2017. december 10., vasárnap

Epilógus - Álcázás

Idegesen fújtam ki az eddig benntartott levegőt, miközben az autó lelassított a hátsó parkolóban, és már meg is pillantottam jármű felé szaladó tagbaszakadt alakot.
- Miss Diamond – biccentett vigyorogva Preston, miután kinyitotta előttem az ajtót az autó lefékezése után.
Már ismertem az itteni protokollt, vagyis inkább az ilyen helyekre jellemzőt, ami annyit takart, amint megáll egy kocsi, rögtön ki is kell szállnia az illetőnek a biztonsági előírások miatt, és igazolnia magát. Az utóbbi mondjuk az én esetemben nem volt túl jellemző, mivel még ha utólag is mentem el egy-egy koncert helyszínére, általában maga Louis jött ki elém Preston társaságában.
Ez alkalommal azonban nem lepődtem meg túlságosan, hogy az előbbi személyt sehol sem látom; elvégre fogalma sem volt róla, hogy itt vagyok.
- Neked még mindig Chloe – emeltem az égnek a tekintetem, de azért játékosan a vállába böktem, miután kisegített engem a kocsiból, a termetesre nőt hasammal együtt.
- Milyen volt az út? – kérdezte, az egyik kezét a vállamra téve, ahogy elindult velem a hatalmas épület felé, ahonnan még idáig is kihallatszódott a megannyi hangosítástól származó zúgás.
- Végig aludtam, mint általában, bár csodálkoztam, hogy elférek a helyemen – jegyeztem meg.
- Annyira nem vészes – rázta meg a fejét nevetve Louis testőre.  – Egyébként minden rendben van vele? – célzott a hasamban növekvő magzatra, ami napról napra élénkebb volt, főleg így a hetedik hónap felé közeledve.
- Úgy néz ki igen, hála az égnek – simítottam végig automatikusan rajta, mint minden egyes alkalommal, ha szóba került, vagy csak eszembe jutott, miért is vagyok négyszer akkora, mint korábban.
Noha eleinte kissé nehéz volt megszokni a változásokat, amelyeket a terhesség hozott magával egyik pillanatról a másikra, ma már egy kicsit sem bántam egyiket sem, miközben szépen lassan megtanultam együtt élni azzal, hogy már nem csak saját magamról kell gondoskodnom, hanem még valakiről odabent.
Tény és való, hogy Louis igencsak megkönnyítette a dolgomat az elmúlt pár hónapban, figyelembe véve a tényt, hogy szinte mindenben részt akart venni és ott volt, amikor csak lehetősége adódott, ha már időközben ismét dolgozni kezdett – hol a többi fiúval, hol egyedül. Hiába utazott el szinte minden hónapban legalább kétszer-háromszor több napra is, eszem ágában sem volt haragudni érte, elvégre hosszú idők óta először láttam őt kiteljesedettnek, miközben élvezte is, amit csinál. Ebben pedig erősen közrejátszhatott az, hogy szerződéstől függetlenül volt hajlandó bármit is megtenni, már ami a bandában való részvételt illeti, a többiek pedig tökéletesen egyetértettek vele.
Bár eleinte kissé vonakodott bármire is elszánni magát, miszerint mellettem akar lenni, miközben végig csinálom ezt az egészet, de biztosítottam felőle, hogy amikor csak akarja, vele megyek, bár azért sem volt oda, ha túl sokat kellett egy repülőn lennem – annak ellenére, hogy már letisztáztam az orvossal, semmi bajom nem lesz havi egyszeri repüléstől.
Azonban ha volt valami, ami nem változott meg, amióta minden szélsebes tempóban haladt, az Louis mentalitása volt, ahol leplezetten túlaggódott mindent velem kapcsolatban, én pedig alig győztem megnyugtatni őt, miszerint az égadta egy világos semmi baj nincs sem velem, sem pedig a babával. És persze kettőnkkel sem.
Elvégre évek óta talán először mondhattam el magamról, hogy boldog voltam. Őszintén és talán már túlságosan is boldog.
De elég nehéz lett volna másképp éreznem, miután minden egyes nap arra a tudatra kelhettem, hogy Louis ott van mellettem és esze ágában sincs elmenni, legalábbis állítása szerint, még akkor sem, amikor az idegeire megyek, és mindezt a terhességre fogom. Ilyenkor pedig előszeretettel emlékeztetem arra, miszerint amióta ismer, én csak az ideigeire tudok menni, ő pedig kénytelen egyetérteni velem, de hát ez a dolgok rendje. Még akkor is, ha keresztül kellett mennünk néhány igen erős hullámvölgyön – vagy inkább hurrikánon - ahhoz, hogy eljuthassunk odáig, mindkettőnkből eltűnjenek a kétségek a másik iránt.
Elvégre tény, hogy mint minden kapcsolat, a miénk sem volt mindig tökéletes, azonban azt már az első pillanattól kezdve tudtam, mekkora szerencsém van Louis-val, bár állítása szerint neki nagyobb volt velem. Mindenesetre valahányszor azt éreztem, egy teher vagyok neki, főleg ebben a kilenc hónapban, rögtön megkért rá, hogy ezt sürgősen felejtsem el, és emlékeztetett az ígéretemre, miszerint eszem ágában sincs elsétálni előle megint.
Mert valóban az volt az utolsó, amit megtettem volna vele, de leginkább saját magammal, ha már képtelen voltam elképzelni, mit csinálnék Louis nélkül, még akkor is, ha a mai napig sikerült néha az őrületbe kergetnie azzal a már pofátlan magabiztosságával.
De aztán persze mindig beláttam, ez egy a sok kis dolog közül, ami miatt szeretem őt.
- Ugye még mindig nem tud semmiről? – kérdeztem Preston-t, már az arénán belül, az egyik hátsó folyosón haladva a kulisszák felé.
- Semmit sem sejt, az előbb fel is akart hívni, mielőtt eljöttem – rázta meg a fejét válaszul, és hozzáérintette a belépőkártyáját az egyik ajtóhoz, hogy kinyithassa előttünk.
- Ki fog nyírni, már látom – jegyeztem meg, miután elképzeltem magam előtt az arcát, amikor leesik neki, tényleg átrepültem a fél földet, hogy itt lehessek vele.
- Szerintem azért nem fog panaszkodni.
- Várd ki a végét – feleltem vigyorogva, már az utolsó folyosón befordulva.
Bár még ezen a helyen nem jártam, ez az aréna is ugyanolyan volt, mint a többi, már csak ha azt néztem, hány ajtón kellett átmennünk ahhoz, hogy hátulról eljuthassunk az öltözőkig, amelyhez általában a raktárokon, és ilyen olyan folyosókon keresztül vezetett az út.
Arról nem is beszélve, hogy ha csak nem volt az emberrel valaki, aki csak egy minimálisan is ismerte a terepet, egy perc alatt el lehetett tévedni, így aztán hálát adtam az égnek, amiért Preston vállalta a kísérgetésemet, annak ellenére, hogy Louis mellett kellett volna lennie. Bár jobban belegondolva, ahányan körbe vették őt egy-egy ilyen alkalommal, szerintem fel sem tűnt neki a hiánya, hiába a kedvenc testőre.
Az első ismerős arc, akit kiszúrtam, az Lottie volt, aki éppen akkor lépett ki az egyik szobából, karján az egyik kisebbik testvérükkel, a tekintete pedig szinte azonnal összetalálkozott az enyémmel.
- Chloe? – az arcára kiülő döbbenetet pillanatokon belül felváltotta egy hatalmas vigyor, ahogy felém lépett és a szabad kezével átölelt. – Te jó ég, hogy kerülsz ide? Louis azt mondta, Kylie-val vagy valahol.
Fogalmam sincs, miért, de valahányszor Louis legidősebb húgának közelében voltam, mintha minden gondom elszállt volna. Talán köze lehetetett ennek ahhoz, hogy Lottie-nál spontánabb és egyben pozitívabb személlyel nem nagyon találkoztam még, a hangulata pedig mindig átragadt rám is.
Arról nem is beszélve persze, hogy elsőszámú támogatóm volt már az első pillanattól kezdve, de természetesen erről én csak utólag szereztem tudomást, nem sokkal azt követően, hogy Louis elmondta volna nekik, hogy terhes vagyok.
És bár tény, hogy sikerült kellően meglepnünk őket a hírrel, elmondásuk szerint egyikük sem rosszallta a dolgot, ami csak még inkább bebizonyította számomra, mennyi szeretet van ebben a családban, a támogatásról nem is beszélve.
Ennek köszönhetően pedig egyik pillanatról a másikra azon kaptam magam, hogy amikor csak lehetőségem van, Doncaster-ben vagyok, hol Louis-val, hol pedig nélküle, mikor éppen nincs otthon.
Azonban azt már mindketten megállapítottuk, hogy szívesebben vagyunk ott, mint Londonban, és volt egy sanda gyanúm, ha nem húzná őt annyi minden az utóbbi felé, már rég visszaköltözött volna a családja közelébe. Az pedig nem volt kérdés, hogy ha valaha is e mellett döntene, én mennék vele, bár valahányszor felhozakodtam a témával, mindig lerendezte annyival, hogy talán egyszer, ha lecsendesednek a dolgok körülöttünk.
Bár szerintem épp annyira mehettem már az idegeire a kérdéseimmel, mint ő az enyéimre, amikor megkérdezte, biztos nem bánom e, hogy vele lakom, mintha kényszerítene rá, noha ez már abban a pillanatban eldőlt, mikor azt mondta mindig mellettem akar lenni.
Ilyenkor persze én is leszögeztem, hogy az égvilágon semmi baj nincs ezzel, mint ahogy Kylie is tökéletesen megértette a helyzetet, elvégre neki sem kellett több, már össze is költözött Zayn-nel, aki hajlandó volt végleg visszatérni Londonba a legjobb barátnőm miatt, bár szerintem ebben közrejátszott az is, hogy időközben elkezdte rendbe hozni a kapcsolatát a többi fiúval is.
- Így volt, de aztán rájöttem, hogy nagy hiba lenne kihagyni az utolsó show-t – vontam meg a vállamat. – Pláne, hogy rajtam kívül mindenki eljöhetett.
- Tudod, hogy mennyire túlpörgeti magát, valahányszor rólad van szó – emelte az égnek a tekintetét Lottie, majd elnevette magát. – De ahogy látom, most sem hallgattál rá.
- Mikor hallgattam rá utoljára? – tettem fel a költői kérdést, ahogy elindultunk, vagyis inkább folytattuk az utunkat, feltehetőleg most már tényleg a színfalak felé.
- Tény – biccentett Lottie, majd rám sandított, abban a percben már vagy harmadszorra.
- Mi az? – kérdeztem, miután szemmel láthatólag nagyon nézett rajtam valamit.
- Még mindig nagyon fura vagy ezzel a hajjal – fogta a két keze közé az egyik, időközben bebarnult tincsemet.
- Ezt most úgy mondod, mintha nem te vittél volna el a fodrászhoz – nevettem fel.
Az ember azt gondolná, hogy miután évek óta hordta ugyanazt a hajszínt, képtelen átváltani valami másra, ami eltér a szokatlantól. Azonban a felméréssekkel ellenben én viszonylag gyorsan belementem abba, hogy búcsút intsek a már-már védjegyemmé vált szőke hajnak, és visszatérjek az eredetihez.
Ami már csak azért is volt megdöbbentő – főleg Kylie és a nővérem számára – ugyanis azóta nem voltam hajlandó barna hajjal mutatkozni, mióta eljöttem otthonról, bár ezt soha egyikünk sem mondta ki hangosan. Talán mert ez is egyfajta lázadás volt részemről, amivel fel akartam dolgozni a történteket.
Azonban amikor az egyik doncasteri reggelen Lottie és Fizzy megkérdezte, nincs e kedvem elkísérni őket a fodrászhoz, elég bátornak éreztem magam ahhoz, hogy én is beüljek az egyik székbe – ezzel elengedve egy újabb darabot a múltból, amely olyan makacsul ragaszkodott hozzám.
- Jó, de attól még fura vagy – vonta meg a vállát.
- És te mikor unod meg a szőkét? – tettem a fel a kérdést, aminek a gondolatára is kiment az összes szín az arcából.
- Soha – vágta rá szinte azonnal, én pedig ismét felnevettem.
Ezzel egy időben a hangzavar felerősödött, az emberek csak jöttek mentek mellettünk, és Preston is újra feltűnt a sarkunkban, kezében a nyakba akasztható kártyával, amit átnyújtott felém, hogy még csak véletlenül se akarjanak kidobni innen.
Épphogy megköszöntem neki, már meg is hallottam azt a bizonyos hangot, amitől minden egyes alkalommal kirázott a hideg, de egyben megnyugvással töltött el, a következő pillanatban pedig megpillantottam Louis alakját, aki nevetve magyarázott valamit a mellette álló Liam-nek.
Mint minden egyes alkalommal, most is rá kellett jönnöm, talán túl nagy hatással van rám, azonban képtelen voltam ellenállni a vigyorgásnak, ahogy figyeltem a lelkes előadását, bármiről is volt szó. Azonban hiába lett volna elég időm megszokni, még mindig esélytelen voltam felfognom, hogy hozzám tartozik, én pedig hozzá.
Úgy tűnt, Liam előbb kiszúrt, mint a bandatársa, ugyanis vigyorogva meredt rám, majd pedig Louis-ra, aki kérdőn pillantott vissza rá, miközben megigazította a ruhájára erősített mikrofont, mielőtt a tekintetét végül felém fordította volna.
Egy pillanatig nem szólt egy szót sem, az arcára kiülő döbbentség azonban mindent elárult, és még csak reagálni sem tudott az időközben mellé lépő alaknak, aki valamit nagyban magyarázott neki, miközben a színpad felé vezető ajtóra mutatott. Louis-nak azonban több sem kellett, kikerülte az illetőt, és szinte futva tette meg felém azt a tíz métert, ami elválasztott tőle.
- Remélem nem zavarok, de gondoltam beugrom – mondtam, amikor már csak két lépés választotta el tőlem.
- Még mindig nem tudod, mikor maradj csendben, Diamond – rázta meg a fejét, a következő pillanatban pedig már a karjában voltam, az ajkai pedig az enyéimen.
Annak ellenére, hogy Louis aztán minden volt, csak a nyilvános kapcsolatok híve nem, ez alkalommal úgy tűnt, tesz mindenre, ami körülöttünk van, ahogy egymás után többször is megcsókolt, mintha ez lenne az egyetlen módja annak, hogy elhiggye, tényleg itt vagyok.
- Nem megmondtam, hogy ne repülgess? – kérdezte, miután elhúzódott tőle, és a homlokát az enyémnek támasztotta, miközben a kezeivel közrefogta az arcomat.
- Hiányoztál? – húztam egy óvatos mosolyra a számat, remélve, ezzel minden meg van bocsájtva.
- Kevés – rázta meg a fejét, de azért nyomott egy puszit a homlokomra, ahogy belehúzott az ölelésébe, már amennyire a hasam engedte azt.
- Nagyon haragszol? – kérdeztem, némi bűnbánást színlelve a hangomban, ahogy az arcomat a mellkasába fúrtam.
- Ezt most úgy mondod, mintha valaha képes lettem volna haragudni rád – mondta lemondóan, de továbbra sem engedett el, én pedig nem is lehettem volna hálásabb. – De még mindig kibaszottul makacs vagy.
- Most már ketten vagyunk, tudod. Nem csak magamra kell hallgatnom – húzódtam minimálisan is odébb, így tökéletes rálátást adva neki a hasamra.
- Reméltem, hogy rám fog hasonlítani – helyezte rá az egyik kezét Louis, ahogy elnevette magát. – De azt hiszem, meg tudok majd birkózni vele, akár fiú, akár lány.
Valamiért nem lepődtem meg azon, hogy hozzám hasonlóan Louis is várni akar azzal, hogy megtudjuk a baba nemét, így aztán végül abban maradtunk, legyen meglepetés, hiába akasztottuk ezzel ki a fél családját, akik már alig várták, hogy megtudják, melyik tábort fogja erősíteni.
- Kénytelen leszel, bár egy részem reménykedik benne, hogy kevesebb lesz benne a Diamond – mondtam, némileg húzva a számat.
- Oké, akkor úgy teszek, mintha ezt meg sem hallottam volna és elmondom az én teóriám, ahol, miután felnőtt, a világot is kitáncolja vagy kiénekeli magából – simított végig a hasamon. – De inkább az utóbbi – tette hozzá.
- El ne hidd – nevettem fel, ő pedig ismét felém hajolt, hogy megcsókolhasson.
- Louis, idő van – érkezett a hang a háta mögül, mire kellettlenül elhúzódott tőlem, és összekulcsolta az ujjainkat.
- Elkísérsz, ameddig tudsz? – kérdezte, mire habozás nélkül bólintottam.
Noha nem tudtam, mennyire volt nekem egyáltalán szabad az ilyen részeken mászkálnom, mégis szó nélkül követtem Louis-t, akit viszont úgy tűnt, egyáltalán nem foglalkoztatta ez a kérdés, úgy haladt velem kéz a kézben, míg el nem értünk ahhoz a részhez, ahol neki be kellett másznia abba a liftbe, ami majd felvitte őt a színpadra.
- Megvársz? – fordult felém.
- Hát valakinek haza is kell vinnie – vágtam rá ironikusan, mire sikerült kicsalnom tőle egy vigyorgást.
- Szeretlek – mondta.
Hiába mondta akár egy nap többször is, még mindig ugyanolyan hatással volt rám, mint az első alkalommal.
- Én is szeretlek - feleltem.

