Bármerre, csak el innen.
Ilyen nincs, ez nem lehet.
Ezeket kántáltam magamban, miután visszataláltam önmagamhoz annyira, hogy rájöjjek a helyzet szerencsétlenségére, és csak reménykedni tudtam, hogy akármerre is haladok, minél távolabb kerülök Louis-tól és ez az egész hirtelen meg nem történté válik.
Kár, hogy semmi sem ilyen egyszerű, főleg nem, ha róla van szó.
Fogalmam sem volt, hová tartok, azonban kénytelen voltam megtorpanni, miután az üvegajtón keresztül nem a klubból jutottam ki, hanem egy kinti részre, ahol ugyanolyan asztalok voltak, mint odabent; ha lehetséges, még több lelkesen iszogató és társalgó emberrel, némelyik kezében egy-egy cigarettával, amiből arra következtettem, ismét sikerült a rossz helyen kikötnöm. De valamiért már nem tudott annyira meghatni, elvégre már annak is örültem, hogy szabad levegőre kerültem, így aztán, hogy a lehető leginkább meghúzódjak a háttérben, oldalra vettem az irányt, szorosan az épület falához, ahol rajtam kívül még néhány lazábban öltözött alak élt a káros szenvedélyének.
Remegve nyúltam a táskámban tartott dobozért és kaptam elő egy szálat, miközben hátat fordítottam az ajtónak, remélve, még ha ide is keveredik valaki utánam, még csak véletlenül se lásson meg. Elvégre hiába voltam pontosan tisztában a veszélyeivel annak, hogy egyedül vagyok, valamiért képtelen lettem volna most elviselni Kylie sajnálkozását, vagy éppen elkeseredett próbálkozását, hogy kijuttasson innen, miközben azt kérdezgeti, jól vagyok e.
Még akkor sem, ha azt is tudtam, ez nem az én területem.
Kapkodva gyújtottam meg az ajkaim közé csippentett cigit, majd a benntartott sóhajt kiengedve dőltem neki a téglafalnak, miközben fél szemmel a körülöttem lévő embereket pásztáztam, azonban úgy tűnt, egymás társasága érdekesebbnek bizonyul, mint a látszólag ide nem illő lány, akit pillanatokkal korábban még táncolni láttak.
De ez nem tartott túl sokáig.
- Nocsak, kit látnak szemeim.
Annak ellenére, hogy először nem tudtam archoz kötni, éreztem, ahogy végigfut a hideg a hátamon, miközben szépen lassan megfordultam, majd szembe találtam magam az illetővel, aki miatt mégis azt kívántam, bárcsak ne jöttem volna ki.
- Chloe Diamond személyesen – billentette oldalra a fejét Connor, ahogy egy magabiztos mosoly ült ki az arcára. – És én még azt hittem, hogy ez nem az én estém.
Már csak ez hiányzott.
A tekintetének köszönhetően másodperceken belül felrémlett előttem az a bizonyos éjszaka, amikor utoljára láttuk egymást, hasonló szituációban, csak akkor ilyenkor már réges-rég a falnak voltam taszítva, miközben ő azt tett velem, amit akart.
És volt egy olyan érzésem, ha most nem lenne ennyi ember körülöttünk, ugyanezt megtenné.
- Connor – erőltettem meg magam a neve erejéig, ahogy kihúztam magam, és a földre ejtettem a kezemben tartott cigit, noha a fele alig égett le.
De úgy voltam vele, nem árt, ha mindkét kezem jelen van, a biztonság kedvéért.
- Hát nem gondoltam volna, hogy ismét ilyen körülmények között találkozunk – jegyezte meg szórakozottan. – Pont itt. De gondolhattam volna, hogy ide is elrángat magával.
- Parancsolsz? – ráncoltam össze a szemöldökömet értetlenül.
- Ugyan már, mindketten tudjuk, hogy Tomlinson-nak szüksége van az ölebére, hogy javítson azon a nyomorult képén – mondta, ahogy tetőtől talpig végigmért. – Mondjuk nem erőltette meg magát túlságosan. Jobban is felöltöztethetett volna.
Egyre inkább éreztem, ahogy kezdek összezavarodni, így aztán tudomást sem vettem a burkolt sértésről, már ami a kinézetemet illeti, bár tény és való, hogy kitűntem a puccosabb vendégek közül. És bár csaknem megölt a kíváncsiság, nem adhattam meg Connor-nak az elégtételt, hogy válaszok után esedezem, így aztán felerőltettem magamra a nem törődöm álarcot, ahogy összeszorítottam a számat.
- Nem Louis-val jöttem – feleltem.
- Valóban? – vonta fel a szemöldökét, mint akit tényleg megleptem. – Na, csak nem baj van a paradicsomban? – vigyorodott el a felvetésén.
Nem válaszoltam, már csak azért sem, mert hiába voltam képtelen saját magam előtt is feleleveníteni a történeteket, Connor lett volna az utolsó, akinek bármit is mondtam volna.
- Hiába nem mondasz semmit, látom a szemeiden – mondta, majd elnevette magát. – Mit követett el?
- Ahhoz neked semmi közöd – vágtam rá, amilyen határozottan csak tudtam.
De pontosan tisztában voltam vele, mennyire szánalmas próbálkozás a részemről; elvégre már réges-régen lebuktam Connor előtt.
Tudta, hol üssön ahhoz, hogy eléggé fájjon.
- És én még azt hittem, Louis úgy ragaszkodik hozzád, mint a szeme fényéhez – rázta meg a fejét helytelenítően. – Mondjuk, bevallom őszintén, és ezt most ne vedd sértésnek, de nem igazán értettem, mit eszik rajtad ennyire.
Hiába voltam minden erőmmel azon, hogy a szavai leperegjenek rólam – elvégre pontosan tudtam, hogy mindez amolyan elégtétel neki azok után, amit miattam kapott Zayn-től azon a bizonyos estén – éreztem, ahogy a mondandója egyenesen gyomorszájon vág.
Talán mert egy részem tisztában volt vele, hogy van igazság abban, amit mond.
Mert külső szemmel nézve senki sem tudta volna megmondani, mit szeret annyira Louis a lányban, akit egy klubban szedett fel és egy volt a sok közül.
Abban a pillanatban, hogy elkaptam a tekintetemet az előttem álló fiúról, az udvarra vezető ajtó kivágódott, és Louis lépett ki rajta három alak társaságában, akik közül az egyikben Liam-et ismertem fel, majd őket követte Lottie és egy számomra ismeretlen lány.
Magamban fohászkodtam, hogy forduljanak vissza, vagy induljanak meg egy teljesen másik irányba, azonban a kérésem közül egyik sem került meghallgatásra, ugyanis a pillantásom másodperceken belül összetalálkozott Louis-val.
- Mármint ne érts félre, megértem mi tetszik neki rajtad, de hogy még Zayn-t is rávedd arra, hogy tűzbe menjen érted, elég érthetetlen – folytatta Connor, aki mindezt észre sem vette és tett egy lépést felém. – De mi a titkod, Chloe?
De én továbbra sem mozdultam, miközben a tekintetem végig a kék szempáron volt a válla felett, amely szinte azonnal elsötétült, amint felismerte az engem bekerítő személyt.
- Azon kívül, persze, hogy mindkettőnek szétteszed a lábadat – tette a pontot az i-re, az utolsó csapást mérve rám.
De nem volt alkalmam megemészteni a pofont, a pillantásom ismét Louis-ra esett, akinek időközben az arckifejezése is megváltozott, nekem pedig kétségem sem volt afelől, hogy minden egyes szót hallott. Tőlem pedig nem telt másra, mint hogy szépen lassan megrázzam a fejem, mintegy némán könyörögve, hogy ne csináljon semmit.
Azonban amint összetalálkozott a tekintetünk, már tudtam, hogy túl késő, amikor pedig öt lépéssel átszelte a köztünk lévő távolságot.
- Louis! – kiáltott utána Liam, megkísérelve, hogy visszarángatja, azonban ő egy mozdulattal lerázta magáról a kezét, és már Connor mögött is volt, aki meglepetten fordult meg hangra.
- Nahát, fiúk, micsoda véletlen… - próbálta menteni a menthetőt, ahogy semleges arckifejezést erőltetett magára, de már nem volt esélye befejezni a mondatot.
- Megmutatom neked, milyen az a kibaszott véletlen – vágott közbe Louis, és már lendítette is az öklét, egyenesen Connor arcába, aki az ütéstől megtántorodva először a falnak, majd pedig egyenesen a földre esett.
- Louis! – kiáltotta ismét Liam, de mintha meg sem hallotta volna, úgy ragadta meg a pólójánál fogva a földön fekvő Connor-t.
- Kelj fel, te rohadék! – sziszegte, és talpra állította, hogy aztán még egy ütéssel ismét a falnak csapja.
- Te jóságos ég! – érkezett a kiáltás Louis húga felől, aki a szája elé téve a kezét figyelte a jelenetet, miközben a tekintetéből tisztán kiolvasható volt a rettegés.
De Louis-t semmi sem hatotta meg, még Liam próbálkozása sem, hogy megállítsa; a következő pillanatban teljes erejéből gyomorszájon vágta a fiút, akinek még csak esélye sem volt reagálni az előző ütések után.
- Azt gondoltad, megúszod a múltkorit? – kérdezte indulattól elsötétült tekintettel, ahogy kíméletlenül préselte a falnak Connor-t. – Nem megmondtam neked, hogy kurvára ne kerülj a szemem elé, Connor?
- Mit vagy úgy oda, Tomlinson? – sziszegte válaszként, én pedig csak akkor vettem észre az orrából szivárgó vért. – Ez csak egy nyomorult ribanc.
Louis egy ideig nem szólt semmit, azonban Connor-ral ellentétben én pontosan tudtam, hogy ez nem a meghunyászkodás jele. Éppen ellenkezőleg.
Ez adta meg neki a végső lökést ahhoz, hogy a korábbiaknál még nagyobb erővel mérjen egy újabb ütést Connor-ra, aki ennek következtében, mint egy rongybaba, úgy hullott a földre.
De úgy tűnt, ez még mindig nem elég Louis-nak, ugyanis már lendítette is újból a karját, amikor Liam ismét megragadta őt, de ez alkalommal már nem egyedül.
Ugyanis Zayn is ott volt mellette.
Méterekkel arrébb pedig Kylie figyelte hófehér arccal az eseményeket a többiek társaságában.
- Állj le! – mondta Liam, ahogy együttes erővel elrántották a szenvedő Connor-tól Louis-t.
- Engedjetek el! – sziszegte válaszul, ahogy minden erejével azon volt, hogy kiszabaduljon az őt tartó szorításból, kevesebb sikerrel.
- Eleget kapott, Louis – szúrta közbe Zayn.
- Nem, amíg én azt nem mondom – rázta meg a fejét, és azzal a lendülettel kirántotta magát az őt tartó karok közül.
Már lépett is volna Connor felé, azonban a következő pillanatban Harry és Niall bukkant fel egy tagbaszakadt alak kíséretében, akiben Louis egyik korábbi testőrét ismertem fel, és elállták az útját.
- Vége van – mondta Harry. – Te nyertél, Louis. Engedd el.
- Kibaszottul meg fogom ölni – rugaszkodott neki ismét, de ekkor már a testőr is becsatlakozott a többiek mellé, és egyetlen mozdulattal hátrébb taszította őt Connor-tól és tőlem.
- Ennyi elég lesz, ember! – jelentette ki.
Észre sem vettem, ahogy időközben az egész udvar felénk fordult, az ajtóban pedig ott tömörült a vendégek fele, akik közül egy alak kivált, és határozott léptekkel felénk indult.
- Itt meg mi a franc folyik? – kiáltotta ingerülten.
Alig néhány lépésnyire lehetett tőlünk, mikor felismertem benne a menedzsert, aki Scott néven mutatkozott be annak idején, mikor egyszer elkísértem Louis-t az irodába.
A tekintetét ide-oda kapkodta először Zayn, és a többi fiú között, majd pedig Connor és köztem, de az végül az indulattól remegő Louis-n állapodott meg. Arra számítottam, mindjárt elordítja magát, hogy rendre parancsoljon mindenkit, azonban legnagyobb döbbenetemre csupán kiengedett egy ideges sóhajt, mielőtt a fiúkhoz fordult volna.
- Vidd ki innen Louis-t – intézte a szavait a testőr felé, aki erre szó nélkül bólintott. – Harry te is velük mész.
Az említett személy biccentett, majd Louis másik oldalára lépett, aki szólásra nyitotta a száját, majd mintha meggondolta volna magát, visszavonulót fújt.
Scott tekintete ezután rajtam állapodott meg, nekem pedig fogalmam sem volt, milyen siralmas állapotban lehetek, de a pillantását látva nem sejtettem túl sok jót.
- Liam vidd haza Chloe-t – mondta végül. – Niall, te pedig keríts valakit, aki rendbe teszi Connor-t!
- Felőlem akár meg is rohadhat – morogta a fiú, ahogy vetett egy undorodó pillantást a földön összekuporodó Connor-ra.
- Azt mondtam, menj! – csattant fel Scott, mire Niall kelletlenül elindult az ajtó irányába.
Csak akkor vettem észre, hogy Louis még mindig ott áll tőlem alig két méterre, az őt övező gyűrűben, amely nem engedte, a tekintetét egyenesen rám szegezve, miközben az indulat szépen lassan eltűnt belőle, átadva a helyét valami teljesen másnak. Valaminek, amivel még hetekig tartó szenvedésekkel is később el tudta érni, hogy megremegjenek a térdeim.
Abban a pillanatban jöttem csak rá igazán, mit is tett értem Louis pillantokkal korábban, mire éreztem, ahogy a talaj szépen lassan kicsúszik a lábam alól.
- Scott…– kezdte elhaló hangon, azonban a menedzsere megrázta a fejét, mintha nem akarná hallani, amit mondani készül.
- Vigyétek már el innen! – dörrent rá a többiekre.
Zayn feszülten kapkodta a tekintetét egyikünkről a másikra, majd Liam-re nézett egy jelentőségteljes pillantás kíséretében. Egyikük sem szólt egy szót sem, úgy tűnt, szavak nélkül is tökéletesen megértik egymást.
- Adj nekik egy percet! – mondta Liam, Scott felé fordulva. – Kérlek.
Nekem pedig nem kellett túlságosan nagy zseninek lennem ahhoz, hogy pontosan tisztában legyek azzal, hogy rólunk beszél.
Scott eleinte kérdőn meredt rá, majd a pillantása rajtam állapodott meg.
Fogadni mertem volna rá, hogy ez volt az egyik legnehezebb döntés, amit egy menedzsernek meg kellett hoznia, mikor arról volt szó, azt tegye, ami a nyilvánosságnak a legjobb, vagy ami a pártfogoltjának.
Így aztán nem ért túlságosan nagy meglepetésként a férfi arcára kiülő tehetetlenség.
- Jó – mondta végül. – De előbb tűnjünk el innen!
Mindenki egy szó nélkül követte az utasításait, én pedig hagytam, hogy Liam karon ragadjon, mielőtt még a földön kötöttem volna ki, és hogy magával húzzon a többiek után. Noha nem voltam benne túlságosan biztos, hogy készen állok arra, ami most történni fog velünk.