***
Amint Louis végig énekelte a saját három dalát, már követte is őt Liam, akit természetesen mindannyian megvártunk, és csak utána indult bárki is bármerre, ami a mi esetünkben a hotelt jelentette, ugyanis Louis állítása szerint hulla fáradt volt, és engem is ágyba akart parancsolni, ha már kicsit túlhajtott magam.
Nekem pedig nem állt szándékomban vitatkozni vele, épp elég volt, hogy nem akart a következő járattal hazaküldeni, és mellette maradhattam erre a pár napra LA-ben.
- Végre – terült el Louis a hatalmas franciaágyon, miután ledobta mindenét a földre. – Meg ne próbáld! – tette hozzá, amikor kiszúrta, hogy már hajoltam volna le értük.
- Csak segíteni akarok, te úgy is fáradtabb vagy, mint én – intettem le, azonban pillanatokon belül mellettem termett, és lefogta a kezem.
- Tudod, néha az agyamra tudsz menni a makacsságoddal – mondta, a tekintetét az enyémbe fúrva. – Hiába kibaszottul szexi.
-  Szexi? Ez utolsó szó, amivel jellemezném magam jelenleg – nevettem fel, és ki akartam őt kerülni, de ismét a karom után kapott, és szembe fordított magával.
- Esküszöm, néha komolyan elgondolkozom azon, ilyenkor mi jár a fejedben – rázta meg a fejét. – És hogy mégis mikor jössz rá, mennyire rohadtul szeretlek, úgy ahogy vagy. És őt is rohadtul fogom szeretni – bökött a hasamra, egyben pedig a babára, akinek köszönhetően talán most nem állnánk itt. – És tudod miért? Mert már most érzem, hogy az anyjára fog jobban hasonlítani, aki viszont egy Diamond. És ettől szeretem annyira– húzta egy óvatos mosolyra a száját. – Még akkor is, ha nem akarja, hogy elvegyem – tette hozzá, én pedig elnevettem magam, noha ezzel egyidőben már folytak a könnyek az arcomon.
- Tudod, hogy úgy is el fogsz venni – mondtam.
- Persze, hogy tudom – felelte, mintha mi sem lenne természetesebb és már elő is került a magabiztossága. – Még csak igent sem kell mondanod.
- Menj már – löktem oldalba, de ő abban a pillanatban elkapott, és az ajkait az enyéimre tapasztotta.
Én pedig végre otthon éreztem magam.
Mert vihetett engem bármerre is az a valami, amit az emberek többsége sorsnak, vagy éppen végzetnek hívott, pontosan tudtam, hogy ameddig Louis mellettem van, mindig otthon leszek.
Kétségek, belső démonok, és ami a legfontosabb, álcák nélkül.


Vége



***

Hát drágáim. Ide is eljutottunk.<3
Ha nem lenne nagy baj, most nem is fűznék hozzá túl sokat, elvégre egy epilógushoz szerintem nem is lehet nagyon. De megígérem, hogy ami most elmaradt, azt a jövőheti utószóban elolvashatjátok, ha még velem tartotok arra az utolsó kis szösszenetre a történet kapcsán.
(Mindenesetre remélem mindenkivel minden rendben van, és senki nem szenvedett maradandó károsulást az elmúlt héten, ha pedig velem együtt szenvedtek a suli miatt, veletek vagyok nyugi.<3)
Továbbá hálásan köszönök mindent, amit az előző részhez kaptam, akár komment akár pipa formájában, a világ összes virtuális ölelését és pusziját küldöm, tényleg nem érdemellek meg titeket. De azért mindenkit imádok. Nagyon.<333
Még mindig nem találok szavakat, mindenesetre bízom benne, nektek talán sikerül és elmondjátok, miképp éreztetek a történettel kapcsolatban, így kivételesen arra kérem azt, aki eljutott velem idáig, hogy írjon pár sort. Jó, még mindig nem kényszer, tudjátok.<3

Mindenkit szeretek,


-xoxo, Sophie V.

U.i.: kérlek ne haragudjatok, amiért ilyen érzelmileg instabil vagyok, de még mindig nem fogtam fel, hogy vége.
Ja és külön köszönet Ed Sheeran-nak, amiért megalkotta a Perfect c. dalát, ami tökéletesen passzolt az epilógus végéhez.

2017. december 2., szombat

40. - Egy út vége

Helló-helló kedveseim!
Most kivételesen nem fűznék hozzá túl sokat a részhez, de mindenképpen el szerettem volna mondani, mennyire hálás vagyok mindenért, amit tőletek kapok/kaptam ez alatt a történet alatt, bár ezt még el fogom mondani az epilógusnál (jövő hétvége terveim szerint) és az utószónál is. De imádlak titeket na. A résszel kapcsolatban pedig tényleg nem mondanék semmit, döntse el mindenki magának, hogyan látja, mennyire méltó az utolsónak.

Nagyon szépen köszönök mindent még egyszer, legyen csodás hétvégétek, és ha minden jól alakul, jövőhéten találkozunk!<333

Jó olvasást,

-xoxo, Sophie V.