***
Helló-helló kedveseim!
Először is boldog hétvégét - és bár nem vagyok nagy rajongója, de egyben vasárnapot is - remélem mindenki túlélte az előző hetet mindenféle maradandó károsulás nélkül suliban, vagy bárhol máshol.Gondolom nem mondok újdonságot, ha kijelentem, már most nagyon unom, de hát ez van hehe, na mindegy most nem is én vagyok a lényeg, hanem ti, szóval vegyétek úgy, hogy bármi van, együtt szenvedünk.<3
Továbbá szeretném megköszönni az előző részhez érkezett összes visszajelzést komment és pipa formájában egyaránt; ugyanis rettenetesen hálás vagyok minden egyes szóért, kattintásért, az általános támogatásotokról már nem is beszélve, hiába vagyok sokszor kicsit szétszórt mostanában. Szóval egyben köszönöm, hogy mindezt elfogadjátok, meg hogy egyáltalán vagytok, bár még mindig ti vagytok a legeslegjobbak, bátran harcba szállok emiatt mindenkivel!:D<333
A résszel kapcsolatban annyi hozzáfűznivalóm van, hogy már nekem is igen hiányzott egy kisebb Chloe-Louis jelenet, de úgy érzem, azt inkább a következőben fogom hozni normálisabban, mindenesetre remélem sikerült mindenkit meglepnem a történések alakulásával.;)

De nem is pazarlom tovább a szót: további csodás napot, drágáim, sok sikert a következő héthez, még egyszer nagyon köszönök mindent ééés ha minden jól alakul, jövő hétvégén találkozunk!<3

Mindenkit szeretek,

-xoxo, Sophie V.

U.i.: remélem mindenki észrevette, hogy a blog kezdete óta kb. először van egy helyen mind az öt fiú haha.<3 Igen, Connor még mindig egy rohadék, bocsi.
*Sophie el*