***

Amikor először találkoztam Louis-val, az első gondolatom az volt, hogy lehet valaki ekkora seggfej. És nem azért, mert pontosan tudtam, hogy híres volt, vagy, mert nem tetszett, ahogy úgy viselkedett, mint aki ezzel pontosan tisztában is van.
A pofátlan magabiztossága miatt már inkább, aminek köszönhetően még csak meg sem kellett erőltetnie magát, ha meg akart szerezni valamit, vagy éppen valakit, mint például engem, akinek elég volt a két szép szeme, meg néhány kedves szó, és már az övé voltam.
Mert hiába győzködtem magam, hogy egy éjszaka után még nem leszek a tulajdona, jött a második találkozásunk, majd az azt követő este és így tovább, és mire feleszméltem, már nyakig benne voltam a játékban - mikor mélyen belül pontosan tudtam, hogy ez nem én vagyok.
Azonban csak utólag ébredtem rá arra, hogy az egyetlen dolog akkoriban, ami miatt minimálisan is azt éreztem, élek, az a Louis-val való kapcsolatom volt. Mert amikor éppen nem volt semmi dolgom azon kívül, hogy önmagamat ostorozzam, ő éppen ráért, hogy jobb kedvre derítsen. Amikor egy senkinek gondoltam magam, ő elérte, hogy egyetlen alkalom után is azt érezzem, én vagyok számára az egyetlen. Amikor azt gondoltam, már semmi sem lesz jobb, ő elérte, hogy kicsit derűsebben lássam a világot.
De ami a legváratlanabb volt mind közül, hogy amikor azt hittem, számomra nem létezik olyan, hogy szerelem, ő valahogy bebizonyította, hogy mégis. Így egy idő után már nem azt a seggfejet láttam benne, akit a kapcsolatunk elején.
Hanem szépen lassan felfedeztem minden egyes kis dolgot, ami a végén olyan szerethetővé tette számomra. Az önelégült mosolyát, amit először utáltam, amiért még a térdeim is beleremegtek, vagy ahogy nevetni tudott.
Ahogy felvonta a szemöldökét, valahányszor zavarba jött, vagy éppen engem akart zavarba hozni. Aztán pedig ahogy a kezem után nyúlt, valahányszor zaklatott volt és szüksége volt valakire, csak éppen nem akarta beismerni még saját magának sem, nemhogy nekem.
Azonban hiába állapítottam meg utólag, hogy már jóval korábban észrevettem mindezt, nem mondtam ki elég hamar, hogy szeretem. Bár nem tudom, volt e ennek valaha köze ahhoz a szakadékhoz, amely közöttünk lett nem sokkal később.
Már jóval korábban ki kellett volna mondanom, ahogy ő is tette, amikor Doncaster-ben voltunk, és jóval korábban éreztetnem kellett volna vele, hogy a világot jelenti nekem.
Most pedig itt álltam vele szemben, hónapokkal, sőt majdhogynem egy teljes évvel később a megismerkedésünk után, miközben az ő gyerekét várom, és még mindig azon kaptam magam, hogy nem találom a szavakat, amelyekkel kifejezhetném, mennyire sajnálom.
- Chloe? – rángatott vissza a valóságba a hang, amitől egyszerre rettegtem, mégis annyi megnyugvással tudott eltölteni.
Louis tekintetéből továbbra sem lehetett semmit sem kiolvasni, sem bíztatót, sem mást, mintha teljesen kikapcsolt volna.
Azonban mindketten tudtuk, hogy ez nem más, mint az álca, ami mögött az igazság rejtőzik, egyben az álca, amit már egyszer felfedett előttem.
- Sajnálom, ha rád törtem – köszörültem meg a torkom. – De nem igazán éreztem normálisnak, ha telefonon bejelentkezek előtte.
Louis egy ideig nem szólt semmit, némán méregetett a szoba túloldaláról, mintha továbbra sem tudta volna hova tenni az ittlétem, bár ez nem volt túl meglepő.
Még én magam sem tudtam.
- Mit akarsz tőlem, Chloe? – tette fel végül a kérdést, figyelmen kívül hagyva az előbb hallottakat. – Azt hittem, hallani sem akarsz felőlem. Most meg felbukkansz, ki tudja hány hét után, miszerint olyan rohadt sürgősen beszélnünk kell.
- Miből gondoltad, hogy nem akarok hallani felőled? – vontam össze a szemöldökömet.
- A reggeli lelépésed szerintem elég konkrét jel volt arra, hogy befejezted velem – felelte, mintha mi sem lenne természetesebb számára.
Noha mindketten tudtuk, hogy ami velünk történt az minden, csak nem természetes, ahogy az sem volt igazi lezárás, amit mindketten megérdemeltünk volna – az egyetlen dolog, ami még mindig járt nekünk.
Bár közel jártam ahhoz, hogy végül ne mondjak semmit erre, mégsem akartam megadni neki az elégtételt, hogy megengedjem, valami olyat varrjon a nyakamba, amit nem követtem el.
- Nem én voltam az kettőnk közül, aki először helyben hagyta a másikat – emlékeztettem, egyenesen a szemébe nézve. – Ha jól emlékszem ugyanis, te voltál az, aki a fejemhez vágta, mennyire nem jelentett neki semmit sem ez az egész.
- Sosem mondtam, hogy nem jelentett semmit – rázta meg a fejét. – Azt mondtam, nem működik.
- Azt is mondtad, nem ígértél nekem semmit, pár héttel korábban pedig még azt, hogy szeretsz engem. Vagy talán időközben rájöttél, mégsem?
Nem tudtam, miféle játékot kezdtünk el játszani, ahol feltépjük a sebeket, amelyek talán még be sem gyógyultak rendesen, vagy egyáltalán nem, de ha valamivel mégis tisztában voltam, az volt, hogy nem kaphatjuk meg a lezárást, ha mindezt nem tesszük meg.
Akármennyire is rettegek attól a bizonyos lezárástól, ahol talán végleg elveszítem őt, és nem lesz mellettem.
- Nem számít, mennyire szeretlek, amikor szinte mindegy egyes kibaszott tényező körülöttünk ellenünk játszik – mondta végül, megtörve ezzel a kisebb csendet, amely beállt közénk.
Akkor láttam meg az első repedéseket a láthatatlan álarcán.
Halványan, de azért mégis ott voltak, ahogy a remény is, hogy egy idő után talán képes lesz levetni őket előttem, ahogy korábban.
- Nem inkább ellened?
Noha másodpercekkel ezelőtt elég határozottnak tűnt abban, hogy nem fog a szemembe nézni, most mégis felkapta a fejét, a tekintetét egyenesen az enyémbe szegezve, ahogy szépen lassan eljutottak a tudatáig az előbb hallott szavak.
Mintha némán arra kért volna, ismételjem meg, amit mondtam, mikor mindketten pontosan tudtuk, mit jelentenek; hogy mindig is szeretett.
Csak túl könnyen feladta. Én pedig túl könnyen hagytam, hogy megtegye.
- Lehet nem fogod elhinni, amit mondok, Louis – a hangom akár suttogásnak is elmehetett volna, de tekintve, hogy néma csend uralkodott a szobában, tisztán hallható volt – de ismerlek. Ismerlek, mert engedélyt adtál rá abban a pillanatban, hogy magaddal vittél szórakozni az egyik magányos estéden. Ismerlek, mert tálcán kínáltad nekem a lehetőségét, hogy megismerjelek, amikor beismerted, hogy akarsz engem. És ismerlek, mert mindvégig én is akartalak téged, és mert mindez idő alatt sikerült elérned, hogy beléd szeressek.
A könnyeim ott voltak, és szüntelenül ellepték a szemem, majd az arcom, azonban ez alkalommal valamiét nem tudott érdekelni, ha gyengének tűnök; mert akartam, hogy tudja, milyen hatással van rám.
Akartam, hogy tudja, mennyit jelent számomra és hogy mennyire szeretem. Hiába rettegek attól, mi fog velünk történni, és hogy mennyire nem bízom saját magamban, amikor róla van szó. Azt akartam, hogy tudja, érte még ezt is képes vagyok félretenni.
- És tudom, mikor hazudsz. Vagy mikor próbálsz meg megtéveszteni, amikor valaki olyan akarsz lenni, aki nem vagy, csak hogy a végén még tényleg elhiggyem, semmit sem jelentek neked, ha ott van a külvilág. Szóval nézz a szemembe, és mondd el az igazat – folytattam. – Mert itt állok veled szemben, miközben egyszer az életben teszek a nyomorult félelmeimre, szóval szerintem ennyit megérdemlek, ha már mást nem.
Néma csend.
Ez követte a szavaimat, miközben az ablakon átszűrődő város halk neszén kívül mást nem is lehetett hallani, talán még az én szapora lélegzetem, és a mellkasomból kiugró szívem dobogását.
Nem kellett túl sokat gondolkoznom azon, hogy rájöjjek, Louis-t épp annyira érték meglepetésként a szavaim, mint saját magamat az, hogy egyáltalán képes voltam őket felvállalni előtte annyi idő után, vagy inkább életemben először.
Figyeltem, ahogy a vonásai először megfeszülnek, majd szépen lassan ellazulnak, miközben rájön, nincs mit veszítenie, már nincs, és talán már be is ismerte, hogy ennyiben igazam van.
Akkor talán már jobban hasonlított ahhoz a Louis-hoz, aki képtelen volt elviselni mások fájdalmát, de leginkább a sajátját nem.
- Mindig is szerettelek, Chloe – érkezett a hangja valahonnan messziről, de mégis tisztán. – A francba is, még mindig szeretlek – rázta meg a fejét ingerülten, és beletúrt a hajába. – Akkor is szerettelek, amikor egy utolsó féregként viselkedtem veled a klubban, és akkor is szerettelek, amikor egy barom voltam és a szemed láttára akartam kinyírni Connor-t. Annyira szeretlek, hogy már fáj és nem telt el egy nap úgy, hogy ne gondoltam volna rád és arra, hogy mennyire elbasztam, de egyszerűen képtelen voltam változtatni bármin is. Mert valahányszor felemeltem a telefont, hogy felhívjalak, folyton az ugrott be, mennyivel könnyebb volt az életed, mielőtt felbukkantam volna és mindent elcsesztem. És hogy nem számít én mit akarok, ha neked így lesz jobb, mert nem akartam, hogy végig nézd, ahogy összeomlok az anyám, vagy bármi más miatt. Elvégre rám előbb vagy utóbb úgy is ez vár. Mert te nem ezt érdemled, te nem engem érdemelsz. Hanem valaki sokkal jobbat.
A könnyeim továbbra is megállás nélkül folytak, azonban ez alkalommal nem a saját, hanem Louis fájdalma miatt.
Mert ha volt valami, amit már képtelen voltam elviselni, az önutálat, amit saját maga iránt érzett. És ez volt az, ami üvöltött róla már a megismerkedésünk idején is.
Gyűlölte magát, amiért benne van egy ördögi körben, ahol nincs megállás, és hasznot húznak belőle. Gyűlölte magát, amiért nincs elég önbizalma, de sosem tudta bevallani. Gyűlölte magát, amiért elvesztette a legjobb barátját, majd pedig amiért szépen lassan az anyját is, bár valójában egyikről sem tehetett.
De amiért a leginkább gyűlölte magát, az az álca volt, amit minden egyes nap magára kellett erőltetnie, hogy mindezt senki se vehesse észre. Mert nincs annál rosszabb, mint hogy bárki is kiszagolja a gyengeségeit.
És ez az önutálat volt az, ami annak idején az utamba sodorta, csak hogy egy estére megfeledkezhessen mindenről, de egyben ez volt az, amiért elveszített.
Elvégre mindez bennem is megvolt.
 - De nekem sosem volt jobb – szólaltam meg végül alig hallhatóan. – Nekem mindig csak te voltál. Aztán mindent elvettél azzal, hogy ellöktél magadtól, és semmi sem maradt. Semmi. És ne gondold, hogy nem telt el egyetlen olyan nap, amikor nem kérdeztem meg magamtól, miért tetted.
Akkor jöttem csak rá valójában, ez az egész mennyivel felettem áll. Hogy mindez sokkal több már, mint egy puszta szakítást követő utórengés, de talán még azt is felülmúlja, hogy terhes vagyok és ő ezt még mindig nem tudja. Mert ameddig Louis képtelen levetni azt a bizonyos maszkot magáról, képtelen lesz bármit is feldolgozni, történjen akármi.
Én pedig nem leszek az a személy, aki rátesz egy lapáttal. Még akkor sem, ha egyedül kell majd felnevelnem azt a gyereket.
Ha volt valami, ami rosszabb volt a porcikáimat átjáró fájdalomnál, akkor az Louis üres tekintete, ahogy maga elé meredt, miközben próbálta felfogni a szavaim jelentőségét. Mert lezárást akartunk, és most végre megkaptuk.
Az már más kérdés, melyikünkben miként csapódott le a történet végén.
A csendet hirtelen a telefonja csengése törte meg először halkan, majd egyre hangosabban és kitartóbban, ahogy képtelen volt érte nyúlni, majd szépen lassan visszatért a valóságba, ahol ő nem volt olyan helyzetben, hogy figyelmen kívül hagyjon egyetlen hívást is.
Azonban hiába láttam a szemem sarkából, ahogy előveszi a hátsó zsebéből, már úton is voltam az ajtó felé, de még láttam, ahogy a füléhez emeli a készüléket, és még csak meg sem próbál megállítani.
- Igen?
Az ajtó becsapódott mögöttem, én pedig a fülemben dobogó vérrel rohantam a lift irányába, amely éppen akkor tárult szélesre előttem, és lépett ki belőle egy pár, akik értetlenül meredtek a kissé zihált kinézetemre és az arcomon lefolyó könnyekre. De nem hagytam nekik túl sok lehetőséget a bámulásra, már meg is nyomtam a földszintet jelző gombot, és nekidőltem a lift falának, miközben próbáltam összeszedni a maradék erőt, amely valahol megbújt bennem.
Mert ha egy dologban is biztos voltam ezek után, az volt, hogy nem fogom feladni, ez alkalommal nem. Nem számít, mennyire vagyok összetört és gyenge. Mert megtettem; mert idejöttem és elmondtam neki, amire eddig képtelen voltam. Az igazságot.
Mire ismét feleszméltem, már meg is érkeztem a földszintre, a lift ajtaja pedig kitárult előttem és nekem sem kellett sok, már úton is voltam a főbejárat felé, miközben az egyik kezemmel a könnyeket próbáltam eltűntetni az arcomról, a másikkal pedig már fel is húztam magamra a kapucnimat.
Valamiért abban a pillanatban a csontomig hatoló hideg sem tudott meghatni, amely megcsapott, amint kiléptem az impozáns épületből, és körbefordultam, a megfelelő irány után kutatva, amelyen hazajuthatok. De csak akkor jutott el a tudatomig, hogy jóformán fogalmam sincs, a város melyik részében vagyok, arról pedig végképp, hogy van e erre egyáltalán bármiféle tömegközlekedési eszköz, ha már a taxi biztosan egy vagyonba fog kerülni.
- A francba – morogtam, miután beláttam, valószínűleg kénytelen leszek húsz fontot kidobni az ablakon, ha még ma haza szeretnék jutni.
Azonban alig léptem kettőt a fekete autók felé, amelyek a szálloda előtt parkoltak a nálam jóval tehetősebb vendégekre várva, mikor egy kiáltást hallottam a hátam mögül.
- Chloe!
Lefagytam, ahogy eljutott a tudatomig, kicsoda a hang gazdája, mielőtt megfordultam volna tengelyem körül, és észre nem vettem, ahogy Louis futva közelít felém egy szál pulcsiban, miközben a szél ide-oda fújja a haját, a tekintetét az enyémbe fúrva.
Földbegyökerezett lábbal álltam, ahogy egyre közelebb és közelebb futott hozzám, míg a sokktól egy hangot is alig bírtam kinyögni.
- Mégis mit… - kezdtem nagy nehezen, amikor már csaknem mellettem állt, azonban nem tudtam befejezni, ugyanis a következő pillanatban magához húzott, az ajkait pedig az enyéimre tapasztotta.
Lehetőségem sem volt felfogni, mi történik, de abban a pillanatban, hogy a karjába zárt, nem is akartam. Mert egyszerűen képtelen voltam bármire is gondolni, mikor azt éreztem, hogy ismét itt van mellettem, és hosszú idő óta először nem érzem magam üresnek.
- Sajnálom – mondta, ahogy elhúzódott tőlem, de aztán ismét megcsókolt. – Annyira kibaszottul sajnálom.
A könnyeim megállás nélkül folytak, noha magam sem tudtam megmondani mitől; a fájdalomtól, amit az hagyott, hogy nem volt velem, vagy az örömtől, hogy ismét itt áll mellettem, és nem akar elengedni.
Mert valamiért akkor szavak nélkül is tudtam, hogy nem fog, ahogyan én sem őt.
- Louis, valamit el kell mondanom - mondtam alig hallhatóan, a szavakat keresve ahhoz, hogy kimondjam azt a két szót, ami viszont megváltoztathat mindent.
- Tudok róla, Chloe – szakított félbe. – Tudok a babáról.
Ahogy kimondta helyettem, éreztem, ahogy az arcom árnyalatokkal világosabbra vált.
- De mégis hogy…
Aztán szépen lassan összeállt a jelenet, amely alig öt perccel ezelőtt játszódott le a szemem előtt, kezdve a telefonhívással, azonban azt már nem tudtam, mi történhetett utána.
Egészen mostanáig.
- Annyira sajnálom – ráztam a fejemet. – Én el akartam mondani, de…
- Kérlek ne – fojtotta belém a szót. – Nem érdekel. Az sem érdekel, mióta tudod és miért nem tetted, mert nem számít. Egyedül az számít, hogy szeretlek. Annyira rohadtul szeretlek, hogy már esküszöm, megöl. És bármi is történjék, melletted leszek, és együtt fogjuk végigcsinálni.
- Én ezt nem tudom megtenni – ráztam meg a fejem ismét, ahogy próbáltam magam kihúzni az öleléséből, bármennyire is fájt megtennem. – Nem foglak tönkretenni ezzel.
Azonban ismét elhallgatatott egy csókkal, ahogy az arcomat a kezei közé fogva húzott közelebb magához.
- Nem tudom, mikor jössz már rá végre, hogy te vagy az egyetlen, aki képtelen tönkretenni engem bármivel is – mondta. – Kivéve, ha most fogod magad és megint kisétálsz az életemből, mert esküszöm, hogy akkor kibaszottul végem van, Diamond.
Attól a ponttól kezdve már nem jött egyetlen könnycsepp sem az utolsót követően, bár továbbra is úgy remegtem, mint a nyárfalevél, azonban még mindig nem a hidegtől.
Hanem a szavai jelentésétől
- Nem megyek sehová – suttogtam. – ameddig te sem hagyod, hogy elmenjek.
- Eszem ágában sincs – rázta meg a fejét, ahogy ismét közelebb húzott magához.
És ez volt az a pillanat, amikor életemben először nem féltem.
Nem féltem attól, ami a múltban összetört és jó néhány olyan sebet hagyott rajtam, ami még a mai napig sem gyógyult be. Nem féltem a jelentől, amelynél bizonytalanabb már csak a jövő volt, ahová ezek a sebek talán mindvégig elkísérnek, és amelyek miatt talán sosem fogok megbízni senkiben két emberen kívül.
De ha volt valami, amiben egészen biztos voltam abban a pillanatban, akkor az volt, hogy többé nem megyek sehová.
Csak ha ő is velem jön.