2017. szeptember 16., szombat

33. - Megszökni vagy megszokni

Akkor jössz rá igazán, mennyire nem értékelsz semmit az életedben, amikor kiderül, hogy minden dolog, amiről valaha azt képzelted, veled marad, csupán átmeneti és bármelyik pillanatban köddé vállhat. Nem számít, mennyire fáj, hány órát zokogsz végig, azt kívánva, bár kaptál volna még egy napot, még egy töredéket abból a valamiből, amihez mindaddig annyira ragaszkodtál, senki sem fog tudni megvigasztalni.
Minden egyes nap azt fogod gondolni, nincs olyan, amiért érdemes lenne felkelned, és minden egyes napod azzal fog telni, hogy órákon át csak sírni szeretnél. Aztán egy szép napon majd arra kelsz, hogy már nem fáj annyira, mint tegnap.
És ez így fog menni egészen addig, míg be nem látod, hogy tényleg semmi sem állandó.
Na, akkor fog rohadtul fájni az igazság.
Legalábbis a személyes tapasztalataim mind erről tettek bizonyosságot, miután az elköltözésem utáni harmadik napon tudatosult bennem, mégis mit tettem, egy reflexből jövő hívást követően a nővérem felé. Mondanom sem kell, nem vette fel a telefont, de még csak nem is hívott vissza, hiába volt ő az egyetlen, aki még nagyjából elfogadta a döntésem.
De egy idő után be kellett látnom, ő nem feledhette el, hová – vagy éppen kikhez - tartozik, csak mert én már nem bírtam tovább az a Chloe lenni, akit ők akartak; egy nívós egyetemen villogó barbibaba, aki azzal van együtt, akivel a szülei boronálták össze, miközben úgy mosolyog az oldalukon a botrány kreálta címlapokon, hogy az arca is belefájdul. És hiába voltam évekig az a lány, nem voltam elég, bár nem igazán tudom, voltam e valaha.
Azonban miután szépen lassan teltek az évek, és egyre messzebb kerültem attól a bizonyos naptól, hogy kiléptem a ház ajtaján, amelyet még egyszer az otthonomnak hívtam, úgy fogtam fel a történteket, mint az egyetlen leckét, amelyet megtanítottak nekem az évek során; az pedig az volt, hogyan dolgozzam fel mások elvesztését.
Akkor azonban még nem számoltam azzal a bizonyos pofonnal, amit majd három évvel később fogok kapni attól a személytől, aki még ígéretet is tett ellene.
Akkor még nem számoltam Louis-val, és azzal, hogy miként fog betoppanni az életembe, elsöpörve mindent maga körül, ezzel a figyelem teljes középpontjába kerülve, miközben szépen lassan mindent felforgatott, ami csak az útjába került. Velük együtt engem is.
Azzal az idegesítő magabiztosságával és a térdremegtető mosolyával, amivel már az első találkozásunkkor sikerült elérnie, hogy minden addigi elvemet feladjam egyetlen éjszakáért, amiből aztán több éjszaka lett, míg végül már nappalok is, és mire feleszméltem, már nyakig benne voltam a hálójában. A vicc az egészben, hogy a kezdetekkor még meg voltam győződve róla, semmi közös nincs bennünk a testi vonzalmon kívül, ami annak idején egymás útjába sodort minket. Azonban ahogy telt az idő, és Louis egyre többet mutatott meg a maszk alatt rejlő valódi énjéről, szépen lassan rájöttem, jobban hasonlítunk, mint hinnénk. Aztán pedig ahogy egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedtem és megtudtam, mennyivel több minden rejlik a gúnyos álcája mögött, egy idő után beláttam, minden korábbi félelmem ellenére, egy cseppet sem bánom a közelségét. Hiába rettegtem egy évvel ezelőtt akárcsak a gondolatától is, hogy valaha közel kerül hozzám bárki is annyira, hogy meglegyen az esélye arra, hogy darabokra törjön, Louis-val nem ezt éreztem. Talán azért sem, mert mellette még csak esélyem sem volt belegondolni a kockázatokba, olyan gyorsan történt minden, miközben egyszerre tudtam őt utálni, imádni és egyben rettegni tőle, amiért mindezt kiváltotta belőlem.
De mégsem gondoltam valaha, hogy hibát követnénk el, egészen addig a bizonyos estéig, ahol beláttam, hogy ő már rég nem az a Louis, aki mindent megtett annak érdekében, hogy elhiggyem, több vagyok, mint a lány az elcseszett családdal. Csak akkor még nem tudtam, hogy hetek óta az egyik saját belső démonom köszön vissza rám az ő arcáról, és nem voltam elég gyors, hogy megakadályozzam, mielőtt teljesen eluralkodik rajta; az a fajta, amelyik eléri, hogy egy idő után mindent és mindenkit kizárjon, míg végül az a valami, ami belülről emészti, végül teljesen eluralkodik rajta. És én nem maradtam ott, hogy harcoljak érte.
Noha utólag belegondolva, talán pontosan ez volt a célja, amikor azt mondta, hogy tudja, bármi is történjék, hagyni fogom, hogy kisétáljon az életemből, hiába rettegek az elvesztésétől.
Drágám, te is tudod, hogy a hangsúly nem azon van, hogy el fogok sétálni. Hanem, hogy mindazok ellenére, mennyire kurvára fáj neked, semmit sem fogsz ellene tenni.
Azonban nem az fájt, ami borítékolható volt, miszerint minden jónak egyszer vége szakad, márpedig Louis túl jó volt ahhoz, hogy igaz legyen. Azt nagyobb pofonként fogtam fel, hogy pont ő volt az, aki megfogalmazta azt, amit még saját magamban sem voltam hajlandó hangosan kimondani. Ez pedig darabokra tört.
Próbáltam nem mutatni. Próbáltam úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Mintha előre tudtam volna, hogy ez lesz, ezáltal pedig felkészültem rá. De mindennek köze sem volt az igazsághoz, miszerint a szakadék szélén táncolok, és már várom, mikor esek bele.
Nekitámasztottam a fejemet a jéghideg ablaküvegnek, miközben szemügyre vettem az elém táruló esti utcaképet az elsuhanó autókkal, és azzal a kevés emberrel, akik a környékre tévedtek, miközben elgondolkoztam azon, vajon ki merre tarthat, csak úgy, mint ahogy az elmúlt pár hétben tettem minden este, amolyan rutinként. Nem tudtam miért, de valahogy megnyugvással töltött el a megfigyelésük, noha lehet ők már kevésbé találták volna normálisnak, hogy valaki az ablakából méregeti őket, miközben végig haladnak a lakás előtti járdán.
De úgy voltam vele, hogy amíg létezik bármi – a táncon kívül persze – ami képes akár minimálisan is azt éreztetni velem, hogy még két lábbal állok a földön, addig ezt a részét elengedem a dolognak. Így aztán egy idő után azon kaptam magam, hogy minden este itt állok, kezemben a teával, amit Aster nyomott a kezembe miután felfedezte a szemem alatt megbúvó karikákat - vagy éppen az alapozót, amivel takarni próbáltam.
Eleinte úgy voltam vele, hogy majd bedobom a konyhaszekrény mélyére, amint hazaértem, de még aznap éjjel, hajlani három körül úgy döntöttem, adok neki egy esélyt, és lássanak csodát, el tudtam aludni. Az már más kérdés, hogy reggel képtelen voltam felkelni, de úgy voltam vele, ez a minimum.
Így aztán Aster csodaszerének köszönhetően valahogy csak sikerült némi rendszert vezetnem a mindennapjaimba, miután hazaestünk a próbákról – az egyetlen dolog, ami miatt hajlandó voltam elhagyni a házat – ami egyet jelentett azzal, hogy lezuhanyoztam, bevágtam egy adag vizet a vízforralóba, és már magamra is zártam a szobám ajtaját.
Kylie pedig még csak nem is próbálkozott, hogy bármiféle zavart okozzon ebben a rutinban; szerintem annak örült már, hogy ennyire képes voltam, ha már a beszédre kevésbé. Na, nem mintha egyáltalán nem szólaltam volna meg, bár tény és való, hogy igen csak minimalizáltam az általam kimondott szavakat, de a mindennapi csevegésen kívül nem sok mindent tudott belőlem kiszedni. Amióta pedig Zayn hazaállított velem az éjszaka közepén, miközben egy normális szót nem bírtam kinyögni a történtekről, eszébe sem jutott kérdéseket feltenni.
Ahogy korábban említettem, Kylie túlságosan is jól ismer.
- Sejtettem, hogy itt talállak – zökkentett ki a merengésemből egy hang a hátam mögül.
Megfordultam, mire Kylie alakjával találtam szemben magam, ahogy az ajtófélfámnak támaszkodva méregetett, egy óvatos mosollyal az arcán.
- Mármint? – vontam fel a szemöldökömet, ugyanis részemről elég nyilvánvaló volt, hogy ha kellek neki, akkor a szobámban fog megtalálni.
- Állandóan a nyomorult ablakod előtt állsz ilyenkor – vonta meg a vállát, a kissé döbbent tekintetemet látva azonban elvigyorodott. – Még mindig egy házban élünk, Chloe. Nem volt nehéz észrevenni.
Nem válaszoltam, helyette inkább szépen csendben elraktároztam az információt, miszerint Zayn kezd rossz hatással lenni a legjobb barátnőmre, aki időközben kémkedni kezdett utánam, és hogy ezt meg is említsem neki, ha legközelebb látom.
- Mindegy, a lényeg, hogy én a helyedben most azt kicserélném egy kávére – bökött a kezembe tartott bögrére. – Poppy most hívott. Jelenésünk van a belvárosban. Ketten lemondták a melót.
- Lemondták? – meredtem értetlenül a barátnőmre, figyelembe véve a tényt, hogy eddig nem sokszor volt lehetősége a csapatból bárkinek is nemet mondania a rá kiszabott munkára.
Kivéve persze, ha annyira beteg volt, hogy nem tudott lábra állni, és ebbe még a negyven fokos láz sem tartozott bele.
Azzal még én is simán bevállaltam mindent.
- Ana dugóban a város másik végén, Liz meg megrántotta a lábát – felelte Kylie egy újabb vállvonás kíséretében.  – És mivel mi vagyunk a beugrósaik, minket hívott, szóval gondoltam szólok, hogy negyed óra múlva itt van értünk a kocsi.
- Hová megyünk? – kérdeztem, miközben az íróasztalra raktam a teát, és a kezembe vettem a székre aggatott dzsekimet.
- Valami nagy arc bulijába – mondta. – Tudod, csak a szokásos.
Elhúztam a számat, ahogy lekaptam magamról a felsőmet, hogy átöltözhessek valami normálisabb cuccba, amivel mondjuk utcára is mehetek, noha mélyen belül semmi kedvem nem volt az egészhez.
Főleg, mivel mindketten tudtuk, mit takar egy nagy arc bulija kifejezés; valami piszkosul gazdag, piszkosul elit és valószínűleg piszkosul híres emberekkel teli helyet.
Hálát adtam az égnek, amiért – mint minden egyes alkalommal, ha munkára jöttünk – létezik olyan, hogy művész vagy éppen személyzeti be-, illetve kijárat, aminek köszönhetően megúszhattuk az ilyen helyek előtt kialakult káoszt, mint amilyen ez a klub is volt. Noha még nem volt szerencsém ide jönni, a neve már rémlett, mint az egyik nagyon exkluzív, legjobban bebiztosított és felszerelt klubja a városnak, amiből bár volt egy pár, ugyanolyan lehetetlen volt bejutni az ember fiának, köztük még nekünk is, ugyanis hiába dolgoztunk, ide nem járt kártya. Na, nem mintha annyi vágyunk lett volna egy olyan helyen szórakozni, ahol minden második ember valamelyik címlapról köszönt vissza ránk az előző héten, ugyanis ha valamit megtanultunk ebben a szakmában, akkor azt, hogy nem tanácsos kerülgetni őket, csak ha nagyon muszáj.
Vagy legalábbis ehhez az elvhez tartottam magam én is, egészen addig a napig, míg meg nem ismertem Louis-t, onnantól kezdve pedig mintha elfelejtettem volna, mennyire nem egy kategóriába tartozunk.
- Bevallom őszintén, rosszabbra számítottam – jegyezte meg Kylie, miközben felrángatta magára a fekete ruháját a számhoz, amely többet takart, mint gondoltuk.
Elvégre nem éppen ez volt az elvárt az ehhez hasonló helyeken.
Bólintottam, amolyan egyetértésként és a tükörhöz léptem, hogy megigazíthassam a sajátomat, majd vetettem egy pillantás visszaköszönő beesett arcra, amelyen még a füstös szemek és az alapozó sem segített; így aztán kezdtem megérteni, Aster miért folyamodott önmagához képest drasztikus eszközökhöz, hogy segítsen rajtam.
Mindenesetre igyekeztem figyelmen kívül hagyni ezt is, ahogyan az öltöző másik végében tartózkodó Poppy kémlelő tekintetét, miközben csaknem felégetett a pillantásával, nekem pedig volt egy olyan kellemetlen érzésem, hogy nem úszom majd meg megjegyzés nélkül.
Csak éppen azt nem tudtam, mire fogom majd kapni; a kialvatlanságomra, a súlyomra, vagy a kisugárzásomra úgy általában, aminek tökéletesnek kellene lenni, ha munkáról van szó.
Bár végül is ebből mindháromnak.
- Segítsek? – érkezett a kérdés valahonnan oldalról, mire Jared vigyorgó képével találtam szemben magam, ahogy a ruhám cipzárjára bök, én pedig próbáltam nem a szememet forgatni.
Annak ellenére, hogy pontosan tudtam, semmiféle rossz szándék nincs a fiúban azon kívül, hogy mióta valahonnan tudomást szereztett arról, hogy vége lett a kapcsolatomnak – amely időközben futótűzként terjedt el a csapatban – elsődleges céljául tűzte ki az udvarlásomat.
- Tudod, hogy megoldom – mondtam, de már a hátam mögé lépett és felhúzta a cipzárt.
- Tudom – felelte. – De nem érdekel – tette hozzá egy kacsintás kíséretében.
Az égnek emeltem a tekintetem, de azért magamra erőszakoltam egy kisebb mosolyt, hogy ne vegye magára, elvégre tényleg semmi bajom nem volt vele.
Csak éppen eszem ágában sem volt belemenni a játékába, vagy úgy bármilyen játékba.
Egy újabb kacsintás kíséretében befejezte a dolgát, és ellépett tőlem, már csak azért is, mert épp abban a pillanatban hívott minket össze Poppy a szokásos műsor előtti rituálé megtartására, ahol megpróbálja tartani bennünk a lelket az elkövetkezendő tíz percre, amíg a figyelem középpontjában leszünk.
- Noah, te emelj ki óvatosan, Kylie te pedig figyelj annál a résznél, nehogy összeütközzetek Marie-vel – intett a lány felé, aki erre idegesen bólintott, miközben tisztán látszott az arcán, hogy ha így folytatja, mindjárt elhányja magát.
De nem hibáztattam, elvégre ez még mindig csak a második munkája volt, de egyben az első olyan, amely egy nagyobb volumenű helyen van.
- Jessie pedig kevésbé hirtelen engedi el Chloe-t – nézett a fiúra egy jelentőségteljes pillantás kíséretében. – Mert ha eljátszod ugyanazt, mint a próbán, én kinyírlak.
Jessie vigyorogva bólintott, és mellém lépett.
- Vigyázok rá, mint a szemem fényére – karolt át, mire játékosan oldalba böktem, már csak azért is, mert minden egyes alkalommal ezt mondta, valahányszor egybe raktak minket, mint párok.
Márpedig ha fiú-lány tánc volt, akkor általában egymást kaptuk ki, gyanítom, mert Poppy-nak tetszettünk egyben – meg persze a producereknek is.
Tulajdonképpen mire eljutottunk odáig, hogy felsorakoztunk a színpad mögött, már el is feledkeztem róla, hogy egy órával korábban még a lefekvéshez készülődtem, és eszem ágában sem volt elhagyni a házat. Hagytam, hogy az adrenalin szépen lassan átvegye az irányítást minden egyes porcikám felett, miközben a szívem csaknem kiugrani készült a mellkasomból, mint minden egyes színpadra lépés előtt.
Azonban valahányszor arra gondoltam, hányan fognak most nézni, emlékeztettem magam – amellett persze, hogy eszem ágában sem lehet idegesnek lenni ebben a szakmában – hogy három és fél percen keresztül most én fogok irányítani, és nem ők engem. Így aztán a maradék méltóságomat és a hozzá tartozó kifejezéstelen arcomat magamra erőltetve követtem az előttem haladó Jessie-t az árgus szemek kereszttűzébe, majd mire háromig számoltam, már el is némult a közönség, mi pedig elkezdhettük a szórakoztatásukat.
***

- Szép volt, emberek! – kiáltotta el magát az egyik rendező fazon, miután izzadságtól csillogva és levegő után kapkodva léptünk be az öltöző ajtaján a műsorszám végét követően, ami egyet jelentett a sikerrel és azzal, hogy elégedettek voltak velünk.
Csak úgy, mint a közönség is, akikre olyan hatással volt a szám, hogy egy pisszenést sem lehetett hallani a sorokból egészen a dal végéig, amely után megkaptuk a várva várt tapsot, még többet is, mint amire számítottunk, elvégre ha valamit kiszúrtunk az érkezéskor, hogy a társaság nagy része már igen csak ittas volt.
- Öltözzetek át, és gyertek le egy italra, a ház ajándéka! – tette hozzá vigyorogva, majd pedig a mentorunk felé fordult, hogy váltson vele pár szót.
A cuccaink felé vettem az irányt, és félúton már le is rángattam magamról a ruha felső részét, azonban mikor a sminklemosó felé nyúltam, Kylie megszólalt mögülem.
- Hé, nem iszunk velük? – bökött a fiúk felé, akik szemmel láthatólag tülkön ülve várták a jól megérdemelt italukat az A listás celebek társaságában.
Próbáltam nem látványosan húzni a számat, miközben letettem a kezemben tartott üveget, és visszafordultam a lány felé.
- Azt hittem, megvan a véleményed az ilyen helyekről – emlékeztettem őt, és begomboltam a fekete farmeromat.
- Meg, de az ingyen piára nem szeretek nemet mondani – vonta meg a vállát.
- Nem nagyon kéne itt mászkálnunk.
Kylie az égnek emelte a tekintetét.
- Egy cigit azért csak elszívhatunk kint – mondta. – Ennyit azért megérdemlünk, ha már letáncoltuk róluk az ezer fontos nadrágjukat.
Igyekeztem elnyomni a feltörni készülő vigyorgást a hasonlatára, de nem voltam elég gyors, Kylie-nak elég volt ennyi, hogy feltámadjon benne a remény, talán képes leszek igazi lányként viselkedni.
- Jól látom, hogy az egy mosoly? – vonta fel a szemöldökét.
- Most úgy csinálsz, mintha ez csoda lenne – ráztam meg a fejemet, miközben a vállamra kaptam az időközben összekészített táskámat, a fellépőruhát pedig Poppy kezébe nyomtam.
- Mert az is – felelte. – De azért örülök neki.
Nem akartam belegondolni a mondat mögöttes tartalmába, pláne mivel pontosan tisztában voltam vele, mire céloz, így aztán csak elnyomtam a feltörni készülő sóhajt, amelyben benne volt az összes ellenvetésem a dolog ellen, és bólintottam.
- Egy ital talán belefér. Meg egy cigi is.
Kylie egy újabb elégedett mosollyal reagált, és a kezébe vette a dzsekijét.
- Mindjárt gondoltam.
Bíztam benne, hogy nem olyan arcot vágok, mint akit megnyúznak, miközben követtem a barátnőmet a színfalakhoz vezető ajtón keresztül ki a klub nyílt területére, ahol egy biztonságinak felmutatva a nyakukban lógó kártyát továbbjutottunk.
Egyenesen a szórakozó tömegbe, amikor is sikerült megállapítanom, ez nem az a fajta szórakozóhelyes buli, amihez mi szokva vagyunk.
Ugyan az itteni társaság is inkább a húszas korosztályba tartozott, akadt néhány idősebb fazon is és még csak nem is voltak olyan illuminált állapotban, a tánctér sokkal kisebb volt a vártnál, és a bár rész is igen kulturált állapotban volt ahhoz képest, hogy közeledtünk az éjszaka felé, és nem volt tele részegen követelőző alakokkal, akik alig várják a következő kört. Ami azonban inkább megragadta a figyelmem, az emberek elegánsabb kinézete, mintha valami rendezvény kellős közepére toppantunk volna be, így kezdtem némileg alul öltözöttnek érezni magam, hiába volt rajtam magassarkú, és viszonylag normális smink.
- Tudod, ez milyen buli? – hajoltam közelebb Kylie füléhez, hogy meghalljon a zene és miegymás mellett, amely elnyomta a hangunkat.
- Fogalmam sincs – húzta el a száját, de azért folytatta az úttörést előre, hogy eljussunk a bárig, ahol már vártak ránk a fiúk.
- Na, végre! – vigyorgott Jared és a kezembe nyomott egy poharat. – Ez a tiéd.
- Akarom tudni, mi van benne? – vontam fel a szemöldökömet, elvégre nem igazán voltam a koktélok híve, de tudva, hogy most éppen baromi hálásnak kéne lennem, amiért a munkaadók gondoltak ránk, ittam egy kortyot.
És lássanak csodát, nem haltam bele.
- Azt mondták, maradhatunk, ameddig jól esik – mondta Noah. – Isztok velünk még egyet?
Kylie kérdőn felém sandított, én azonban alig láthatóan megráztam a fejem, és úgy tettem, mintha csak a hajamat igazgatnám.
- Hullák vagyunk mindketten – felelte. – Még elszívunk egy cigit, aztán megyünk.
- Jó ötlet – lépett mellénk Jessie, kapva az alkalmon, hogy rágyújthat. – Jöhetek?
- Részemről – vontam meg a vállam.
Így aztán hármasban indultunk el a kijelölt dohányzó terület irányába, amerre a táblák vezettek, miközben egyre több ismerős arcot véltem felfedezni a vendégek között, akiktől általában a tévém képernyője választ el, most azonban egy karnyújtásnyira álltak tőlem. Ellenben most sem hatott meg igazán a közelségük a szempontból, hogy eluralkodjon rajtam az átlagember, aki megtisztelve érzi magát, amiért ilyen emberek közé kerülhet, elvégre volt pár évem megszokni a közelségüket, még akkor is, ha nem túlzottan rajongtam értük.
De hát mindannyian tudtuk, hogy ez ezzel jár.
- Kit látnak szemeim? – a hang hallatán mindannyian egy emberként fordultunk meg és találtuk szembe magunkat a jól ismert arccal.
Noha az illetőt szemmel láthatóan csak az egyikünk érdekelte annyira, hogy megragadja a derekánál fogva, és közelebb húzza magához.
- Te itt? – meredt Kylie az őt ölelő Zayn-re, aki mindeközben nyomott egy puszit a homlokára.
- Ezt én is kérdezhetném tőled. Hogy kerültök ide? – nézett végig rajtunk, és tisztán látszott az arcán, hogy nem tudja összerakni a képet.
Ami igen ritka, ha róla van szó, elvégre Zayn képes volt magától szinte mindenre rájönni, noha aznap este a klubba is csak azért tudott utánam jönni, mert valahogy sikerült lenyomozniuk a telefonomat. De ezt már inkább nem kommentáltam, figyelembe véve a tényt, hogy örültem, egyáltalán kijutottam onnan.
- Beugrottunk két másik… - kezdte Kylie a színpad felé mutatva, azonban a fiú megrázta a fejét, és közelebb húzódott hozzá.
Csak akkor szúrtam ki Zayn frusztrált pillantását, mikor a tekintetünk véletlenül összetalálkozott.
- El kell mennetek. Most – sziszegte úgy, hogy remélhetőleg csak Kylie hallja, azonban azzal nem számolt, hogy még mindig remek a hallásom.
- De hát mi…
Fogalmam sincs, mi történhetett, azonban abban a pillanatban, hogy Zayn ismét beszélni kezdett, ezúttal már halkabban, kis híján nekiütköztem egy mögöttem alacsony alaknak, aki majdnem elejetette a kezében tartott poharat.
- Te jó ég, bocsánat! – szabadkozott az illető, mire a hang hallatára megpördültem a tengelyem körül, szembe találva magam egy arccal, amelyre abban a másodpercben döbbenet ült ki. – Chloe?
- Lottie? – meredtem rá, mintha szellemet látnék.
- Te meg hogy… - azonban nem ért a mondat végére.
Legalábbis én úgy érzékeltem, miután hirtelen minden hang a háttérbe szorult a fejemben cikázó gondolatok mellett.
Ha Lottie itt van…
Abban a pillanatban pedig kiszúrtam Őt. Ahogy ott állt nem messze a húga mögött, a kezében egy pohárral, a figyelmét az őt körülvevő társaságnak szentelve.
Egészen addig, míg egy robbanást elő nem idéző pillanatban a tekintete először Lottie-ra, majd pedig rám szegeződött.
És ezzel egyidőben megszólalt a vészcsengő.

***

Helló-helló drágaságok!
Te jó ég, mennyire hiányoztatok.
Először is mérhetetlenül sajnálom, amiért nem jelentkeztem az elmúlt két és fél hétben - szeretném megpofozni saját magam - azonban nincs más mentségem, mint hogy a sulikezdés konkrétan rám feküdt és elvette minden energiám, lelkileg és fizikailag egyaránt. Én pedig utálok félkész munkát kiadni a kezeim közül, pláne az ilyen részeknél, mint a mostaniak, elvégre elég fontos mérföldkövei a történetnek, így aztán nem akartam úgy nekiugrani, hogy minden másodpercben el akarok aludni (kegyetlen, tudom, de így van). Mindenesetre nagyon  hálás vagyok a türelmetekért, bízom benne, hogy van, akit még érdekel a folytatás, és hogy a történet végéig tartani tudom a heti rendszerességet. Ebből kifolyólag pedig szerettem volna jelezni, hogy a részek innentől kezdve hétvégén érkeznek, remélhetőleg mindig. (kisujjak keresztbe persze)
De csak hogy valami jobbra is tereljem a szót, a világ összes virtuális ölelését, pusziját és nem utolsó sorban köszönetét küldöm az előző részhez érkezett kommentekért, pipákért, meg a támogatásotokért úgy általában. Nem győzöm hangsúlyozni, mennyire fontosak vagytok mindannyian számomra, és hogy a világot jelenti nekem, ha időt szántok egy-egy rész elolvasására, pláne még ha írtok is valamit. Szóval hiába tűntem el, még mindig száz százalékig kiállok amellett, hogy ti vagytok a legjobbak, és ezt köszönöm nektek.<333
A résszel kapcsolatban most nem igazán mondanék semmit azon kívül, hogy bízom benne, nem lett túl eseménytelen összességében, de ígérem, a dolgok 'vicces' része még hátra van. (Meg talán a kegyetlen is, de ne utáljatok kérlek.<3)

Na, de nem is koptatom tovább a billentyűzetet, további csodás hétvégét drágáim, sok sikert a következő héthez, vigyázzatok magatokra, még egyszer köszönök mindent és ha minden jól alakul, jövő hétvégén találkozunk!:)<3

- xoxo, Sophie V.

U.i.: Házi feladat meghallgatni Niall új dalát, szerelmes vagyok. Na jó, ne foglalkozzatok velem, nagyon fáradt vagyok.:DD<33 Éljétek túl a sulit, drágáim, veletek vagyok. x