2017. november 22., szerda

39. - Most vagy soha

Meg nem tudtam volna mondani, mennyi ideje ültem az asztalnál, előttem egy bögre teával, ami még mindig gőzölgött, tekintve, hogy Kylie csak néhány pillanattal ezelőtt tette le elém, mint mostanában minden egyes nap, mielőtt elment volna itthonról a próbára – amire nekem már nem volt bejárásom.
Legalábbis azóta nem, hogy egy két héttel ezelőtti napon Kylie kezét fogva beléptem Poppy irodájába, hogy közöljem vele a hírt, miszerint terhes vagyok, és fogalmam sincs, hogyan csinálhatnám ezt így tovább. Ugyanis hiába halogattam volna a dolgot még néhány hétig – ha rajtam múlik legalábbis– Kylie ragaszkodott hozzá, hogy amint készen állok elfogadni a tényt, miszerint valóban egy élet növekszik bennem, akár akarom, akár nem, beszélnem kell vele.
Így kerültem ideiglenes kényszerszabadságra, amíg Poppy ki nem találja, mit lehetne tenni, amivel nem kell felbontani a szerződésem, és amíg én is kitalálom, hogyan kezeljem a helyzetet, ami kishíján ledöntött a lábamról aznap délután.
A helyzetet, ami megváltoztathatja az egész életem, és még valaki másét is, akinek minderről még csak sejtelme sincsen, én pedig nem tudom, képes lennék-e azzal a tudattal leélni a hátralévő életem, hogy közben az övét is tönkreteszem. Elvégre az egyetlen döntés, amit képes voltam meghozni, az a nemleges válasz volt Kylie kérdésére, amikor bizonytalanul felhozta az abortusz lehetőségét.  Miszerint bármennyire is tartom magam képtelennek arra, hogy normálisan tudjak gondoskodni valaki másról, mikor néha még magamról sem tudok, képtelen lennék véget vetni egy életnek, amely még csak meg sem született.
Az már más kérdés, hogy nem tudtam elvonatkoztatni tőle, hogy ez a gyerek volt az utolsó dolog, amely összekötött engem Louis-val, így aztán nem lepődtem meg túlságosan, amikor az örökbe adás még csak fel sem merült ezek után. Elvégre mindketten tudtuk, hogy bármi is történjen, ez a gyerek még mindig félig hozzám tartozik – az már egy következő kérdés, Louis mit fog gondolni erről az egészről, már ha képes leszek egyszer végre elé állni a hírrel, miszerint apa lesz.
 Már ha egyáltalán lehetőségem lesz a közelébe férkőzni, ugyanis volt egy sanda gyanúm, még ha meg is próbálok eljutni hozzá, hallani sem akar felőlem. Na, nem mintha hibáztathattam volna érte; elvégre pontosan tisztában voltam vele, hogy én voltam az, aki ott hagyta őt utoljára – noha tény, hogy semmi biztosíték nem volt rá, hogy azután az este után bármit is akar majd tőlem.
Talán ez volt az oka annak, hogy valahányszor Kylie óvatosan feljött a kérdéssel, miszerint mikor tervezek beszélni Louis-val, amilyen gyorsan csak tudtam, kibújtam a válasz elől, vagy lerendeztem egy egyszerű vállvonással, mintha mit sem számítana.
Annak ellenére, hogy belül azért könyörögtem, nehogy észrevegye a remegésem.
Noha volt egy sanda gyanúm, Kylie pontosan tudja, mi rejtőzik a semleges álcám alatt, amikor próbálok úgy tenni, mintha az égadta egy világon semmi bajom nem lenne ezzel az egésszel; miszerint valójában mennyire rettegek szembenézni Louis-val, és a történtekkel amúgy is, hát még ezzel a hírrel karöltve.
Azonban nem volt szükség a burkolt célzásaira, amit a kérdéseivel próbált leplezni – mélyen belül tudtam, hogy nem halogathatom túl sokáig a dolgot, elvégre minél tovább húzom az időt, annál valószínűbb, hogy nem fogom elmondani neki.
Az ajkamba harapva figyeltem a bögrét, és érte nyúltam, noha sejtettem, hogy valószínűleg újra kell melegítenem, de valamiért nem bírtam felállni és elvánszorogni a mikróig, így aztán megelégedtem a félig kihűlt teámmal, miközben tovább bámultam az ablakon túl elterülő utcaképet és próbáltam nem elaludni.
Az első változás, amit megtapasztalhattam, mióta tisztában voltam azzal, hogy terhes vagyok, miszerint szinte már semmit sem kívántam, ami nélkül korábban képtelen voltam elképzelni egy-egy napomat. Ezek közé tartozott a kávé is – ami bár nem tartozott a tiltólistás dolgok közé – mégsem tudtam rávenni magam, hogy akár egy fél csészével is megigyak belőle, így váltottam át a teára és egyéb könnyebb dolgokra. Továbbá valamiért sokkal többet aludtam, mint korábban, így szinte sosem keltem ki az ágyból kilenc előtt, bár ebben nagy szerepet játszott az, hogy már nem kellett a reggeli próbákra rohannom, és viszonylag korán is feküdtem le.
Míg korábban gondban voltam a rendszertelen étkezésemmel, már kialakult egy kisebb rutin, hogy mikor mit kell ennem, köszönöttel Kylie-nak, aki folyamatosan szemmel tartott e téren, és addig nem engedett felállni az asztaltól, míg nem végeztem.
És így ment ez szinte minden egyes dolog kapcsán, amihez szerinte felügyeletre volt szükségem, nehogy kihagyjam, vagy ne foglalkozzak vele eleget. Olyan szinten, hogy egy idő után úgy éreztem, Kylie lassan az anyámnak is elmehetne, mert a vizsgálatoktól kezdve a vitaminokig szinte mindent elintézett – és még csak kérnem sem kellett.
Az ilyen helyzetek után kérdeztem meg magamtól sokszor, mégis mivel érdemeltem őt meg, néha pedig még tőle is, azonban lerendezett egy szimpla nem tesz semmit nézéssel, vagy egy fejrázással, noha a válasz a kérdésemre valószínűleg egyszerűen annyi volt, hogy aggódik. Aggódik, mégis mi lesz velem, és hogyan fogom végigcsinálni ezt az egészet, pláne Louis nélkül. Mert hiába változtathatja meg az életünket ez az egész, még mindig semmi biztosíték nincs arra, hogy azt akarja, bármi köze is legyen a gyerek életéhez, nemhogy az enyémhez. Annak ellenére, hogy egy részem tudta, sosem hagyna cserben, a másik túlságosan is rettegett attól a Louis-tól, akivel szembe találta magát azon a bizonyos estén, és aki szépen lassan ellökte magától.
Talán ezért is tartott ennyi ideig, hogy komolyan fontolóra vegyem, hogyan tálaljam a dolgokat.
Újabb percek teltek el, amíg csendben kortyolgattam a teámat, az étkezőben lévő óra monoton kattogását hallgatva, miközben a fejem csaknem szétrobbant a benne száguldozó gondolatoktól, ahogy ütköztek egymással – a régi és az új Chloe fejében.
Mert míg a régi Chloe-nak esze ágában sem volt Louis közelébe menni azok után, ami történt, az új már tudta, mi lenne a helyes, már ha egyáltalán létezik számunkra olyan. Tudta, hogy ha mindez titokban marad előtte, sosem fogja megbocsájtani magának, és egy nap majd az a lány, vagy fiú sem fogja, aki éppen benne növekszik.
Nem tudom, mi kattanhatott bennem, aminek hatására figyeltem, ahogy a kezem először nagy hévvel lecsapja a bögrét az asztalra, így egy kis adag az asztalra cseppent, majd nem törődve ezzel a telefonomért nyúl, már tárcsázva is a számot, amelyet talán háromszor hívtam eddig életemben.
Valamiért nem lepett meg, hogy az illető alig két csengés után válaszolt a hívásomra.
- Chloe? – Zayn hangjában az aggodalom és a meglepettség keveredett. – Minden oké?
Tudtam, hogy miért kérdezi, elvégre Kylie-n kívül ő volt az egyetlen, aki tisztában volt a jelen körülményekkel – még Lexi-nek sem bírtam elmondani, hiába teltek el hetek – továbbá ő volt az, aki elfuvarozott minket az első ultrahangra.
- Persze, minden – vágtam rá kurtán. – Nem zavarlak?
- Nem, úton vagyok Kylie-ért. Tehetek érted valamit?
Lehunytam a szemem, mielőtt válaszoltam volna.
- Megvan neked Liam száma, ugye?

***
A fejemre húzott kapucni és a baseball sapka sem segíthetett túl sokat a helyzetemen, ahogy kiszálltam a taxiból az impozáns irodaház előtt, ahol megbeszéltem a találkozót Liam-el, ugyanis ahogy közeledtem az épület felé, már kiszúrtam a felém fordulók kamerákat, akiknek a tulajdonosai próbáltak rájönni a kilétemre. De nem maradt túl sok idejük a gondolkozásra, ugyanis abban a pillanatban kivágódott az ajtó, és kilépett rajta Liam két másik férfi társaságában, akik közül az egyik a lehetséges testőre lehetett, a termetét nézve legalábbis, meg azt ahogy próbálta távol tartani a kisebb tömeget az énekestől.
Liam a tekintetével a környéket pásztázta, és nem sokára meg is állapodott rajtam, mire szaporábban haladt felém, és amint mellém ért, az egyik kezét gyengéden a hátamra helyezte.
- Ne foglalkozz velük – mondta, bár már magamtól is tudtam, mi a dolgom.
Elvégre volt idő, amikor Louis is ugyanezt mondta nekem.
Egyikünk sem szólt egy szót sem egészen addig, míg a fekete Range Rover ajtaját be nem vágták mögöttünk, én pedig megszabadultam a sapkától és a kapucnitól, és valamennyire ő is feloldódott, most, hogy nem kellett aggódnia a kíváncsi szemek miatt.
- Remélem nem bánod, hogy iderángattalak – szabadkozott. – De gondoltam jobb személyesen.
Megráztam a fejemet, elvégre eszem ágában sem volt neheztelni rá, miután egyáltalán hajlandó volt időt szakítani rám a telefonbeszélgetésünket követően, ahol dióhéjban vázoltam neki a történteket.
Kissé meglepett, hogy Zayn egy szó nélkül elküldte nekem Liam számát, kérdés nélkül, azonban volt egy olyan érzésem, pontosan tisztában volt vele, mire készülök, ahhoz pedig szükségem volt Liam-re, aki jelen pillanatban talán a legközelebb állt Louis-hoz.
És az egyetlen ember, aki a jelen pillanatban segíthetett nekem eljutni hozzá, miután Zayn megjegyezte, hogy ne a házánál keressem, mielőtt letettük volna, bár fogalmam sem volt, ez mégis mit jelenthet.
- Én köszönöm, hogy egyáltalán beszélsz velem – mondtam. – Azok után, ami történt.
- Ha azt hiszed, hibáztatlak én, vagy a többiek bármiért is, akkor tévedsz – húzta keserű mosolyra a száját. – Bár senki sem tudja pontosan, mi történt köztetek.
Szívesen rávágtam volna, hogy még én sem nagyon, azonban tudtam, hogy ennek most nincs itt a helye, elvégre nem ezért zavartam be a valószínűleg így is túl szűkös napirendjébe.
- Nézd, tudom, hogy semmi jogom bármit is kérni tőled – kezdtem, a pulcsim szélével babrálva. – De te vagy az egyetlen, aki segíthet nekem, a többieket nem tudtam, hogyan érhetném el, és nem akartam Lottie-n keresztül intézni bármit is, főleg mivel van elég baja neki is mostanában – gondoltam vissza összeszoruló torokkal az anyjukra. – Nem akartam én is egy lenni a sok közül.
- Nem mondom, hogy nem értelek meg, de örülök, hogy végül megkerestél – jegyezte meg. – Még ha pontosan nem is tudom, hogy lehetek a segítségedre, elvégre itt Louis lenne, akivel beszélned kéne. Méghozzá nagyon – tette hozzá egy jelentőségteljes pillantás kíséretében, én pedig próbáltam nem lesápadni.
Annak ellenére, hogy a telefonban viszonylag könnyen közöltem a hírt Liam-el, ő pedig egészen normálisan fogadta, bár volt néhány másodperces csend a vonal túloldalán, most mégis eluralkodott rajtam a szégyen, és felmerült bennem a kérdés, mégis mit gondolhat rólam.
Elvégre még mindig én vagyok Louis egyéjszakás kalandja, akiből utána rövid időre a barátnője lett, majd az exe, akit felcsinált. Legalábbis az ő szemében körülbelül így nézhetek ki.
- Tudom. Ezért hívtalak téged – mondtam végül, összeszedve magam. – Vagyis először Zayn-t, de mondott valamit arról, hogy ne otthon keressem Louis-t, amiből arra következtettem, lelépett valahová.
- Hát fogalmazhatunk úgy is – húzta el a száját Liam, ahogy hátradőlt az ülésben, majd eltűnődve méregetett. – Őszinte leszek veled, rohadtul nem egyszerű neki a helyzet jelen pillanatban, pláne Jay után, nem tudom, hogy reagálna erre, vagy arra, ha egyszer csak megjelensz az ajtaja előtt. De nem az én dolgom eldönteni, hogy joga van e tudni a dolgot vagy sem, hanem a tiéd. És ha te úgy döntöttél, elmondod neki, én nem fogok az utadba állni.
A torkomban dobogó szívvel bólintottam, miközben tudtam, nyert ügyem van.
Liam segíteni fog.
- Akkor elmondod, hol van? – kérdeztem.
- Egyszerűbb, ha elviszlek – felelte, majd az autót vezető férfi felé szólt. – Változott a terv. Louis-hoz megyünk.
- Értettem – vágta rá a sofőr szórakozottan, akiről feltételeztem, hogy egy belsős lehet, ha már fél mondatokból megértették egymást.
- Várjunk csak, Louis itt van Londonban? – vontam fel a szemöldökömet.
Arra számítottam, legalább Doncaster-be kell mennem, ha nem messzebb.
- Miért, talán kocsikáztál volna még egy darabig? – kérdezett vissza Liam egy óvatos mosoly kíséretében.
Nem válaszoltam, noha a tekintetemből pontosan ki lehetett olvasni, hogy ha kell, akár átrepültem volna a fél világot is, csak hogy megtaláljam Louis-t. Mert ha volt valami, amiben biztos voltam abban a pillanatban, hogy ez alkalommal nem fogom hagyni, hogy elsétáljon előlem; vagy legalábbis én nem fogok.