2017. augusztus 30., szerda

32. - Veszteség

Louis


Minden egyes mozdulat fájt, így aztán pislogni is alig tudtam anélkül, hogy fel ne ordítottam volna fájdalmamban, miután kipattantak a szemeim és a szobámban találtam magam, mikor a legutóbbi emlékem az volt, ahogy valaki elém rak egy újabb pohár akármit.
Azután már csak képszakadás néhány jelenettel, mint például, hogy Niall a hátán próbál elcipelni, valószínűleg ki a klubból, majd pedig hogy már a kocsiban próbálom nem elhányni magam.
- A kurva életbe – nyögtem fel, és azzal a lendülettel visszanyomtam a fejem a párnába.
Olyan érzésem volt, mint akin áthajtottak egy rohadt teherautóval, és egy kicsit sem segített ezen az, hogy csaknem megsültem, pedig csak egy boxer volt rajtam, így aztán nagy lendülettel le is rúgtam magamról a fehér paplant, annak ellenére, hogy megvesztem a fájdalomtól.
Fogalmam sincs, hogyan volt annyi lélek- és fizikai erőm ahhoz, hogy rávegyem magam arra, hogy feltápászkodjak és kikeljek az ágyból, de valahogy sikerült, ám a legrosszabb még csak ezután jött, és csapott arcon, a legnagyobb fájdalmat hagyva maga után. Az üresség. Majd pedig az emlékek sokasága, amely eljuttatott ebbe a fázisba; a vörös fények, a tömérdek mennyiségű alkohol, Alexis, a nyomasztó érzés, miszerint baromságot csinálok.
És végül mind közül a legrémisztőbb, Chloe arca, amely talán életem végéig kísérteni fog, a szavaival együtt, amelyek szépen lassan újra lejátszódtak a fejemben, minden erőfeszítésem ellenére, míg végül elérték azt, hogy öklendezve kirohanjak a fürdőig és a vécé felé hajoljak.
Noha pontosan tudtam, hogy nem fogom elhányni magam, elvégre tegnap este már sikerült minden lehetséges dolgot kiadni magamból, a fájdalom kivételével.
De azt hiszem, azt már megérdemeltem.
Fogalmam sincs, meddig ülhettem a csempén, amelynek az egyetlen előnye, hogy jéghideg volt és némileg sikerült engem is lehűtenie, azonban tudtam, hogy ezen csak a hideg zuhany segíthet. Így aztán hosszú percek után eljutottam valahogy odáig, hogy felkaparjam magam a földről és beerőszakoljam magam a zuhanyfülkébe, hátha a víz majd segít lemosni mindazt a szart, amit az elmúlt időben rám rakódott, noha pontosan tudtam, miután kiszállok innen, ugyanolyan szerencsétlen maradok, mint voltam.
És ugyanúgy főbe akarom lőni magam a szánalomtól, amit saját magam iránt érzek.
Az ember azt gondolná, ha másnap reggel rájön, miket vágott előző este csont részegen ahhoz a személynek a fejéhez, akiről korábban azt vallotta, a mindene, akkor már rohan is a kibaszott telefonhoz, hogy egy órán keresztül esedezzen a bocsánatkéréséért, merthogy megbánta és nem tud nélküle élni. Na, már most az én történetem két helyen sántított e szempontból. Az első, hogy mindazok ellenére, a világ legnagyobb seggfeje cím ma már hivatalosan is az enyém, nem bántam meg semmit. A második pedig, hogy még ha nem is vagyok képes Chloe nélkül élni, sosem lennék olyan önző, hogy ezzel dobálózzak neki, csak hogy visszafogadjon.
Legalábbis ehhez az elvhez tartottam magam, egészen ma reggelig, amikor már harmadszorra fordult meg a fejemben a gondolat, hogy felhívjam, annak ellenére, hogy részem pontosan tudta, hallani sem akar felőlem. Na, nem mintha tudnám őt emiatt hibáztatni, elvégre nem véletlenül vagyok a világ legnagyobb seggfeje, és azt még én is tudom, hogy amit mondtam neki, az megbocsáthatatlan.
De épp ez volt a célom; én akartam, hogy elhagyjon, még mielőtt egy idő után magától dönt úgy, hogy nem éri meg velem lennie, mert pontosan tisztában voltam vele, hogy a végén úgy is ez lesz.
Elvégre mindenki kibaszottul elmegy, akár akarom, akár nem, legyen szó a rohadt életem szerelméről, vagy a legjobb barátomról, vagy a családomról.
És miután egyre többet traktáltam magamba ezt az álláspontot, egy idő után sokkal már el is hittem, majd néhány pohár ital után merszem is volt végre kimondani hangosan Chloe előtt. Hiába éreztem fizikai fájdalmat pusztán az arcától, amire fokozatosan kiült a megbántottság, noha a csalódottság talán még nagyobbat rúgott belém; mert hiába állítottam az ellenkezőjét, megígértem neki, hogy bennem nem fog. Hát ennyit a kurva ígéreteimről.
Noha soha nem tartottam magamat kifejezetten rossz embernek, kénytelen voltam belátni, ezzel túllőttem minden célon,
Mire legközelebb feleszméltem, már kint voltam a zuhanykabinból, egy tiszta alsóban és az első melegítőben, ami a kezembe akadt, mire örömmel vettem tudomásul, hogy benne hagytam egy cigisdobozt néhány érintetlen szállal, így már tudtam is, mi lesz a következő dolog, amivel lekötöm magam és az erkély felé vettem az irányt.
Ahol már várt rám egy újabb pofon, Liam képében.
- Te meg mit keresel itt? – meredtem rá az asztalnál ülő alakjára, ahogy a telefonjára mered, miközben a másik kezében egy bögre kávét tart.
- Neked is szép jó reggelt – biccentett még mindig a telefonjának, majd a következő pillanatban lecsapta maga mellé, és az előtte lévő pohárra bökött. – Én a helyedben meginnám azt.
- Én a helyedben kurva gyorsan elhúznék innen – morogtam, és a szám közé kaptam az egyik cigit, hogy meggyújtsam.
- Látom bal lábbal keltél fel– jegyezte meg, figyelmen kívül hagyva az előbbi megszólalásom, noha szinte biztos voltam benne, hogy hallotta. – Mondjuk, nem csodálom. Az életet kihánytad magadból tegnap.
Megvontam a vállamat, és szívtam egy slukkot, mire megnyugtató érzéssel töltött el, ahogy a nikotin égetni kezdte a torkomat, tekintve, hogy még egy órája sem keltem fel, de Liam kezdi felcseszni az agyamat, nekem pedig rohadtul nem volt most humorom se hozzá, se bárki máshoz.
Mintegy végszóra, Niall lépett ki az erkélyre, kezében egy papírzacskóval.
- Meghoztam mindent – jelentette ki jó hangosan, hogy még csak véletlenül se kímélje meg a másnapos fejemet.
- Fogd már be – mordultam rá, és elfordultam, hogy ne kelljen a szórakozott képét bámulnom.
- Nyugodj már le, éppen most mentettem meg a napodat – lengette meg a kezében tartott zacskót. – Van itt minden, hányinger és felfájás ellen, de még valami gyomor cuccot is adtak hozzá. Ja, és egy szendvics. De semmi extra, nincs kedvem még egy adag hányásodat feltakarítani.
Válaszra sem méltattam, már csak azért sem, mivel semmi kedvem nem volt az ezek szerint igen nyomorúságos tegnap estém beszámolóját hallgatni, noha volt egy sanda megérzésem, a hányás csupán hab lesz a tortán.
- Tudod, Tommo, ha nagyon nagy köcsög lennék, akkor azt mondanám, ilyenkor azt illik mondani, köszönöm, de mivel láthatóan nem vagy a toppon, kivételesen békén hagylak – folytatta Niall az idegesítésemet, mire kiérdemelte a feltartott középső ujjamat.
- Idd meg a vizedet – szúrta közbe Liam, miközben felpillantott a telefonjából egy másodperc erejéig.
- Előbb egyen valamit – javasolta Niall, mintha én ott sem lennék, nekem pedig kedvem támadt leugrani az erkélyről.
- Mi lenne, ha mindketten, mondjuk nem is tudom, lelépnétek? – csattantam fel. – Kösz mindent, de mint látjátok, az égadta egy világon semmi bajom.
- Ti meg mit ordibáltok? – jelent meg az ajtóban Harry, mire komolyan elgondolkoztam azon, hogy most akkor sírjak e vagy nevessek.
Már csak azért sem, mert mindannyian pontosan tudtuk, hogy ha mind a hárman itt vannak nálam, akkor vagy valami nagyon nagy gáz történt tegnap este – azon kívül persze, hogy kurvára berúgtam és szakítottam Chloe-val, vagy készülhetek az év legnagyobb lecseszésére.
Én pedig nem voltam biztos benne, hogy ennél többet képes lennék elviselni.
- Remek, látom teljes a létszám – jegyeztem cinikusan.
- Nyugi, hoztam kávét – nyújtotta a kezében tartott bögrét, de jelenleg az volt az utolsó, ami foglalkoztatott, noha tény és való, hogy végre valaki eltalálta, mi kell nekem.
Mondjuk ilyen apróságokban valamiért mindig is Harry látta reálisan a helyzetet, vagy ő járt legközelebb a megoldáshoz.
De csak hogy ne húzzam ki még inkább a gyufát a többieknél annyira, hogy a végén tényleg megkapom azt a bizonyos fejmosást, elmorogtam egy köszönömöt és elvettem tőle a bögrét, majd visszatértem a cigimhez, amely időközben természetesen leégett.
Bár nem igazán hatott meg a dolog, már rá is gyújtottam a következőre, nem törődve az oldalamat égető tekintetekkel.
- Azon kívül, hogy elhatároztátok, megmentetek a másnaposságtól, teljesen reménytelenül hozzáteszem, mit kerestek itt? – kérdeztem végül, de még mindig nem fordultam feléjük.
Már kezdett kicsit elegem lenni a kerítésből, és pontosan tudtam, hogy provokálni akarnak a csenddel, de fogyott a türelmem, és az jobban bökte a csőrömet annál, mint hogy megadom nekik ezzel az elégtételt.
- Valakinek haza kellett hoznia tegnap – foglalt helyet a másik széken Niall. – Gondoltam leszek olyan jó fej, hogy megtegyem én, tekintve, hogy a világodról nem tudtál. Szóval használtam a vendégszobát, bocsi. Aztán reggel hívtam némi erősítését.
- Mégis minek? – vontam fel a szemöldökömet. – Szerinted most rúgtam be először?
- Mert nem akartam egyedül lenni a kiakadásodnál, miután az első újságban arról fogsz olvasni, hogy Zayn vette fel Chloe-t a klubnál – felelte egy vállvonás kíséretében.
- Baszd meg, Niall – szisszent fel Liam.
- Most mi van? Szerintem egyértelműen túl vagyunk a kerítésen.
Azonban én csak fél füllel hallottam a kettejük között kialakult szóváltást, már csak azért is, mert hirtelen minden tompulni kezdett a bennem eluralkodó düh miatt.
Ilyen nincs. Ilyen kibaszottul nincs.
Na, nem mintha annyira meglepett volna a ki tudja hányadik alkalom után, hogy Chloe ez alkalommal is valahogy Zayn karjaiban kötött ki, miközben nem jöttem még mindig rá, mégis mi a franc folyik ott, hiába volt egy részem pontosan tisztában vele, hogy nem hazudott, mikor azt mondta, nincs köztük semmi.
Bár sok beleszólásom innentől kezdve nem lesz a dologba, a feltételezés is, hogy talán még is van, vagy éppen legyen, olyan volt, mintha ismét gyomorszájon vágtak volna.
- Lou? – hallottam meg Liam hangját valahonnan oldalról, mire nagyjából sikerült visszatérnem a földi pokolba, azaz a valóságba.
Megráztam a fejem, mintha ezzel is űzni kívántam volna a fejemet megszálló képet Chloe-ról és Zayn-ről.
- Gondolom azt már te is tudod, hogy nincs köztük semmi – szólalt meg Harry hosszú idő óta először.
- Na, ne mondd – morogtam. – Erre már nagyjából én is rájöttem.
- De arra ezek szerint nem, hogy Zayn Chloe egyik barátnőjével van – szúrta közbe Liam.
- Mi van? – fordultam meg azzal a lendülettel a tengelyem körül, mire szembe találtam magam Liam rezzenéstelen arcával. – Zayn összejött Kylie-val?
- Chloe nem mondta neked? – kérdezte, noha inkább hangzott kijelentésnek.
Nem válaszoltam, csak megráztam a fejemet, és ittam egy kortyot a kávémból, noha volt egy sanda gyanúm, ezen nem volt túl sok mindent megbeszélni, elvégre, aki egy kicsit is képben volt velem kapcsolatban, sejthette, Chloe miért nem mondta el nekem. Ha valaki, ő aztán tudta, mennyire nehezen viselem a Zayn-témát, így aztán inkább elviselte a gyanakvásomat, mintsem hogy arról a személyről magyarázkodjon, akit a leginkább képtelen voltam elviselni.
Ettől pedig még inkább kedvem támadt volna leugrani valahonnan.
- El fogod mondani, mi történt tegnap este? – törte meg a kisebb csendet Harry, mire kénytelen voltam visszatérni a való életbe, már csak annyira is, hogy minden igyekezetemmel lerázhassam.
- Szerintem ti többre emlékeztek, mint én – mondtam, remélve, ezzel levágják, hogy eszem ágában sincs elmondani, mi történt tegnap este.
Mármint azon a részén, amire még emlékszem.
- Ugyan már, Louis – horkant fel Liam. – Még mindig nem vagyunk idióták, és te sem.
- Sosem állítottam az ellenkezőjét – szúrtam közbe.
- Szerinted senki nem rakta össze, hogy azután ütötted ki magad, miután eltűntél fél órára? Pont akkor, hogy Chloe is lelépett? – vonta fel a szemöldökét Niall.
- Ha azt akarjátok hallani, hogy szakítottunk, akkor igen, szakítottunk és ezzel szerintem le is zárhatjuk ezt a témát – mondtam, már-már saját magamat is megrémisztve az érzelmektől mentes hangomtól.
Azonban nem ez volt a dolgok azon része, amely abban a pillanatban kicsapta a biztosítékot; hanem a többiek tekintete, ahogy egy emberként szegezték azt a földre, én pedig pontosan tudtam, mégis mit jelent ez, anélkül, hogy rá kellett volna kérdeznem.
Már mindent tudtak.
- Louis… - kezdte Liam, én azonban megráztam a fejemet.
- Azt ne mondjátok, hogy… - de képtelen voltam befejezni a mondatot.
- Nem Chloe-val beszéltünk, ha erre vagy kíváncsi – mondta Harry. – Őt nem igazán lehetett elérni. De valaki mást igen.
Még mindig nem igazán értettem, mégis hova vagy éppen kire akarnak kilyukadni, azonban Niall zavart tekintetét látva volt egy olyan érzésem, nem kellene túl sok jót remélnem a válaszuktól. Márpedig mindannyian tudtuk, hogy Chloe-n kívül egy valaki volt ott tegnap este, aki nagyjából képben lehetett a részletekkel.
- Zayn – mondtam, megválaszolva ezzel a saját, fel nem tett kérdésemet.
Bár ez még mindig sokkal reálisabb volt, mint hogy az opció, hogy Chloe esetleg mindenről beszámolt nekik, figyelembe véve a tényt, hogy ha volt valami, amit képtelen voltam kiverni a fejemből a tegnap estével kapcsolatban, az arca volt, amely szépen lassan lemondott rólam.
Noha pontosan ez volt a célom – aminél az alkohol okozta önbizalmam nagy segítség volt – egy részem talán mélyen belül mégis azt remélte, hogy nem enged el.
Hogy majd ő lesz az, aki rávilágít arra, hogy életem egyik legnagyobb hibáját követem el azzal, hogy elüldözöm magam mellől, de ahogy sejtettem, még mindig képtelen volt bármit is tenni, hogy az emberek ne sétáljanak ki az életéből.
És annak ellenére, hogy tudtam, ez a legsebezhetőbb pontja, ott rúgtam belé, ahol a legjobban fájt neki, de el is értem a kívánt hatást, még ha életem hátralévő részében is ostorozhatom magam azért, amiért fájdalmat okoztam neki.
- De ő sem tudott sokkal többet annál, amire saját magától rájött – mondta Liam. – Chloe nagyon nincs jól, Louis.
Lehunytam a szemem, és összeszorítottam, hátha ezzel elérem, hogy egy csapásra eltűnjön körülöttem minden, a fiúkkal és a fájdalommal együtt, hogy ne maradjon semmi más, csak az üresség, amiben már van annyi tapasztalatom, hogy otthon érezzem magam.
Mert nem számít, mi történik velem; ki hagy el, ki hal meg vagy éppen mi változik úgy általában, már megszoktam. Legalább ezt sikerült.
Noha volt egy olyan érzésem, akármilyen űrt is hagyott maga után az életemben Chloe, azt soha nem leszek képes megszokni.
- Jobb neki nélkülem – feleltem végül.
- Hagyd már ezt a baromságot, istenem – csattant fel Niall, mire egy emberként fordultunk felé, tekintve, hogy nem igazán szokása kijönni a sodrából ilyen könnyen.
Főleg nem velem szemben.
- Úgysem értitek – szinte már kedvem támadt legyinteni a dolog reménytelenségén, de nem úgy tűnt, mintha ezt bármelyikük felfogná.
Ismét ingerülten vettem tudomásul, hogy leégett a cigim, de volt bennem annyi, hogy ne gyújtsak rá zsinórban a harmadikra, így inkább a kávénak szenteltem magam, miközben a tekintetemet az erkélyen túl elhelyezkedő udvarra szegeztem, hátha ezzel jelzem, hogy lezártnak tekintem a témát.
De ha azt gondoltam, ezzel majd őket is lerázhatom, akkor ezt benéztem.
- Akkor segíts megérteni, miért üldözted el magad mellől az egyetlen embert, akit képes voltál befogadni, évek óta először. Közvetlenül azután, hogy megtudtad, anyukád rosszabbul van – mondta Harry, mire sikerült elérnie, hogy szépen lassan, de mégis felé forduljak, a tekintetemet egyenesen az övébe fúrva.
Ha azt mondom, fogalmam sincs, mikor éreztem magam utoljára ennyire tehetetlennek az érzésektől, amikor szüntelenül fojtogattak, arra várva, egyszer csak feladom, akkor hazudnék. Ugyanis pontosan rémlett még előttem az éjszaka, amikor tudatosult bennem, hogy ketten is ott fognak hagyni a szar kellős közepén, nekem pedig semmi beleszólásom sem volt a dologban. Na, nem mintha bármit is mondtam volna, de egy részem már bánja, hogy nem üvöltött hangosan a fájdalomtól, hogy felfigyeljenek rá, elvégre ennek köszönhetem azt, hogy a mai napig képtelen vagyok akár egyetlen segélykiáltásra.
Ennek köszönhetem, hogy abban a pillanatban, ahogy Harry szemébe néztem, rajtam a többiek tekintetével, miközben belül majd szétszedett minden – Chloe elvesztése, az anyám, és a Zayn-nel való huzavona – egy hang sem jött ki a torkomon.
És akkor történt, hogy végre megéreztem azt a kibaszott ürességet. Csak éppen nem adta meg az elégtételt, amit vártam.