Negyed óra múlva, és egy telefonhívást követően, ahol Liam kiérdeklődte Louis-tól, hogy merre van, már meg is érkeztünk az ötcsillagos szálloda elé, ahol alig parkolt le az autó, már szaladt is valaki, hogy kinyissa az ajtaját és megérdeklődje, mi járatban vagyunk. Azonban amint észrevette a mellettem álldogáló Liam-et, már meg is kért, hogy kövessük őt, így pillanatokon belül az előkelő recepció előtt találhattuk magunkat, ahol a pultnál ülő nő elbűvölő mosollyal fogadott minket.
- Üdvözlöm Önöket, miben segíthetek? – kérdezte, amint megálltunk előtte, és tetőtől talpig végigmérte a párosunkat, mire magamban megállapítottam, nem nyújthatok valami előkelő képet a kapucnis pulcsimmal és bőrdzsekimmel, a kissé csapzott kinézetemről már nem is beszélve.
- Látogatóba jöttünk – felelte Liam, mintha mi sem lenne természetesebb. – Harper névre, 104-es szoba.
Egy pillanatra összezavarodtam az idegen név hallatán, aztán rájöttem, hogy Louis valószínűleg nem a saját nevére foglalt szobát.
A nő pötyögött egy sort a számunkra láthatatlan számítógépén, majd a mosoly lehervadt az arcáról, ahogy visszafordult felénk.
- Sajnálom, de a szoba vendége külön biztonsági szolgálattal rendelkezik, akiknek jóvá kell hagynia mindenki érkezését – felelte monoton hangon. – Megtudhatnám, ki keresi?
- Liam Payne.
A recepciós ezután a vezetékes telefonja után nyúlt, majd egy fél perces telefonbeszélgetés lefolytatása után a valószínűleges biztonsági szolgálattal, közölte, hogy jóváhagyták a látogatásunkat és a harmadik emeleten lesz a szoba.
Nem kellett zseninek lennem ahhoz, hogy rájöjjek, mindez valószínűleg Liam-nek köszönhető, akinek automatikus bejárása van Louis-hoz, és ezt a testőrei is tudják, ez pedig még inkább bebizonyosodott, mikor a lifthez érve már meg is pillantottam a tagbaszakadt alakokat, akik egy laza mozdulattal intettek nekünk.
- Azt hiszem, innentől nekem már nincs itt dolgom – jegyezte meg Liam, miután megnyomta nekem a gombot. – Gondolom, boldogulsz.
Bólintottam, noha az őrült tempóban vágtázó szívem talán nem így gondolta, azonban nem hagytam, hogy ez alkalommal meghátráljon.
Végig akartam csinálni, végig kellett csinálnom.
- Köszönöm – mondtam, és behátráltam a liftbe.
Liam azonban csak megrázta a fejét, egy halvány mosoly kíséretében.
- Nem, Chloe. Én köszönöm – és azzal a lendülettel bezárult előttem az ajtó, a lift pedig elindult a harmadik emelet felé.
Lehunytam a szemem, egészen addig, míg egy kis kattanás nem jelezte, hogy megérkeztünk, az ajtó pedig kitárult, én pedig a megfelelő szinten találtam magam.
Olyan érzésem volt, mintha a lábaim kocsonyából lettek volna, miközben végig sétáltam az impozáns, kietlen folyosón, a 104-es szoba után kutatva, ami előtt alig két perccel később megtorpantam.
Gyerünk, Chloe. Innen már nincs visszaút.
Alighogy felemeltem a kezem, hogy bekopoghassak, az ajtó hirtelen kivágódott, én pedig szembe találtam magam Louis kissé zaklatott, majd pedig döbbent tekintetével, ahogy feltűnt neki, ki áll előtte, noha kellett hozzá néhány pillanat, hogy leessen neki.
- Chloe? – meredt rám.
Annyira nem lepett meg a kissé heves reakciója, figyelembe véve a tényt, hogy valószínűleg én voltam az utolsó személy, akit a jelen pillanatban várt, főleg, hogy láthatóan indulófélben volt valahova.
- Rosszkor? – köszörültem meg a torkom, ahogy a tekintetemmel az övét kerestem.
Louis továbbra is bajban lehetett a szavakkal, ugyanis csak egy fejrázásra telt tőle, miközben tetőtől talpig végigmért, én pedig követtem a példáját, mire kissé megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy jobban néz ki, mint ahogy feltételeztem.
A haja mintha be lett volna lőve korábban, megborotválkozott és viszonylag normálisan volt felöltözve, amiből arra következtettem, jelenése lehetett valahol. De még a félig-meddig összeszedett külső sem tudta elrejteni a szeme alatt megbúvó karikákat, és a fáradtságot, amelyet az arca tükrözött.
- Beszélhetnénk? – kérdeztem végül, miután nem úgy tűnt, hogy egy hamar képes lesz bármit is mondani.
Tétován pillantott hol felém, hol az ajtó irányába, majd pedig szélesebbre tárta azt.
- Gyere be.
Az ajkamba harapva beljebb léptem, majd pedig hagytam őt előre menni az impozáns lakosztály belsejébe, ahol itt-ott megpillantottam egy-egy elszórt holmiját, amiből arra következtettem, itt lehet már egy ideje. Csak akkor rémlett fel, hogy tulajdonképpen fogalmam sincs, mit keres itt, elvégre nem láttam értelmét, miért nem otthon van, ha már a háza alig húsz percre van a belváros ezen részétől.
Aztán eszembe jutott Liam kissé neheztelő pillantása, amikor arról kérdeztem, hol van, így lassacskán kezdett összeállni a kép, miszerint tényleg nem önszántából van itt.
- Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – fordult felém, amikor a nappali részhez értünk, azonban nem volt lehetőségem válaszolni. – Várj, ne mondj semmit, kitalálom. Niall? Vagy esetleg Liam? Netalántán Zayn?
Mivel nem igazán tudtam hova tenni a hangját, így hátráltam egy lépést, ha esetleg menekülésre kerülne sor – noha nem terveztem ilyen könnyen feladni.
Beszélni jöttem, beszélni is fogunk; ha kell, ordibálva is.
De nem fogom hagyni, hogy bármelyikünk is kisétáljon, ez alkalommal biztosan nem.
- Számít valamit? – vontam fel a szemöldökömet. – Elvégre csak idekerültem valahogy.
- Végül is nem, nem igazán – dőlt neki a mögötte lévő szekrénynek, így teljesen szembe került velem. – Inkább érdekel, mit keresel itt.
Eljött a pillanat, hogy nyelnem kellett egy nagyot, ha nem akartam elveszteni a maradék lélekjelenlétemet is.
- Már mondtam, hogy beszélnünk kell – néztem fel, egyenesen a szemébe.
Nem szólt egy szót sem, miközben a jéghideg szempár továbbra is kegyetlenül méregetett, mintha éppen a gyenge pontomat kereste volna, a fogást, amellyel a földre küldhetett volna, csak hogy bebizonyítsa, itt most én vagyok a gyenge; mert mindig is én voltam.
Holott az igazság ott lebegett mindkettőnk előtt. Mert mindketten gyengék voltunk.
Csak egyszerűbb volt a másikat hibáztatni azért, amiért magunkat nem tudtuk.
Nem kellett zseninek lennem ahhoz, hogy rájöjjek, Louis arra vár, mikor adom fel és sétálok ki az életből megint, csak mert az lesz egyszerűbb út. De nem hibáztathattam érte, elvégre mindig is ezt csináltam.
Azonban ahogy ott állt velem szemben a férfi, akit szeretek, miközben elszántan igyekezett kizökkenteni és provokálni a félelmeimmel, már pontosan tudtam, hogy ez alkalommal másképp lesz.
Ez alkalommal ugyanis nem fogom hagyni, hogy elsétáljon. De én sem fogok.
- Akkor beszéljünk.

2017. november 12., vasárnap

38. - Dal a múltból

Louis
Figyeltem, ahogy az üvegen át egy újabb autó lassít le a hotel előtt, mire a bejáratában álldogáló portás két pillanattal később már előre is sietett, hogy bekísérje a feltehetőleg legújabb vendéget. Próbáltam nem felmordulni, mikor láttam, hogy egy esernyőt is visz magával, hogy az illető még csak véletlenül se kapjon kevesebbet azért a vagyonért, amit kifizet a szállodának.
Fogalmam sem volt, mit találok ennyire visszataszítónak sokszor a luxushotelek szolgáltatásaiban, mikor jobban belegondolva, alapvető, hogy kinyalják az ember seggét, ha már tényleg hajlandó ennyi pénzt kifizetni az esetek túlnyomó többségében egyetlen éjszakáért. Azonban a több évnyi tapasztalat után, amikor nem egyszer találtam magam én is olyan helyzetben, hogy esernyőt akartak a fejem fölé tartani, szerettem volna egy pillanatra visszamenni az időben, még mielőtt mindent alám tettek egy-egy ilyen helyen. Ugyanis nem elég, hogy még csak nem is én fizettem azért, hogy itt legyek, a másik oldalról dőlt a pénz az én bankszámlámra, ettől pedig hányingerem volt.
Ezért is éreztem kifejezetten üdítő érzésnek, hogy ez alkalommal én fizettem a Montcalm Royal Hotelben lévő lakosztályt, bár eleinte magát az ötletet is elvetettem, hogy ötcsillagos szállodába menjek, azonban Liam és Scott unszolására kénytelen voltam félretenni a gyökérségeimet, mivel fogalmam sem volt, meddig kell itt maradnom. Ha már a házamból és környékéből múzeumot akartak csinálni az ott összegyülekező fotósok, akik valamilyen rejtélyes oknál fogva – azaz valaki egyértelműen köpött nekik – egyik napról a másikra tanyát vertek a kapu előtt, így még csak esélyem sem volt egy nyomorult cigi elszívására sem, hogy ne lássak meg egy kamerát valahol a távolban.
Aztán a harmadik reggel, hogy bujkálnom kellett a saját házamban, úgy döntöttem, nem érdekel, mennyire utálom a szállodákat, ennél még az is jobb, így egy hívással később már ott is volt értem az autó, benne Scottal, aki közölte, hogy foglalt nekem egy szobát a Montcalm-ban, ameddig nem találok újabb lakást. És bár nem lelkesedtem túlságosan az ötletért, miszerint költöznöm kell, kénytelen voltam belátni, így is túl sok olyan emlék köt ahhoz a házhoz, ami miatt egyre nehezebben alszom el esténként – már ha egyáltalán sikerül. De még Liam is arról magyarázott, hogy talán ideje újrakezdenem vagy mi, bár nem igazán tudtam, itt most mire gondol; az anyámra, Chloe-ra, vagy úgy általában az életemre, ami tele volt szar döntésekkel.
Na, nem mintha valaha bántam volna akár egyetlen döntést is Chloe-val kapcsolatban, azon kívül persze, hogy egy világi seggfejként viselkedtem, de azt betudtam annak, hogy előbb vagy utóbb úgyis feladtam volna. Hiába ismertem be, hogy talán évek óta ő volt az első jó dolog az életemben, annak ellenére, mennyire nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget az elején.
Elvégre tény és való, bármennyire is csúnya dolog, nem igazán láttam benne mást puszta szórakozáson kívül az első pár alkalommal, hogy összefutottunk. Azonban ahogy szépen lassan leesett, mennyire rohadtul hidegen hagyja őt a nevem és a státuszom, arról nem is beszélve, mekkora önbizalmat erőltetett magára velem szemben, egyre inkább érdekelni kezdett, ki van a jégkirálynő álarca mögött.
Míg nem egy szép napon levette magáról, és bebizonyosodott, hogy pont olyan törékeny, mint amilyennek gondoltam – ettől pedig csak még inkább azt éreztem, én akarok lenni az, aki mindezt helyrehozza. Hiába voltam ugyanolyan elcseszett, mint ő, ha nem jobban.
De mégis olyan érzésem volt, mintha minden egyes pillanat, amit együtt töltünk, segít abban, hogy azt gondoljam, talán mégsem vagyok egy rakás szerencsétlenség, akiből minden érzelem kiveszett egy éven belül és akit egy idő után senki sem tud elviselni. Azonban minden feltételezésem ellenére Chloe elviselt, annak ellenére, hogy nyíltan egy érzelemmentes idiótának tartott, és nem akart elmenekülni. Én pedig hirtelen azon kaptam magam, ő az egyetlen oka annak, hogy már nem akarom feladni és nem érzem azt a bizonyos ürességet. Egészen addig, míg le nem győzött a szerencsétlen oldalam, és el nem üldöztem magam mellől.
Azután pedig hetekig mást sem csináltam, csak győzködtem magam, hogy ez így a helyes, míg nem egy szép napon bele nem futottam ismét azon a nyomorult jótékonysági estén és már meg is történt a baj. Hiába fogadtam meg, hogy nem csinálok jelenetet, hiába próbáltam figyelmen kívül hagyni a jelenlétét, mégsem tudtam megállni, hogy ne menjek utána, ahol aztán fültanúja lehettem Connor lejáratási kísérletének, amit a betört orra bánt, habár ha rajtam múlik, tényleg képes lettem volna félholtra verni.
És bár tudtam, hogy amit teszek, minden csak nem helyes – annak ellenére, hogy ez volt a legenyhébb, amit tehettem vele azok után, ahogy Chloe-val bánt, amíg én LA-ben voltam – az utolsó, ami érdekelt, a közönség, aki mindezt végig nézte és a következmények.
Tulajdonképpen magasról szartam mások véleményére, még akkor is, ha ezzel ismét egy elsőszámú barom lehettem az emberek szemében, aki képtelen egyetlen estét végigcsinálni anélkül, hogy ne botrány legyen a vége. Azonban az esetleges botránynál akkor valamiért mindennél jobban érdekelt a lány, aki a saját szemével láthatta, ahogy elvesztem az önuralmam, bármennyire is rettegtem tőle, hogy egyszer eljön ez a pillanat.
Ezért is lepett meg, amikor az erkélyen állva az ő hangját hallottam meg magam mögül, elvégre arra számítottam, még csak rám sem bír majd nézni mindazok után, amit tettem, még akkor is, ha nagyrészt érte volt.
A másik rész a büszkeségem miatt, amivel bizonyítani akartam, hogy még mindig kibaszottul azt csinálok, amit akarok.
Annyival több vagy ennél. Annyival többet érdemelsz.
Én pedig azt kívántam, bárcsak hinnék neki.
De ha már körülöttem szinte mindenkinek, saját magamnak nem akartam hazudni; mert sosem leszek több annál az arrogáns seggfejnél, akinek a világ a lába előtt hever, mégis ki fog égni még harmincéves kora előtt. Akit ott hagyott élete szerelme, a legjobb barátja, aztán pedig az anyját is elvették tőle, ha mindez nem lett volna elég.
Az ismét túl hosszúra nyúlt gondolatmenetemből a szobához tartozó telefon csengése zökkentett ki, mire elléptem az ablaktól és az éjjeliszekrényen lévő készülékért nyúltam.
- Tessék?
- Elnézést a zavarásért, Mr. Tomlinson, de látogatója érkezett – szólt bele monoton hangon egy női hang, gyanítom az egyik recepciós.
- Ellenőrizték? – kérdeztem kapásból.
Noha pontosan tudtam, hogy nem engednek be a hotelbe akárkit, főleg, mióta tudják, hogy itt vagyok.
- A biztonsági szolgálata azt mondja, ismeri őt, uram. De azt mondták, ezt magának kell jóváhagynia.
- Név? – nyúltam fél kézzel a hátsó zsebembe a telefonomért, hogy megnézzem, hátha írt valaki, hogy jön, csak nem vettem észre.
De semmi.
- Zayn Malik, uram.
Megengedtem magamnak, hogy ledermedjek egy másodperc erejéig, azonban nem akartam, hogy mindez a recepciósnak is feltűnjön, így gyorsan megráztam a fejem, mielőtt feleltem.
- Jöhet – mondtam. – Köszönöm.
A helyére tettem a telefont, és értetlenül ismét a telefonomra meredtem, majd rájöttem, hogy eltelt egy kis idő, mióta bármiféle kommunikációt folytattam Zayn-nel, így aztán valószínűleg fogalma sincs a számomról.
Ahogy kisétáltam a hálószobából az előszoba részhez, elgondolkoztam azon, vajon mennyi energiájába és persze idejébe telhetett, hogy megtudja, hol vagyok, és mégis kinél keressen, azonban rá kellett jönnöm, két évvel és jó pár sérelemmel később ő még mindig Zayn maradt. Azaz, semmi sem állíthatta őt meg igazán, ha rólam van szó, bármit is takarjon ez.
Nem tudtam, mégis hogyan kéne várnom, így aztán addig forgolódtam jobbra balra a szobában, míg meg nem hallottam a kattanást, amely jelezte, hogy a szobát nyitó kártya működésbe lépett, így mire kettőt pislogtam, már szembe is találtam magam az ajtóban ácsorgó Zayn-nel.
- Louis – biccentett, a kezét a kabátzsebeibe dugva.
- Zayn – követtem a példáját, és elléptem a küszöbről, jelezve, hogy bármiért is jött, nem áll szándékomban itt végighallgatni, vagy adott esetben elküldeni.
Ugyanis volt egy sanda gyanúm, egy kis része azért tartott ettől.
Követett a lakosztály nappali részébe, ahol aztán a mindennel felszerelt bárpulthoz léptem.
- Kávét? – köszörültem meg a torkom.
Nem igazán tudtam, mégis mi mással kéne kínálnom délután kettőkor, de sejtettem, hogy egy pohár víz kevés lesz ahhoz, ami ránk vár.
- Nincs valami erősebb? – húzta egy féloldalas mosolyra a száját, én pedig csaknem felsóhajtottam megkönnyebbültségemben, elvégre egy pohár whiskyért csaknem ölni tudtam volna.
Mint ahogy az elmúlt néhány hétben csaknem a nap minden órájában, azonban annyi eszem még volt, hogy ne vigyem túlzásba, hiába kívántam, bárcsak szarhatnék a szabályokra, de jelenleg nem igazán voltam abban a helyzetben, hogy így tegyek.
Azonban önmagában az, hogy Zayn és én ismét egy szobában tartózkodtunk már lassan két perce, anélkül, hogy akár egy sértést is egymás fejéhez vágtunk volna, elég indok volt ahhoz, hogy megigyak egy pohárral.
- Már vártam, hogy ezt mondd – biccentettem, és már a pultra is csaptam két poharat.
Néma csendben kitöltöttem az alkoholt, ő pedig elmotyogott egy köszönömöt és a tekintetével kérdőn az erkély felé bökött. Bólintottam, anélkül, hogy bármit is mondtam volna, elvégre mindketten tudtuk, hogy a pia mellé cigi is jár, méghozzá nem is egy.
Vetettem egy óvatos pillantást még az ablakon túlra, amolyan meggyőződésképp, hogy még mindig nincs tele a szálloda környéke kamerákkal, majd elhúztam a tolóajtót, és kiléptem a gusztustalanul hideg októberbe, azonban jelenleg minden más jobban izgatott az időjárásnál, már elő is kaptam a zsebembe süllyesztett cigisdobozt az öngyújtóval együtt.
Zayn követte a példámat, és két pillanaton belül már mindketten fellélegezhettünk a nikotin adta érzéstől, bár mélyen belül tudtuk, mindez csak átmeneti.
Elvégre a neheze még mindig kibaszottul hátra van.
- Részvétem Jay miatt – törte meg az egy-két perces csendet.
Nem szóltam semmit, már csak azért sem, mert kezdtem erősen unni a köszöngetést az embereknek, akik ugyanezt mondták nap, mint nap, így aztán egy biccentésre telt tőlem.
Nem, mintha nem lettem volna hálás a törődésért, vagy hasonló, de mindez általában elég volt ahhoz, hogy kibújjak az esetleges kérdések alól, amit már képtelen lettem volna elviselni.
- Remélem nem baj, hogy így rád törtem – folytatta. – De nem igazán akartam előre bejelentkezni.
- Nem mintha annyira sűrű napjaim lennének – vontam meg a vállamat, ahogy felé fordultam. – Meg sem kérdezem, hogy találtál meg.
- Tény, az első pillanatban tudtam, kit kell keresnem – felelte, mintha mi sem lenne természetesebb. – Bár igaz, hogy nem túlságosan szerette volna megadni a címet, de őt még mindig könnyebben meg tudtam győzni, mint Liam-et.
- Kitalálom. Niall – valamiért nem lepett meg annyira, hogy ő nem tudta tartani a száját, azonban nem igazán tudtam hibáztatni érte.
Szinte bármit megtett volna azért, hogy megtartsa azt a minimális kommunikációt vele, még akkor is, ha ezzel némileg ellenem játszott, ellentétben Liammel, aki sosem szegte volna meg a szavát, még ha Zayn-ről beszélünk, akkor sem. Harry pedig teljesen más kategóriába tartozott, hiszen ő szerintem már fel sem vette volna neki a telefont; nála egyszer vágja el magát az ember, de akkor nagyon.
- Nialler – biccentett, megerősítve ezzel a tippem.
Elnyomtam az időközben kivégzett cigit és már nyúltam is a következőért.
- És mi szél hozott erre? – kérdeztem végül, amit eddig nem mertem. - Azon kívül, hogy részvétet nyilváníts.
Fogalmam sem volt azonban, ennek mégis mi volt az oka, elvégre hiába volt a viszonyunk minden, csak felhőtlen nem az elmúlt egy-két évben, ismertem Zayn-t; sosem vette rá volna magát arra, hogy idejöjjön, csakhogy veszekedhessen velem.
Elvégre azt bármikor máskor megtehette volna bármilyen formában, bár volt egy sanda gyanúm, már nem fáradna annyit. Meg hát persze az égadta egy világon semmi értelme nem lett volna; az életet is sikerült már kiveszekednünk magunkból – és persze semmire sem mentünk vele.
Talán ezért is adtuk fel egy idő után.
- El kellett jönnöm – mondta végül, a tekintetét a távolba szegezve, valahol a hatalmas épületeken túl. – Valamiért most ez tűnt a leghelyesebbnek.
- Szóval a sajnálatod – jegyeztem meg szórakozottan, bár normál esetben ilyenkor már rég az ingerültség küszöbét taposnám.
Most azonban nem igazán éreztem késztetést arra, hogy elüldözzem Zayn-t, ha már rávette magát arra, hogy idejöjjön; elvégre tudtam, neki ez épp olyan agyrém lehetett, mint nekem, ha nem nagyobb.
- Ugyan már, Louis – rázta meg a fejét. – Mindketten tudjuk, hogy ennek semmi köze a sajnálathoz.
Szívtam egy slukkot a cigimből, majd azzal a lendülettel felhajtottam a maradék whisky-t a poharamból.
- Tény, nem vagy az a szánakozós típus – jegyeztem meg. – Bár az ez tűnt a helyesnek sem tűnik nekem igazi válasznak a kérdésre.
- Miért is? – vonta fel a szemöldökét.
- Mert te Zayn vagy – feleltem egyszerűen. – Sosem csinálnád, ami a helyes, ha nem lenne benne valami minimális hited.
Egy ideig nem szólt erre semmit, de állta a pillantásomat, majd figyeltem, ahogy egy óvatos mosolyra húzza a száját.
- Azt hittem, már nem ismersz engem – mondta, bennem pedig egy pillanatra megállt valami, amikor arra a korábbi veszekedésünkre gondoltam, ahol ugyanez a mondat az én számat hagyta el.
Igen, egyike volt azon pillanatoknak, amikre kurvára nem vagyok büszke; ez volt az utolsó nagyobb veszekedésem Zayn-nel, nem sokkal azután, hogy lelépett Ausztráliából.
Ezt követően nem hallottam felőle majdnem egy teljes évig, mielőtt szemtől szembe nem kerültünk egymással a Heaven’s-ben, onnantól pedig ismét nem volt megállás.
- Te mindig ugyanaz a seggfej voltál – mondtam végül. – A körülmények változtak. Én pedig nem akartam elfogadni.
De volt egy sanda gyanúm, ez leginkább saját magamnak szólt, mint sem neki, amolyan zárásként az elmúlt két évre, amikor Zayn-t állítottam be a bűnbaknak, miközben egyszer sem voltam hajlandó belegondolni a helyzetébe. Elvégre míg én egy valakit veszítettem, ő négyet; ez volt az áldozata annak, hogy a saját útját akarta járni.
A korláthoz léptem, és megtámaszkodtam rajta, ő pedig követte a példámat, így aztán együtt nézhettük tovább a nyüzsgést, amely eluralkodott a város ezen részén, a saját gondolatainkkal elfoglalva, amelyekkel eddig képtelenek voltunk szembenézni.
- Sokáig tartott – mondtam végül.
De nem folytattam. Talán mert túl sok mindent foglalt magába.
Azonban Zayn pontosan tudta, mire célzok.
- Túl sokáig – biccentett.