***
Helló-helló drágaságok!
Először is boldog szerdát - egyben pedig utolsó előtti napot ami tudom hogy nem boldog de azért legyünk pozitívak na.<3 Továbbá remélem mindenki megúszta az elmúlt egy hetet mindenféle maradandó károsulás nélkül, és hogy sikerült kihasználni a nyár utolsó másfél hetét, velem ellentétben aki semmi értelmeset nem csinálta továbbra sem, de hát ez van hehe. Van ami sosem változik.:)
Mint mindig, most is szeretném kiemelni, hogy ti vagytok a legeslegjobbak, már csak azért is, mert nem akartatok annyira megölni az előző rész végén, bár leginkább azért, mert fogalmam sincs mivel érdemlem ki még mindig a hétről hétre érkező támogatást, megjegyzés és pipa formájában egyaránt. Szóval köszönöm, köszönöm és köszönöm!<333 Most nagyon szeretnék megölelni mindenkit, szóval vegyétek úgy, hogy megy a virtuális.<3
A résszel kapcsolatban fogalmam sincs mit mondhatnék azon kívül, hogy bízom benne, ezzel sikerült választ adnom néhány kérdésre a Louis-ban dúló harcok kapcsán, és hogy miért tette, amit tett. Noha azt hiszem, lesz akinek így sem lesz világos, azonban megígérhetem, hogy a történet előrehaladtával - ha már az idő minden sebet begyógyít - több mindenre derül fény az alaptermészetével kapcsolatban.:)

De nem is koptatom tovább a billentyűket; további szép hetet, drágáim, küldöm a pozitív energiát  a sulikezdésre - veletek vagyok as always - még egyszer hálás köszönet mindenért, és ha minden jól alakul, akkor a hétvége felé találkozunk!<33

Mindenkit szeretek,

- xoxo, Sophie V.

2017. augusztus 23., szerda

31. - Szilánkosra törve

Éreztem, ahogy a tükör szélére rakott lámpákból áradó fény lassacskán kiégeti a szemem, miközben az engem sminkelő lány egy újabb adag pirosítót vitt fel az arcomra, én pedig kezdtem komolyan félni, mégis hogy fogok kinézni. Azonban mint mindegy egyes alkalommal, ha netalántán kedvem támadt húzni a számat a megrendelők miatt - legyen szó a túl rövid fellépőruháról, a jóízlés határát súroló hajról, vagy éppen jelen esetben a több kiló sminkről - most is emlékeztettem magam, hogy még így is ez álmaim munkája. Na, meg persze járhattam volna sokkal rosszabbul, ha nincs Kylie, mint az én megmentőm, aki nélkül most nem lennék itt, és annak ellenére, hogy ő még nálam is jobban utálja a felesleges túlzást, jobban tűrte, ahogy egy másik sminkes erőszakolja rá a műszempillát a szemeire.
Így aztán, mint mindig, most is nyeltem egy nagyot, kihúztam magam és még mosolyogtam is, amikor a nálam pár évvel idősebb lány arra kért, hogy megsegítsem a munkáját.
Végül is, ő is azt teszi az enyémmel.
- Mondták már neked, mennyire formálható az arcod? – kérdezte.
A tekintetünk összetalálkozott a tükörben, mire óvatosan viszonoztam a mosolyát, ugyanis ha valamit, akkor azt az egyet már megtanultam, hogy nem mindegyik sminkes szereti a túlságosan is lelkes alanyokat, noha tudtam, hogy ezt bóknak szánta.
- Nem igazán – feleltem. – De köszönöm.
- Pedig de – mosolygott tovább. – Néhány márka szerintem ölni tudna érted, hogy reklámozd őket.
Zavartan lehajtottam a fejem, de azért megköszöntem neki az újabb dicséretét, miközben a szemem sarkából a tőlem pár méterrel arrébb ülő Kylie-ra sandítottam, aki pont abban a pillanatban nézett felénk. Felvonta a szemöldökét, amiről pontosan tudtam, hogy a minden oké kérdést takarja, mire biccentettem egyet és visszafordultam a tükör felé, éppen amikor a lány letette a kezében tartott ecsetet.
- Készen is vagyunk – jelentette ki, ahogy végignézett a munkáján, amire láthatóan büszke volt. – Egy öröm volt veled dolgozni, esküszöm.
Noha már-már kezdett bűntudatom lenni a szótlanságom miatt, mégis egy újabb mosollyal válaszoltam, majd amint ellépett az asztaltól, felálltam a székemből és egyenesen Kylie felé vettem az irányt, aki időközben a mellette ülő Asterrel kezdett társalogni.
- El akarok ájulni – közöltem, amint melléjük értem, és felkaptam a Kylie előtt heverő vizespalackot. – Szabad?
A legjobb barátnőm bólintott, majd tetőtől talpig végigmért, és elhúzta a száját.
- Hát a helyedben én is – jegyezte meg, miközben én éppen ki akartam végezni az egész üveget. – Most komolyan, Chloe, mikor ettél utoljára?
Próbáltam nem látványosan összerezzeni a hangjából áradó aggodalom és rosszallás párosából, amit előszeretettel hintett meg némi cinizmussal, hogy még csak véletlenül se menekülhessek meg kérdés elől, miközben nem akartam elképzelni, mit reagálna az igazságra, miszerint délben. Fél kilenc volt.
Azonban azt is tudtam, hogy hiába nem ment le költői túlzással egy falat sem a torkomon az elmúlt pár napban, ma még csak lehetőségem sem volt bármi kiadósat enni, ugyanis az egész nap az esti show-ról szólt, ami egyet jelentett a több órás próbával, majd ruhapróbával és mire kettőt pislogtam, már itt ültem és az arcomat vakolták, innentől kezdve boldog voltam, ha kávéhoz jutok valahogy.
De pontosan tisztában voltam vele, hiába bármiféle magyarázat a mai napról, Kylie-t még mindig nem fogom tudni átverni; tudja, hogy ennek semmi köze a rohanáshoz.
Vagy legalábbis nagyon kicsi.
- Még élek – vontam meg a vállamat végül, mintha mindez csupán mellékes lenne. – Csak túl akarok már lenni ezen az egészen.
- Akkor már ketten vagyunk – morogta Aster, és az öltöző bejárata felé sandított. – Ez a nap kezd túl hosszú lenni.
Ez a hét kezd túl hosszú lenni, Aster.
- Tudja valaki, hol van Poppy? – kérdezte Kylie.
- Kint ellenőrzi a világítást és a hangot – felelte Aster, majd felállt a székéből. – Megyek, megkeresem, amúgy is beszélni akartam vele.
Mire feleszméltünk, már kint is volt a helyiségből, én pedig szórakozottan elgondolkoztam azon, ez vajon azért van így, mert ennyire nem bírja elviselni az ezek szerint igen nyomorult látványomat. Bár ez nem igazán lett volna jellemző a barátnőmre, aki aztán tényleg mindig ott volt a nyomomban, ha azt látta baj van, de éppen csak annyira, hogy ne telepedjen rám és érezzem a támogatását. Egyszóval Aster is remekül kiismert engem ez alatt a néhány év alatt.
- Nem viccelek, Chloe, szörnyen nézel ki – fordult felém Kylie, miután kettesben maradtunk, majd lejjebb vette a hangját. – Kérlek, nyugtass meg, hogy beszéltél… - azonban nem engedtem, hogy befejezze.
- Uralom. Oké? – vontam fel a szemöldökömet, hátha a magabiztosság lesz az, ami segít őt meggyőzni.
És egyben saját magamat is.
Kylie egy ideig nem szólt semmit, azonban nem kellett, elég volt, hogy határozottan állta a pillantásom, ezzel éreztetve velem, hogy esze ágában sincs meghátrálni, csak mert felvettem magamra a nemtörődöm álcát, mire kedvem támadt volna hangosan felnevetni, ha arra gondoltam, kitől is tanultam mindezt.
Kár, hogy nem igazán tudtam már nevetni, ha Louis-ról volt szó.
Főleg nem, miután a tervem, miszerint elé állok a kérdésemmel, miszerint mégis mi a franc történik velünk, kudarcba fulladt azzal a lendülettel, hogy azon a három nappal ezelőtti estén hazajött, miután minden kerítés nélkül éreztette velem, hogy nincs kedve társalogni, így csendben elvonultunk aludni. Azóta nem találkoztunk.
Tulajdonképpen ma volt az első olyan alkalom, hogy ismét lehetőségem lett volna beszélni vele, tekintve, hogy elméletileg szabad volt az estére, így aztán elméletileg a fellépésünk után találkoztam volna vele valahol, azonban délután óta nem válaszolt a hívásaimra, így aztán nem reméltem túl sok jót.
- Két perc múlva kezdés! – kiáltotta be az öltöző ajtaján Poppy, mire szépen lassan az összes csapattársam egy emberként feltápászkodott a székéből, velük együtt a legjobb barátnőm is.
- Te tudod – vonta meg a vállát, majd megigazította a vállamat borító arany flitterekből álló akármit. – Már tudod, mi a véleményem erről az egészről.
Tudom hát. De attól még nem fogom tudni okosabban kezelni.
Bólintottam, és az arcomra erőltettem a mostanra már védjegyemként – egyben pedig legjobb álcámként – szolgáló mosolyt, amiben szinte minden benne volt; a magabiztosság, törhetetlenség és csak hogy ne legyen tökéletes az összhang, a fájdalom.
Összébb húztam magamon a bőrdzsekit, miközben az átfagyott ujjaimmal bepötyögtem az újabb merre vagy kérdést a telefonomba, és a hátam mögé pillantottam, hogy mégis hányan lehetnek tanúi ennek a szánalmas jelenetnek, ahogy a műsorunk helyszínéül szolgáló klub előtt ácsorgok a hidegben, miközben arra várok, hogy Louis végre életjelet adjon magáról.
Noha tény és való, hogy még csak kemény tíz perce vártam bármiféle iránymutatóra, miszerint most akkor egyenesen hozzá menjek, vagy ő jön, ha már Kylie nem tölti otthon az estét, és induljak el nélküle hozzánk. Azonban ez tíz perc is pontosan elég volt ahhoz, hogy az a bizonyos maró érzés kialakuljon a gyomromban, már régi jó ismerősként üdvözölve, a keserű szájízzel együtt, miszerint itt valami nagyon nem stimmel.
Még két perc után úgy döntöttem, nem hagyom, hogy eluralkodjon rajtam, így aztán feltárcsáztam a megfelelő számot, miközben fél kézzel intettem az engem üdvözlő fiúcsapatnak, akik időközben hazaindultak.
A negyedik kicsöngés után már azon voltam, hogy lerakom, amikor derült égből villámcsapásként válaszolt a túloldalon lévő személy.
- Chloe? – szólt bele a készülékbe valaki, akinek kicsit sem hasonlított a hangja Louis-hoz, de nem igazán jöttem rá a személyazonosságára a háttérből jövő zaj miatt.
- Kivel beszélek? – ráncoltam össze a szemöldökömet.
- Niall – érkezett a válasz, mire már meg is ismertem őt az összetéveszthetetlen akcentusáról.
Próbáltam nem elveszteni a fonalat, miközben még jobban a fülemhez szorítottam a telefont, hogy bármit is kivegyek majd abból, amit mond.
- Louis veled van?– kérdeztem.
- Aha – üvöltötte a választ az egyre hangosodó zene miatt, ami az ő oldaláról jött. – De fogalmam sincs, hová tűnt, az előbb még itt volt. Valami gáz van?
- Nem, csak úgy volt, hogy találkozunk, de ezek szerint tévedtem – ráztam meg a fejemet, noha tisztában voltam vele, hogy nem látja.
Bár azért nagyobb hálát adtam, hogy nem lett tanúja az arcomra kiülő tagadhatatlan csalódottságnak és zavarodottságnak, miközben éreztem, hogy összeszorul a torkom.
- Várj egy kicsit!
Úgy tettem, ahogy kért úgy egy percig, míg semmit nem hallottam a vonal túloldalán lévő zenén és egyéb háttérzajon kívül, ahogy hátra kiált valakinek, de nem hallottam, mit.
- Hallasz még, Chloe? – kérdezte.
- Igen – szorítottam már-már fájdalmasan azt a rohadt telefont.
- Ide tudnál jönni? Megírom a címet.
- Történt valami? – éreztem, ahogy az összes szín kifut az arcomból.
Nem válaszolt rögtön, csupán további üvöltözést vettem ki az ütemes dobogáson kívül.
- Szerintem össze kéne szedned Louis-t.
***
Nem tudom, mikor siettem utoljára ennyire, mint aznap este a kicsit sem ismerős szórakozóhely felé, amit Niall megüzent alig egy perccel azután, hogy letettük, de abban a pillanatban egy kicsit sem tudott meghatni, ha adott esetben kiköpném a tüdőmet, mire odaérek, hiába tettem meg az út nagy részét taxival. Azonban miután a címtől egy utcányira az ürge kijelentette, hogy ide nem jöhet be ennél tovább, de ha akarom, megpróbál a másik oldalról bejutni, a kezébe nyomtam azt a húsz fontot, amivel jöttem, majd egy szó nélkül kipattantam az autóból és rohanni kezdtem.
Annak ellenére, hogy fogalmam sem volt, mégis mire számítsak, félre tudtam rakni a Louis iránt érzett haragomat, amiért enyhén fogalmazva is felültetett, és úgy száguldottam a klub bejárata felé, mint akit senki és semmi sem állíthat meg. Csak a kidobó emberek, a kisebb egybegyűlt tömeg és a fotósok láttán gondolkoztam el azon, hogy Niall mégis mit gondolt, hogyan fogok én oda bejutni, de néhány másodperc tanácskozás után arra jutottam, ha az egyetlen eszközöm a maszkomból áradó magabiztosság – na meg persze az arcomon maradt fél kiló smink -, akkor itt az ideje némi hasznát vennem.
Így aztán felvarázsoltam magamra a leghatározottabb tekintetemet és a bejárat felé indultam, miközben a magassarkú bokacsizmám ott kopogott az aszfalton.
- Hölgyem – biccentett az egyik gorilla, amint eléjük értem, és már éppen elkönyveltem magamban, hogy mekkora szerencsétlen vagyok, amikor legnagyobb meglepetésemre félreállt az útból, hogy beengedjen. – Jó szórakozást!
Amilyen gyorsan csak tudtam, beslisszoltam, mintha bármikor meggondolhatnák magukat, és bevetettem magam az ismeretlen épület belsejébe, annak ellenére, hogy fogalmam sem volt, merre kéne mennem, de miután a zene egyre erőteljesebb lett, az emberek száma pedig ezzel egyidőben nőtt, úgy gondoltam, nem járhatok rossz helyen.
Bejutás letudva, már csak meg kell találnom Louis-t.
A vörös fény csaknem kiégette a retinámat, így kellett néhány másodperc, mire hozzászoktam a világításhoz, amely a klub első helyiségében fogadott, ami inkább tűnt valami bár résznek, mintsem bármi másnak, de már itt is üvöltött a már csapból is folyó partizene. Próbáltam nem foglalkozni a füsttel, ami már-már marta a torkomat, ahogy beljebb haladtam az emberek között, és próbáltam kitalálni, hogy fogom itt kivenni bárkinek is az arcát. Azonban úgy tűnt, imáim meghallgatásra találtak, miután a tekintetemmel kiszúrtam egy tagbaszakadt alakot, aki az egyik sarokban ácsorgott, feszülten pásztázva a helyiséget, mintha mindenkiben az ellenséget látná. Nem kellett sokat gondolkoznom azon, hogy rájöjjek, már találkoztunk korábban, mint Louis egyik testőrével, innentől kezdve tisztában voltam vele, hogy ahol ő van, onnan már az említett személy sem lesz messze, így felé vettem az irányt.
Még mielőtt teljesen elértem volna a célomat, már ki is szúrtam néhány méter távolságon belül a nekem háttal álló Niall-t egy társaság gyűrűjében, akik félig kitakartak egy kanapét, de nem láttam meg, ki ül rajta, egészen addig, míg félre nem állt az egyikük, így aztán megpillantottam Louis-t.
De nem volt egyedül.
Annak ellenére, hogy a helyzet nem volt túlságosan félreérthető, mégis olyan érzésem volt, mint akit erőteljesen gyomorszájon rúgtak, miközben felfedeztem az oldalán ücsörgő Alexis-t, aki az egyik kezét a lábain pihentette, miközben a másikban egy italt tartott.
És bár Louis mintha észre sem vette volna a rajta akaszkodó lányt, ettől kicsit sem éreztem magam jobban.
- Segíthetek? – lépett elém egyszer csak a biztonsági.
Megráztam a fejem, majd a tekintetem ismét a társaságra esett, mire mintegy végszóként a tekintetem összefonódott a velem szemben ülő Louis-val.
Egy pillanatra úgy láttam, mintha némi meglepettség suhant volna át az arcán, amiért itt talál, azonban néhány másodpercen belül már nyoma sem volt az érzelmeknek az arcán, ahogy alig láthatóan lehessegette magáról Alexis kezét, ezzel elérve, hogy a lány is az én irányomba nézzen.
Annyira nem lepődtem meg, amikor a tekintetével már-már ölni tudott volna, és nem is hatott meg, miközben elindultam a társaság felé, akik időközben szintén felfedezték az érkezésem.
- Chloe – lépett mellém Niall, amint eléjük értem. – Ezek szerint idetaláltál.
- Nem volt nehéz – feleltem rezzenéstelen arccal, továbbra sem szakítva el a tekintetem Louis-ról.
Csak akkor vettem észre a kissé szaggatott mozgását, miközben az előtte lévő asztalra rakott pohárért nyúlt, és a le-le csukódó szemét, amiből arra következtettem, Niall nem túlzott, tényleg eléggé a végét járja már az estéje, annak ellenére, hogy még éjfél sem volt.
Azonban az ellenséges tekintetét látva nem voltam túlságosan biztos benne, mégis hogyan leszek én az, akiért hajlandó lesz befejezni az ivást és felállni arról a nyomorult kanapéról, ha már tudomást venni sem volt hajlandó rólam.
Akkor esett le, hogy tulajdonképpen ugyanannyira ignorál, mint a mellette ülő Alexis-t, aki egyre inkább igyekezett közelebb húzódni hozzá – mintha a jelenlétem csak jobban feltüzelte volna – kevesebb sikerrel.
- Inni valamit, Chloe? – kérdezte a társaság egyik tagja, akit nem ismertem meg, de ő szemmel láthatólag tudott a létezésemről, én azonban csak megráztam a fejem, miközben még mindig arra vártam, hogy Louis végre mondjon valamit.
Ugyanis ha volt valami, ami jobban fájt annál, mint hogy enged a lány próbálkozásainak, akkor az a levegőnek nézésem volt, de nem csak a mai este folyamán; elég volt csak visszagondolnom az elmúlt három hétre.
És ez szépen lassan megölt.
Nem tudom, meddig álhattam ott, miközben elgondolkoztam azon, vajon mekkora idiótának kell lennem ahhoz, hogy ne adjam fel és még mindig próbálkozzak, és vajon mennyi időnek kell eltelnie, mielőtt rájönnék, hogy ez így minden, csak nem normális. Azonban egy idő után sikerült odáig eljutnom, hogy kizárjam a körülöttünk lévő emberek feszült pillantásait felénk annyira, hogy Louis-n kívül senkit se lássak. És miután ő sem volt hajlandó rajtam kívül másfele nézni, pontosan tudtam, hogy ő is ugyanazt csinálja, amit én, azzal a különbséggel, hogy azt gondolja, ha elég erősen szuggerál, akkor talán hajlandó leszek feladni. Az érdekes pedig az volt, hogy a korábbi elhatározásom ellenére, miszerint ma nem hagyom, hogy elmeneküljön előlem, éreztem, ahogy mindez egyik pillanatról a másikra kimegy belőlem. De nem ez volt a legijesztőbb; a vele távozó remény sokkal jobban fájt.
A remény, miszerint tök mindegy, mit sikerül belőle kiszednem, mi történik vele, az égvilágon semmin sem fog változtatni, mert ha holnap reggel felkelünk, kezdődik minden elölről. Mert már soha többé nem fog megbízni bennem annyira, hogy bármit elmondjon.
Mert elvesztettem.
Talán ez volt az a gondolat, aminek hatására egyik pillanatról a másikra fogtam magam, és mintegy szó nélkül sarkon fordultam, otthagyva a társaságot, és bár még hallottam a hátam mögül jövő kiáltásokat, egy kicsit sem tudtak érdekelni.
Mintha üldöznének, úgy vánszorogtam keresztül az embereken, akiknek a száma időközben megduplázódott, és aminek köszönhetően fogalmam sem volt róla, merre haladok, azon kívül, hogy egy idő után megpillantottam a kétszárnyú ajtót, ahol bejött két lány, mire automatikusan afelé vettem az irányt, és feltéptem. A fülemben dobogó vértől szinte semmit sem hallottam, így aztán a maradék lélekjelenlétemet felhasználva körbe pásztáztam a kis udvart, amely a valószínűleges dohányzóterület lehetett, de ebben a pillanatban meglepő módon üresen állt.
Már éppen fordultam volna vissza, hogy megkeressem a valódi kijáratot, mikor valaki más kicsapta előttem az ajtót, amin pillanatokkal korábban érkeztem, és szembe találtam magam a szikrázó tekintetű Louis-val.
- Mi a franc, Chloe? – kérdezte, ahogy bevágta maga mögött a menekülési lehetőségemet, és tett egy fenyegető lépést felém.
Fel sem fogtam, mi történik, úgy hátráltam rögtön kettőt, azonban hamar visszaerőltettem magamba az életet.
- Ezt még te kérdezed tőlem? – vontam fel a szemöldökömet. – Nem én szereztem magamnak egy új játékszert – böktem a szórakozóhely belseje felé, ahol Alexis valószínűleg éppen fulladozott a dühtől, amiért Louis itt van velem, és nem őt tünteti ki a figyelmével.
- Könyörgöm, ne játszd el a féltékeny barátnőt – horkant fel, mintha mindez semmit sem jelentett volna, ezzel egy újabbat rúgva belém.
De éreztem, hogy még nincs itt az ideje annak, hogy kiboruljak. Előtte legalábbis biztosan nem.
- Akkor mit szeretnél, melyik barátnőt játszam el? Az otthonülőt, aki csendben ül és tűr mindent, miközben belül szétveti az ideg, mégis mi a franc történik veled? – támadtam neki.
Úgy tűnt, mintha megleptem volna őt a hirtelen kirohanásommal, de jelen pillanatban ez nem igazán tudott meghatni, ahogy a beesett arca sem, amit időközben kiszúrtam, ahogy ott állt velem szemben.
A válaszokat követelő részem elnyomta azt, amelyik attól félt, milyen következményeik lehetnek.
- Nézd, Louis – vettem lejjebb a hangomat, miután hosszú pillanatokig egyikünk sem szólt egy szót sem. – Tudod, jól, hogy nekem bármit elmondhatsz. Már megbeszéltük, hogy nincs olyan, amivel elijeszthetnél, és csak tudni akarom… Én nem vagyok az ellenséged – ráztam meg a fejemet. – Csak segíteni akarok.
Figyeltem, ahogy az arckifejezése a dühösből a kétségbeesettbe vált, majd ismét valami másba, amit azonban még korábban egyszer sem láttam rajta.
És ez még inkább kiborított.
- Nem kértem a kibaszott segítségedet – mondta végül, ahogy kínzó lassúsággal felnézett a szemembe. – Sem most, sem máskor.
Próbáltam figyelmen kívül hagyni a szememben gyűlő könnyeket, majd pedig azt, hogy szépen lassan ellepték az arcomat, miközben félig elfordultam tőle, hogy ne lásson sírni.
Annak ellenére, hogy nem ez lett volna az első alkalom.
- Akkor árulj el nekem valamit, Louis – erőltettem meg magam egy mondat erejéig. – Mégis ki a franc vagyok én neked?
De ez alkalommal már tényleg nem voltam biztos benne, hogy készen állok a válaszára.
- Mert gondolom nem az a lány, akit néha megdugsz – folytattam. – Elvégre már hozzám sem bírsz érni legtöbbször. Szóval kímélj meg a kurva kerítésről, és áruld el végre, mégis mi a francot akarsz tőlem, mert, hogy én addig nem megyek el innen, az egyszer biztos. Ennyivel tartozol.
Lehunyta a szemét, miközben az indulat szépen lassan eluralkodott rajta, de ezt már csak akkor fedeztem fel, mikor a tekintetét ismét az enyémbe fúrta, a szemei pedig több árnyalattal sötétebbek voltak.
- Nem tudom, mikor jössz rá végre, hogy semmivel sem tartozom neked – felelte. – Én nem ígértem semmit, Chloe. Ez volt az egyességünk része. Rémlik?
Próbáltam az alkoholra fogni, de még mennyire, hogy próbáltam. Hogy nem önmaga. Hogy sérült, megbántott, és ezt rajtam vezeti most le.
De mégis volt valami a tekintetében, ami azt sugallta, ez most nem a bebeszélések ideje.
- Azt az egyességet már akkor felrúgtad, amikor a Heaven’s-be vittél Kylie után – ráztam meg a fejemet, noha minden egyes szava felért egy késszúrással. – Már rég nem a rohadt szórakozásod vagyok, Louis. Ezt te magad is megmondtad. Rémlik?
- Istenem, Chloe, ébredj már fel és vedd észre, hogy mindez kurvára nem számít semmit sem! – csattant fel. – Tök mindegy mennyire próbáljuk beadni magunknak, hogy működik köztünk ez a szarság, mikor már az elejétől kezdve úgy el volt cseszve, ahogy van.
Annak ellenére, hogy pokolian fájtak a szavai, és az arcomon lefolyó könnyek sem árulkodtak másról, mégsem voltam képes engedni, hogy szépen lassan elvérezzek előtte, mielőtt még megtudnám az igazságot. Mert azt már pontosan tudtam, hogy bármi is legyen ez, ami most velük történik, nem más, mint üres dobálózás.
Vagy legalábbis nagyon szerettem volna, ha így lenne.
- Ezt akkor is így gondoltad, amikor azt mondtad, szeretsz? – kérdeztem.
Elfordult tőlem, és mintha egy pillanatra ugyanazt a fájdalmat véltem volna felfedezni rajta, mint ami bennem volt, de még ha így is volt, nem engedte sokáig, hogy lássam.
- Nem most mondtam ilyet először bárkinek is – mondta végül. – Csak mert te ennyire szánalmasan kapaszkodsz belém miatta.
- Mit mondtál?
A könnyeim mintha egy csapásra megszűntek volna, úgy tisztult ki a tekintetem egyik pillanatról a másikra, miközben éreztem, ahogy a szívem csaknem kiugrik a helyéről.
De ez alkalommal valami egészen mástól.
- Ugyan már, Chloe, mindketten tudjuk, miről beszélek – fordult felém, ahogy egy gúnyos mosolyféle ült ki az arcára. – Hiszen ezért ragaszkodsz hozzám, ennyire, nem igaz? Mert azt mondtam szeretlek. Te pedig kurvára rettegsz attól, hogy elveszítesz, de ezt meg is mondtad nekem odahaza. Hát sajnálom, ha én lövöm le a nagy poént, de az emberek kibaszottul jönnek-mennek, és te rohadtul nem tehetsz ellene semmit, szóval jobb, ha minél jobban hozzászoksz.
És ott azon a helyen, akkor jött el a pillanat, amitől valójában rettegtem attól a momentumtól kezdve, hogy belekezdtünk a játékunkba; Louis darabokra tört. Még hozzá úgy, hogy pontosan tudta, hol üssön ahhoz, hogy fájjon, elvégre én magam árultam el neki a gyenge pontjaimat.
Azonban ahogy ott álltam vele szemben, miközben a tekintetét az enyémbe fúrta, a háttérben az üvöltő zenével és a bent bulizó tömeggel, miközben a hideg levegőtől nem éreztem az ujjaimat, úgy éreztem, talán nem is érdemlek mást. Elvégre tálcán kínáltam neki fel magamat és a rohadt szívemet, megadva neki a döntési lehetőséget, hogy meggyógyítja, vagy éppen darabokra töri, ő pedig egy gond nélkül az utóbbit választotta.
De csak miután rájött, hogy az első lehetőség túlságosan is megerőltető számára.
Akkor jöhettem rá én is, hogy ő már rég nem az a Louis, aki levett a lábamról a túlzott magabiztosságával, aki azt mondta akar engem, aki képes volt elvinni az otthonába, és akinek – még ha csak egy rövid ideig – de sikerült elhitetnie velem, hogy több vagyok annál a lánynál, akit kiutált a nyomorult családja.
Ráadásul úgy vesztettem el, hogy még csak észre sem vettem. Vagy legalábbis nem akartam bevallani magamnak.
- Szóval akkor ennyi? – kérdeztem végül. – Fogod magad és elsétálsz, mintha mindez semmit sem jelentett volna neked?
- Drágám, te is tudod, hogy a hangsúly nem azon van, hogy el fogok sétálni – rázta meg a fejét. – Hanem, hogy mindazok ellenére, mennyire kurvára fáj neked, semmit sem fogsz ellene tenni.
Au.
- Azt mondod? – húztam egy keserű mosolyra a számat, noha majd meggebedtem ettől az egyszerű mozdulattól. – Akkor hadd áruljak el valamit, Louis. Itt rohadtul nem azon van a hangsúly, hogy melyikünk fog elsétálni, hanem azon, hogy a kettőnk közül ki lesz az, aki egyedül marad. Mert mondhatsz bármit, te voltál az, aki úgy döntött, nem akar engem.
Egy jó darabig állta a pillantásomat, mielőtt a tekintetét a földre szegezte volna, és figyeltem, ahogy összeszorítja a száját.
- Annak ellenére, hogy pontosan tudtad, mit érzek irántad – folytattam. – Tudtad, hogy szeretlek. Mert erre még az elcseszett félelmeim mellett is képes voltam.
Ha volt valami, ami még jobban szilánkosra törte a szívemet Louis szavain kívül, akkor azok a sajátjaim voltak, és az, hogy múlt időben beszélek, noha egy órával ezelőtt még abban a tudatban voltam, hogy az övé vagyok. Bár egy részem pontosan tisztában volt vele, hogy ő már réges-rég nem volt az enyém.
Nem tudom, valaha volt e egyáltalán.
- Szerintem jobban teszed, ha most elmész.
Nem tudom, számítottam e valami másra tőle ezen kívül, noha már rég nem vette arra a fáradtságot, hogy a szemembe nézzen, úgy ejtette ki a szavakat, amikkel lezártnak tekintette ezt a beszélgetést, és egyben a kettőnk útját.
Akkor jött el az a pillanat, amikor életemben először előnyt tudtam kovácsolni a fájdalomból, átalakítva ezzel egy teljesen másfajta érzelemmé, ami szépen lassan átvette felettem az irányítást; a düh.
- Menj a pokolba, Louis – suttogtam.
Majd mintegy végszóként a lábaim maguktól megindultak, kikerülve őt, aki még mindig nem volt képes rám nézni, és mire feleszméltem, már fel is téptem az ajtót, ami visszavezetett a klub belsejébe, egyenesen beleütközve ezzel az előtte várakozó biztonságival; így nyert hirtelen értelmet, mégis miért nem volt senki az udvaron rajtunk kívül. Anélkül, hogy bárkire is néztem volna, megindultam valamerre és hagytam, hogy a kisebb tömeg hurcoljon magával, bárhová, csak el innen, miközben éreztem, hogy a maradék energia is, ami bennem volt, eltűnik az életerőmmel együtt.
Fogalmam sem volt, mégis hogyan sikerült kiverekednem magam a kijáratig, de a következő pillanatban azon kaptam magam, hogy kilépek a hűvösbe, azonban kettőt lépni sem tudtam, már az arcomba villant tíz vaku egyszerre.
- Chloe! – kiáltotta több hang a nevem különböző irányokból.
Ide-oda kaptam a tekintetem, miközben próbáltam felmérni a helyzet súlyosságát, ahol egyik pillanatról a másikra kamerák kereszttüzében találtam magam, teljesen egyedül, azonban miután beláttam, hogy ha így folytatom, előbb vagy utóbb tényleg kiégetik a szemem, lehajtottam a fejem, miközben az egyik kezemmel megpróbáltam kitakarni az arcom.
- Hol van a barátod? – kérdezte az egyikük elég hangosan ahhoz, hogy a többieknek is felkeltse az érdeklődését a témával, így mire kettőt pislogtam, már mindenki a Louis-val kapcsolatos kérdésekkel dobálózott.
- Hát Louis-t hol hagytad?
Mintha a lábaim ólomból lettek volna, olyan érzésem támadt, ahogy megpróbáltam arrébb vonszolni magam a tömegtől, de akárhányszor tettem egy lépést, minden irányból elém léptek, egy újabb képet elsütve, mire a vakutól csaknem semmit sem láttam.
- Hátra! – hallottam meg hirtelen az éles kiáltást valahonnan oldalról, mire a következő pillanatban szétvált a fotósok gyűrűje, és egy tagbaszakadt alak vált ki közülük, aki védelmezően átkarolta a vállamat. – Helyet kérünk!
Fogalmam sem volt, mi történik, de hagytam, hogy az idegen férfi elirányítson a tömeg felől, akik továbbra is előszeretettel kattogtatták a gépeket a hátam mögül, azonban a vakuk áradata egy pillanatra megszűnt, amikor kiszúrtam az előttünk lefékező fekete kocsit.
Az autó meg sem állt rendesen, amikor felpattant a hátsó ülésekre nyíló ajtaja, és egy ismerős arc hajolt ki rajta.
- Szállj be! – kiáltotta Zayn.
Nem kellett kétszer kérnie, szó nélkül hagytam, hogy betuszkoljanak a kocsi belsejébe, és volt egy olyan érzésem, ha nem tartott volna meg az ismeretlen, akkor ott csuklottam volna össze. De erre már csak akkor jöttem rá, mikor erőtlenül estem be a hátsó ülésre, és végre becsapták mögöttem az ajtót, elválasztva ezzel az őrült tömegtől, bár a villanások még az autó sötétített üvegén keresztül is látszottak.
- Megvagyunk? – csak félig-meddig jutottak el hozzám az sofőr szavai, amiket a mellettem ülő Zayn felé intézett, aki erre bólinthatott, ugyanis az autó a következő pillanatban puskagolyóként lőtt ki a helyéről, pillanatokon belül maga mögött hagyva a klubot, az előtte és a benne tartózkodó emberekkel együtt.
És egyben a részemet, ami Louis-val maradt.
Szótlanul meredtem magam elé, nem törődve a könnyeimmel, semmit sem érzékelve a mellettünk elsuhanó városból, meg sem kérdezve, Zayn mégis hogyan talált meg, és hogy hová tartunk; de ha nagyon őszinte akartam lenni, még csak nem is érdekelt.
Ugyanis jelen pillanatban bárhová mehettünk, amíg az minél messzebb van Louis-tól és a múlttól, amin osztozkodtunk.
Ami egyik pillanatról a másikra a legnagyobb félelmem lett.