***

Nem tudom, mi üthetett belém, azonban Zayn távozását követően valamiért már egyáltalán nem éreztem szükségét annak, hogy délután négy előtt kiüssem magam, így megpróbáltam valami hasznos elfoglaltságot találni, ha már arra képtelen voltam rávenni magam, hogy ki is mozduljak. Egyrészt, mert nem tudtam hová mehetnék, másrészt pedig túl nagy volt a kockázat, hogy bárhová megyek, úgyis felismernek, így aztán maradt az írás, mint alternatíva, noha a gondolataim nagy részét már rég kiírtam magamból.
Azonban volt egy téma, amit egészen idáig halogattam, hogy papírra is vessem, már csak azért is, mert aki egy kicsit is ismer, elég hamar levonja belőle a saját életemre való következtetést, nekem pedig semmi kedvem nem volt ország világ elé tárni azt - ezért aztán valahányszor eljutottam oda, hogy írjak róla, mindig elvetettem.
Most azonban hiába kémleltem a kávézóasztalra helyezett papírt, nyoma sem volt semmiféle összeesküvés elméletnek.
Ha másnak nem, legalább magamnak jó lesz.
- Érzem, hogy ezt még egyszer nagyon meg fogom bánni – morogtam, ahogy helyet foglaltam a kanapén, és kikapcsoltam a telefonomat, hogy az égvilágon semmi se terelhesse el a figyelmem.
Vetettem még egy utolsó pillantást az ajtóra, és az órára, majd pedig a kezembe vettem az előttem lévő tollat, és a szavak már jöttek is egymás után.
Fogalmam sincs, mennyi idő telhetett el, azonban a következő pillanatban ismét a szobához tartozó telefon csengésére eszméltem fel, mire kelletlenül feltápászkodtam, és a készülék felé vettem az irányt, magam mögött hagyva a három tele írt oldalt.
- Tessék? – szóltam bele kissé ingerülten, amiért sikerült a lehető legjobb pillanatban megtalálniuk, és csak reménykedni bírtam, nem egy újabb látogatóról van szó.
- Egy órája próbállak elérni – hallottam meg Liam szemrehányását a vonal túloldaláról. – Ki vagy kapcsolva?
- El voltam foglalva – feleltem kurtán, remélve, ezzel lerázhatom.
- Eh, akarom én ezt tudni?
Szinte láttam magam előtt, ahogy elhúzza a száját, amitől kedvem támadt virtuálisan is pofán verni Liam-et.
- Írtam, te barom – nyögtem fel kínomban az idióta feltételezései miatt, bár sejtettem, hogy csak szórakozik.
- Mindjárt más – nyugtázta, és komolyabb hangnemre váltott. – Scott kérdezte, kimozdultál e ma az odudból.
- Kellett volna? – vontam fel a szemöldököm, habár tudtam, hogy nem látja.
- Szerinte igen. De akkor még ott vagy, nem?
- Hol máshol lennék, Liam?
Fogalmam sem volt, mire akar menni a kérdéseivel, azon kívül persze, hogy ezek szerint élménybeszámolót kér a mai napomról, ami pont ugyanolyan volt, mint a tegnapi, leszámítva a Zayn-nel való beszélgetésemet.
És bár Liam mindig is a törődő emberek közé tartozott, ma különösen ráment a részletekre.
- Sehol. Csak kíváncsi voltam. Na, lépek, mert fel kell még hívnom Harry-t – mondta, nekem pedig nagyon úgy tűnt, részéről ennyi volt a beszélgetésünk.
- Remélem őt is megkérdezed, hol van – jegyeztem meg gúnyosan.
Úgy tűnt, nem hatottam meg túlságosan, ugyanis elnevette magát, majd be is fejezte a hívást, én pedig egy szemforgatás kíséretében visszatértem a lelkem nyomorúságának papírra vetett formájához, hogy befejezzem a sablont.
Alig vetettem két pillantást az egész eddigi szövegre, hogy elolvassak két sort, beláttam, adhatnám neki akár a Chloe címet is, annyira átlátszó, de akármennyire is az volt, valamiért nem vett rá a lélek, hogy összegyűrjem és kidobjam a francba. Ahhoz túlságosan is személyes volt, és leszámítva a színtiszta fájdalmat, ami a sorok között volt, talán ez lett az egyik legjobb szövegem.
Annak ellenére, hogy talán soha nem fogja rajtam kívül senki sem olvasni.
Újabb fél óra telhetett el legalább, mire megint felnéztem a lapokból, és beláttam, hogy ideje enni valami normális ételt és szerezni egy rendes kávét, ami ébren tart még egy darabig, ha már még egy dal ötlete megfogalmazódott bennem. Így aztán átcseréltem a melegítőt egy farmerra, a pulcsit azonban magamon hagytam, visszakapcsoltam a telefonomat, zsebre vágtam a szobakártyámmal és a tárcámmal együtt, és az ajtó felé vettem az irányt.
Azonban arra nem számítottam, hogy amint kattan a zár, szembe találom magam egy zavart kék szempárral és arccal, aki épp abban a pillanatban nyúlt, hogy bekopoghasson, bennem pedig megállt az ütő, ahogy a felismerés szinte azonnal arcon csapott.
- Chloe?

***
Helló-helló drágáim!
Először is remélem mindenkivel minden rendben van, és hogy remekül telt a szünet - már akinek volt - továbbá, hogy túléltétek az első hetet mindenféle maradandó károsulás nélkül (kitartást, mindjárt téli szünet na).<3 Továbbá nagyon-nagyon sajnálom, amiért nem érkezett meg a rész a múlthéten, de kissé rám szakadt az ég a szünet utolsó pár napján, így esélyem sem volt befejezni.  Félkészen meg nem akartam hozni, mert szerintem igen csak gáttörő lett ez is, de ezt majd ti eldöntitek.:)
Harmadszorra pedig szeretném megköszönni az előző részhez érkezett összes visszajelzést, komment és pipa formájában egyaránt; még mindig fogalmam sincs, mivel érdemeltem ki, hogy ennyire támogatóak vagytok - remélem nem utáltok mondjuk C terhessége miatt túlságosan hehe - de remélem tudjátok, a szívem mélyéről szól, amikor azt mondom, imádlak titeket. És köszönöm.
A folytatással kapcsolatban nem mondok semmit, elvégre - és ez nekem is eszméletlen - ezen kívül még két fejezet van hátra és epilógus, így nem lőném le a végére tartogatott poént. Mindenesetre még mindig van két rész és egy epilógus, szóval semmi pánik, sok minden történhet na.:D<3

De nem is koptatom tovább a billentyűzetet; további szép estét, drágáim, sok sikert a következő héthez és még egyszer köszönök szépen mindent!<333

Jövőhéten találkozunk;)

-xoxo, Sophie V.

2017. október 29., vasárnap

37. - Nélküle

Drágáim!

Először is néhány dolog így a részt megelőzve:

  • Remélem mindenkivel minden rendben van, és senki nem szenvedett maradandó károsulást hétfő óta - ha mégis, küldöm a poztív energiát mint mindig.<3
  • Tovább szeretném megköszönni az előző részhez érkezett összes visszajelzést; mint mindig, most sem tudok többet mondani annál, mint hogy a világot jelenti nekem az összes és elképesztő hálás vagyok a támogatásért, amit hétről hétre kapok. Szóval köszönöm, köszönöm és köszönöm!<333
  • Ami pedig a részt illeti, előre szólok; vagy nagyon utálni vagy nagyon imádni fogtok, de az is lehet, hogy mindkettő, mindenesetre úgy a huszadik rész óta tudom, hogy ez fog történni, és ennél nagyobb titkot még nem tartottam a történettel kapcsolatban. Szóval élvezzétek, vagy szenvedjetek (na jó azt azért ne), de mindenesetre jó szórakozást kívánok hozzá!
De most kivételesen nem is mondanék többet, legyen csodás estétek/napotok/hetetek, drágáim, még egyszer köszönök mindent és ha minden igaz, jövőhéten találkozunk!