***
Éés lehet utálni. Haha na jó, annyira azért ne.
Amúgy helló-helló kedveseim!
Remélem mindenkivel minden rendben van és senki sem szenvedett maradandó károsulást az elmúlt egy hétben, továbbá, hogy rendesen kihasználjátok a nyár hátralévő részét (tudom sírjunk együtt).<3 Mindemellett szeretném megköszönni az előző részhez érkezett összes pipát és megjegyzést; szeretném kihangsúlyozni, hogy még mindig eszméletlenül hálás vagyok mindenért, amit hétről-hétről kapok és továbbra is imádok mindenkit, és csak remélni tudom, hogy nem okozok csalódást a későbbiekben. Szóval köszönöm, köszönöm és köszönöm, ti vagytok a legjobbak!<333 (Még akkor is ha most meg akartok gyilkolni szerintem, de megérdemlem na.)
A résszel kapcsolatban nem lenne túl sok hozzáfűzni valóm, már csak azért sem, mert úgy érzem magáért beszél, de azt megígérhetem, hogy ha Louis körül most nagyon homályos is minden, a következő rész az ő szemszögéből lesz, és fény derül pár dologra. De addig is őt se utáljátok annyira, noha van egy olyan érzésem, ennél negatívabban még sosem ábrázoltam ebben a blogban őt.

De nem is pazarlom tovább a szót, legyen csodás hetetek, drágáim, még egyszer hálás köszönet mindenért és ha minden  jól alakul, egy hét múlva találkozunk!:)<3

Mindenkit szeretek x

-xoxo, Sophie V.