Jó olvasást x

-xoxo, Sophie V.
***


Fáradtan kifújtam a levegőt, ahogy megálltam a lakás ajtaja előtt, hogy kihalásszam a kulcsomat a táskámból – ugyanis bár Kylie tudomásom szerint itthon volt, őt ismerve várhattam arra, hogy meghallja a kopogást – majd két perc szenvedést követően a zárba illesztettem. Amint beléptem az előszobába, megcsapott a frissen főzött étel összetéveszthetetlen illata, vagyis inkább ez esetben szaga, ugyanis valamilyen különös oknál fogva éreztem, ahogy a gyomrom újabb görcsbe rándul, mint akinek még az étel gondolata sem tetszik.
Noha tény és való, hogy mindez annyira nem lepett meg az elmúlt pár nap után, ahol sorozatosan azon kaptam magam, hogy a lehető legváratlanabb pillanatokban akarom elhányni magam. De figyelembe véve a jelen körülményeimet, nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget, elvégre a stressz sok mindenre képes, ezt már sikerült megtanulnom az elmúlt néhány év során.
- Chloe? – rángatott ki a gondolatmenetemből Kylie hangja a konyha felől, mire az említett helyiség felé vettem az irányt.
- Én vagyok – kiáltottam vissza, és már úton is voltam felé, azonban a konyhába érve meglepetten tapasztaltam – már ha ez egyáltalán lehetséges, elvégre mostanában többször láttam őket együtt, mint sem Kylie-t egyedül – hogy Zayn is jelen van.
Nem tudom megmondani pontosan, mikor alakult ki a szokásuk, hogy heti két-három alkalommal együtt főznek, azonban egy ideje már gyakran futok beléjük itt, ahogy nagy összpontosítással dobnak össze ezt-azt.
Amiből persze a végén egy nyolc emberre elegendő adagot elém tolnak, hogy egyek, és bár meg kell hagyni, van tehetségük a dologhoz, a negyedét alig bírom leerőszakolni a torkomon.
A kavargó gyomrommal pedig egy pillantást sem tudtam venni a remekműre.
- Már megint mit alkottok? – kérdeztem köszönés helyett, ahogy kibújtam a kabátomból.
- Ne kérdezd, az ő ötlete volt – mutatott Kylie a hűtőben kotorászó Zayn-re. – De elvileg valami halas cucc. Kérsz?
A hal szóra – csakúgy, mint a szagra – már émelyegni kezdtem, így gyorsan megráztam a fejem.
- Kajáltunk Lexi-vel. – füllentettem. – De azért köszi.
- Tényleg, mi volt? – fordult felém Kylie, miközben letett a konyhaszigetre két tányért. – Jól ment?
Bólintottam, noha a jól ment talán nem a megfelelő kifejezés arra, ami ma történt, bár tény, hogy jobban sikerült, mint amire számítottam, vagyis mint amire mindketten számíthattunk, annak ellenére, hogy nem ültünk túl sokat a szüleinkkel kapcsolatos témán, de senki sem mondta, hogy könnyű lesz.
Főleg nem két év után.
Mindenesetre megállapodtunk, hogy kezdetnek az is megteszi, hogy hetente összeülünk egy kávéra, aztán pedig a többi majd eldől magától – elvégre nem is tehetünk nagyon mást.
- Lexi semmit sem változott – vontam meg a vállamat.
- Gondoltam – jegyezte meg cinikusan a legjobb barátnőm, és kikerült, hogy az asztalhoz mehessen. – Tuti nem kóstolod meg?
- Nem vagyok oda a halért – húztam el a számat, ahogy a gőzölgő tányér közelebb került hozzám, a szaggal együtt, amit áraszott.
- Mióta? – vonta fel a szemöldökét Kylie.
Zayn felnevetett a háttérben, mire egy emberként kaptuk felé a tekintetünket, bár Kylie pillantásában lehetett valami, elvégre szinte azonnal abba is hagyta.
- Bocsi – mondta, és felém fordult. – De még sosem volt olyan, aki nem akarta volna megenni, amit főztem. Most vérig sértettél.
Az égnek emeltem a tekintetem, noha pontosan tudtam, hogy csak húzni szeretne, mint általában, elvégre ez számított Zayn egyik kedvenc elfoglaltságának, főleg ha látta rajtam, mennyire nem vagyok vevő rá.
- Ha megkóstolom, békén hagysz? – kérdeztem.
- Lekötelezel, Chloe – biccentett, és megeresztette felém a nyertesek vigyorát.
Próbáltam a szemeimmel is érzékeltetni, mennyire szívesen felpofoznám, miközben követtem őket az asztalhoz és helyet foglaltam Kylie mellett.
- Amúgy te mióta vagy ekkora szakács? – érdeklődtem.
- Egyszer unatkoztam turné közben, és az egyetlen dolog, ami volt a hotelszobában, egy szakácskönyv volt, ne kérdezd miért, így eltöltöttem pár órát a tanulmányozásával – mondta egy vállvonás kíséretében. – Aztán lássanak csodát, kiderült, egy kibaszott séf vagyok.
- Meg szerény – szúrta közbe Kylie leplezetlen szarkazmussal a hangjában, Zayn azonban válaszra sem méltatta, felmutatta a középső ujját, amit a barátnőm vigyorgása követett.
Nem ez volt az első alkalom, hogy be kellett ismernem, eltekintve minden fájdalomtól, amit ezek ketten átélhettek a kapcsolatuk során, együtt mégis jobbak voltak, mint külön.
Már csak azért is, mert, ahogy telt az idő és lehetőségem nyílt kicsit megismerni Zayn-t, rájöttem, szinte kiköpött mása Kylie-nak; szinte mindenre hasonlóan reagáltak, ha nem ugyanúgy, egyszerre mozdultak, és úgy egymásra voltak hangolva, mint egy páros sem, akit ismertem.
Ekkor történt meg, hogy Louis arca ismét megjelent előttem, mint egy árny a múltból.
Egy árny, aki készen állt, hogy bármelyik boldognak tűnő pillanatomban ledönthessen a lábamról – már ha egyáltalán létezik olyan számomra nélküle, hogy boldog pillanat.
Bár ha nagyon őszinte akartam lenni magammal, nem ez lett volna az egyetlen dolog, ami megszűnt létezni számomra, mióta kisétáltunk egymás életéből, vagyis utoljára én az övéből; sikerült elérnie, hogy azt sem tudjam, ki vagyok valójában.
Elvégre ahhoz túl sokat volt jelen, túl sok mindent változtatott meg körülöttem és bennem, hogy aztán bármiféle maradandó károsulás nélkül eltűnjön.
Külső szemlélőként talán az ember azt gondolta volna, már rég túlléptem. Hogy egyáltalán nem fáj. Hogy úgy élem az életem, mintha Louis nem lett volna más benne, mint egy ideiglenes szereplő, aki tényleg csak egy alkalmi szórakozásom volt.
De amit egy külső szemlélő sem fog meglátni, az a fájdalom, ami erejét veszi rajtam minden reggel, amikor az első gondolatom ő, a nap minden órájában, amikor eszembe jut és minden este, mikor az ő arca, amit utoljára látok magam előtt, mielőtt nagy nehezen sikerül elaludnom.
Már ha egyáltalán tényleg sikerül, és nem azon kapom magam, hogy órákon keresztül azon tűnődőm, milyen lenne, ha most ő is itt lenne velem és alvás helyett őt hallgatnám, ahogy kibeszéli magából a sérelmeit, aztán pedig kiszedi belőlem az enyéimet, magához húz, és azt mondja, minden rendben lesz.
Milyen kár, hogy túl sok az a mi lenne ha.
- Kérsz mellé krumplit? – kérdezte Kylie, de nem várta meg a válaszom, már felém is nyújtotta a tálat, én pedig gépiesen érte nyúltam, miközben még mindig a saját gondolataimmal voltam felfoglalva.
Hiába volt minimális étvágyam, és kavargott a gyomrom még mindig.
Hallgatni kezdtem a beszélgetésüket, hátha ezzel megmentem magam a további fájdalomtól, amit a Louis-val kapcsolatos emlékeim okoztak, bár egyre nehezebbnek találtam a valóságot. És az sem segített, hogy a furcsán erős szagú hal is előttem volt, készen állva arra, hogy megegyem, noha semmi gusztusom nem volt hozzá.
- Chloe? – felkaptam a fejem, mire Kylie és Zayn értetlen tekintetével találtam szemben magam.
- Mi az? – kérdeztem.
- Azt kérdeztem, minden oké? – vonta fel a szemöldökét Zayn, ahogy a pillantásával az enyémet kereste. – Kicsit sápadt vagy.
- Aha, persze – vágtam rá, enyhén megrázva a fejem. – Csak túl sok volt ez a mai nap – nyúltam a villám felé, és szúrtam rá egy apró falat halat.
Nem úgy néztek ki, mint akiket sikerült teljesen meggyőznöm, de mindketten visszafordultak a saját tányérjuk felé, én pedig lenyeltem a halat. Bár ne tettem volna.
- Milyen fűszer van ezen? – kérdeztem, miközben éreztem, ahogy a hányinger ismét erejét veszi rajtam a túlságosan is intenzív íz miatt.
- Bors? – meredt rám Zayn úgy, mintha megőrültem volna.
Ami nem állt messze az igazságtól, tekintve, hogy kezdtem tényleg úgy érezni magam, mint akinek elmentek otthonról.
- Csak nagyon erős – feleltem, de azért szúrtam egy újabb darabot a villámra, tekintve, hogy eszem ágában sem volt megsérteni Zayn-t, még akkor is, ha egy részem tudta, nem az a sértődős típus.
- Konkrétan alig tettünk rá bármit is. Csak a szószba, de abból nem is kértél – rázta meg a fejét Kylie. – Biztos minden oké?
- Persze, csak ma biztos érzékeny vagyok a dolgokra, ennyi – intettem le, akkor is, ha mélyen belül tudtam, hogy ez nem teljesen igaz.
Elvégre az elmúlt másfél hétben ugyanilyen érzékeny voltam mindenre, azzal a különbséggel, hogy minden nappal rosszabb volt a dolog.
Továbbra sem érthették, mi bajom van, de ismét annyiban hagyták, egészen addig, míg le nem nyeltem az újabb falatot, aminek hatására mintha minden kellemetlen érzésem megduplázódott volna.
- Na jó, most komolyan, mi van veled? – meredt rám a legjobb barátnőm, most már inkább rémülten, mint sem értetlenül.
- Mindjárt jövök – pattantam fel, majdnem felborítva a székem, és amilyen gyorsan csak tudtam, a földszinti fürdő felé vettem az irányt, miközben magamban fohászkodtam azért, hogy időben odaérjek.
- Chloe! – kiáltott utánam, Kylie, de mintha meg sem hallottam volna.
Alighogy becsaptam magam mögött az ajtót, már a vécé felé hajoltam, hogy kiadjam magamból azt a minimális mennyiségű ételt, amit a mai nap elfogyasztottam.
Fogalmam sem volt, mi történhetett velem, elvégre életem során összesen talán kétszer rontottam el a gyomromat, és akkor sem voltam ennyire rosszul, most pedig aztán mindent lehetett mondani, csak azt nem, hogy mindent össze ettem volna.
Összerezzentem, miután valaki kettőt kopogott az ajtón, bár sejtettem, melyikük lehet.
- Chloe, jól vagy? – Kylie meg sem várta a válaszom, már le is nyomta a kilincset, épp abban a pillanatban, hogy gyorsan lehúztam a vécé tartalmát.
- Persze – vágtam rá, és megtöröltem magam az első törölközővel, ami a kezembe akadt. – Csak elronthattam a gyomrom valamivel.
- De hát te sosem hánysz – rázta meg a fejét. – Még ha részeg vagy, akkor sem.
Mivel semmi humorom nem volt az ittas állapotomról beszélgetni, mikor olyan érzésem volt, mint akit csúnyán helyben hagytak, figyelmen kívül hagytam, amit mondott és feltápászkodtam.
- Jól vagyok. Tényleg.
- Tart már egy ideje ez? – kérdezte, miközben a csaphoz hajoltam, hogy megmossam a kezem.
- Pár napja minden szag rohadt erős, de eddig sosem volt még ehhez hasonló – vontam meg a vállamat. – De biztos csak meg fog jönni, legalábbis ideje lenne.
- Miért, mikor kellett volna? – vonta össze a szemöldökét.
- Nem tudom, talán egy hete, de lehet kevesebb. Mostanában nem számoltam – mondtam.
Figyeltem, ahogy az arckifejése az aggódóból egyenesen a rémültbe vált, ezzel egyidőben pedig vagy három árnyalattal világosabb lesz.
Akkor jöttem rá, hogy mi csaphatta arcon; a felismerés.
- Mikor voltatok utoljára együtt Louis-val? – tette fel a kérdést, amitől majdhogynem én is padlót fogtam, a mögöttes tartalmától legalábbis mindenképp.
- Én nem… - kezdtem, azonban hirtelen magam sem tudtam, hova akarok kilyukadni, vagy éppen mit akarok letagadni.
Azt ugyanis Kylie tudta, hogy pár hete találkoztam Louis-val, elvégre ő is ott volt a klubban történtek során, de azt sosem mondtam el neki, hogy mi történt az azt követő éjszakán.
- Úgy három hete – mondtam végül. – De nem értem, miért lényeg ez…
- Használtatok óvszert, amíg együtt voltatok? – vágott közbe egy újabb kérdéssel, ahogy lehalkította a hangját, valószínűleg, hogy ne hallja meg a kint tartózkodó barátja.
- Te is tudod, hogy tablettát szedek – ráztam meg a fejem. – Legalábbis akkor még biztos szedtem, hiszen…
Azonban nem tudtam befejezni a mondatot, mikor rájöttem, amit mondani készülök, közel sincs az igazsághoz. Elvégre pontosan egy hónapja nem szedem őket.
A felismerés az én arcomra is kiülhetett, a kétségbeeséssel együtt, ugyanis Kylie közelebb lépett hozzám, a kezét az enyémre helyezve.
- Chloe...
- Az nem lehet – suttogtam, ahogy megráztam a fejemet. – Kylie, én nem…
Egyikünk sem volt képes megszólalni hosszú pillanatokon keresztül, míg nem a barátnőm hirtelen ellépett mellőlem és a fürdőszoba szekrény felé lépett.
- Csak egy módon deríthetjük ki – mondta, és levett az egyik polcról egy dobozt. – Ha ezt most megcsinálod.
Nem kellett zseninek lennem ahhoz, hogy tudjam, egy terhességi tesztet nyújt felém, azonban nem igazán tudtam hova tenni, mégis miért tárol itthon ilyet, és ezt le is vehette a tekintetemből, ugyanis megvonta a vállát.
- Most mi van? Sosem lehet tudni. Pont az ilyen helyzetekre tökéletes.
Hiába takart mindent a jószándék, erősen a nyelvemen volt, hogy helyre tegyem Kylie-t, számomra a terhesség és tökéletes szó igen messze állt egymástól, de azért kivettem a kezéből a dobozt, és hátat fordítottam neki, hogy elvégezhessem, amit el kell.
Ha azt mondom, életemben nem volt még ilyen nehéz három percem, akkor nem túlzok, ugyanis minden egyes másodperc egy újabb rántás volt a késen, ami már eleve a szívemben volt az elmúlt néhány hétben.
Minden egyes másodperc egyre inkább megerősítette azt, amitől rettegtem, mióta elkezdett összeállni bennem a kép arról a bizonyos estéről, ahol aztán mindenre gondoltunk, csak a védekezésre nem. Mert akkor az utolsó dolog, amire gondoltam, hogy már nem szedem azokat a nyomorult tablettákat.
Most pedig az a hibám készül hatással lenni a hátralévő életemre.
- Megnézheted – mondta alig hallhatóan Kylie, kirángatva ezzel a gondolatmenetemből.
Megráztam a fejem, és felé nyújtottam a kezemben tartott tesztet.
- Inkább te.
Valamiért képtelen voltam az első lenni, aki szembenéz az igazsággal.
Az érzés ismerős, nem igaz, Chloe?
Kylie bólintott, és közelebbről is szemügyre vette a kis tárgyat, néhány másodpercen belül pedig kiült az arcára az a valami, amitől abban a pillanatban felmondták a lábaim a szolgálatot, hiába nem mondott semmit. De nem is kellett, pontosan tudtam a választ.
Terhes vagyok.
- Chloe – kezdte volna, azonban megráztam a fejemet.
- Ez nem történhet meg – suttogtam, ahogy könnyek lepték el a szemem és folytak le az arcomon. – Ilyen nincs.
Kylie letérdelt mellém, és bár fejben teljesen máshol jártam, szó nélkül belebújtam az ölelésébe.
- Most mégis mit csináljak? – kérdeztem, leginkább saját magamtól, miközben a könnyeim megállás nélkül folytak.
Akármennyire is próbálkoztam, képtelen voltam tisztán gondolkozni, miközben tudtam, az életem éppen most vett száznyolcvanfokos fordulatot, csak éppen fogalmam sem volt, melyik irányba. És mindezt úgy, hogy Louis nincs mellettem, hiába részese a dolognak pont annyira, mint én.
És neki minderről még csak sejtése sincs.
- Hogyan csináljam ezt végig, Ky? – fogalmam sincs, miért éppen tőle vártam a választ, elvégre, ha valaki, akkor ő még kevesebbet tudhatott. - Nem lehetek anya huszonegy évesen.
Azonban az ölelésével sikerült elérnie, hogy a gondolataim ne arról szóljanak, hogyan tegyek valami olyat, amit később még megbánhatok.
Mintegy végszóra két kopogás hallatszódott a fürdő ajtaján, mire egy emberként kaptuk fel a fejünket, és fordultunk oda.
Kylie először rám, majd ismét az ajtó felé nézett, végül pedig felnyúlt a kilincshez és résnyire nyitotta, aminek az ajtajában Zayn gondterhelt arca jelent meg, a pillantásunk szinte azonnal összekapcsolódva, az okát pedig már akkor tudtam; mindent hallott.
De valamiért képtelen voltam haragudni rá emiatt, ez volt a legkisebb bajom jelen pillanatban, továbbá volt egy sanda gyanúm, Zayn már a konyhában összerakott mindent.
- Tudom, hogy jelenleg az én tanácsomra vágysz a legkevésbé – mondta alig hallhatóan. – De el kell mondanod Louis-nak.