2017. május 21., vasárnap

21. - Szemtől szemben

Ha igazán őszinte akartam lenni magamhoz, könyvet írhattam volna a hazugságaimról.
Ez volt legalábbis az egyik olyan dolog – a megjegyzem igen kevés közül – amiben szinte teljesen biztos voltam saját magammal kapcsolatban, és ez az évek során sem változott, hiába mentem keresztül gyökeres változásokon, már ami a személyiségemet illeti.
Mindig is profi hazug voltam, és legnagyobb szerencsémre ezzel nem sokan voltak tisztában, így aztán ez a tulajdonságom volt, ami nem egy helyzetben mentőövként szolgált, miközben minden egyes hazugsággal egyre beljebb és beljebb kerültem az ördögi körben, aminek a vége az lett, hogy egy időben – leginkább a költözésemet követő néhány hónapban – én magam sem tudtam már, mi igaz és mi nem velem kapcsolatban. Noha azt hiszem, ez természetes, ha az ember éppen egy új életet próbál kiépíteni magának, ami együtt jár mások meggyőzésével, azzal kapcsolatban, honnan jött, ki ő és mi ő.
Amire a válasz természetesen az lesz; senki, akinek köze lehet ahhoz, akit hátra hagytam. Még ha ez a nevemet is jelenti.
Természetesen nem azt mondom, hogy minden, amit kiépítettem magam köré, hazugság, bár nem mondom, nem vonzott a dolog, csak ahhoz egy teljesen új város kellett volna, új emberek és persze új munka, ami nem volt opció, figyelembe véve a tényt, hogy már volt egy karrierem, amit építhettem és emberek, akiket nem hagyhattam itt. Közéjük tartozott Kylie, akit akkor már három éve ismertem a magániskolának köszönhetően, ahova annak idején erőszakkal bedugtak, és ahonnan aztán mégis kikerültem valami csoda folytán, sikeres vizsgákkal a kezemben, egy évvel az előtt, hogy eltűntem volna a környékről.
A sors furcsa fintora, hogy Kylie volt az, aki annak idején segítségemre volt, hogy bekerülhessek a csapatba, bár az eredeti terveim szerint az utam egyenesen a táncművészetire vezetett volna, ahol már volt is egy szoba az én nevemre, de a tervem füstbe menni látszott a szüleimmel való konfliktusom kialakulása közben. Tekintve, hogy a tandíj költsége akkor még nem engem terhelt volna, hanem őket és már nem szívesen fogadtam volna el bármit is tőlük. Akkor még azt gondoltam, elég fél év a csapatban és elég sokat keresek ahhoz, hogy elkezdjem a fősulit, azonban ismét hiba csúszott a számításaimba, mikor azt gondoltam, olyan könnyen ott tudom hagyni őket, a szerződést leszámítva persze, ami minimum két évre szólt.
Az érzelmi okok erősebbnek bizonyultak, miután beláttam, kaptam egy új családot a régi helyett, és ezt semmiért sem cseréltem volna le, még a suliért sem, hiába volt minden álmom korábban, egyszerűen képtelen voltam ismét felállni és mindent otthagyni, amibe annyi energiát fektettem annyi időn keresztül. Aztán persze azt is tudtam, hogy nem lenne egyszerű bárkit is találni a helyemre, elvégre nem sok kilépésnek voltam tanúja az évek során, azonban annyit már sikerült megállapítanom, az azt körülvevő feszültség nem nekem való.
Így aztán egy idő után azon kaptam magam, hogy már kedvem sincs menni, és most, közel három évvel később már fel sem merül a gondolat, a legrosszabb perceimben sem.
Ha jobban belegondolok, egyetlen embernek köszönhetően felépítettem egy új életet, és én most azt az embert árultam el, vagy legalábbis vágtam át igen csúnyán az elmúlt néhány hónapban, annak ellenére, hogy egy részem pontosan tudta, nem lenne túl sok joga rám haragudni, figyelembe véve a tényt, hogy Kylie pont ugyanezt játszotta el velem, Zayn-nel kapcsolatban. Azonban valahányszor jobban beleástam magam a gondolatba, hogy talán még sincs mitől tartanom, egy idő után úgy éreztem, szétrobban a fejem a sok pro és kontrától, így inkább annyiban hagytam a dolgot, mint ahogy azt is, hogy végre elé álljak és megvalljam bűneimet.
Fogalmam sem volt róla, mióta állok már az ablak előtt, ismét belegabalyodva a gondolataimba, a kezemben tartott kávét kortyolgatva, ami az egyetlen mentőövként szolgált az áldatlan állapotomban, ahol lényegében bármire képes lettem volna, csak legyek már túl ezen az egészen.
Összébb húztam magamon a kardigánt, ahogy megeresztettem egy kisebb sóhajt, miközben beláttam, hogy attól még, mert az utcát kémlelem, Kylie nem fog gyorsabban hazaérni a kitudja honnan – elvégre reggel aztán mindenre figyeltem, csak arra nem, amit mond a hollétével kapcsolatban - noha továbbra sem tágítottam az ablak mellől.
Mondjuk nem igazán tudtam, mit akarok ezzel elérni, ugyanis lehet nem a legjobb ötlet azzal fogadni őt az ajtóban, hogy; Hé, Kylie! Gondolom, ismered az ex-barátod vagy mid ex-bandáját. Na, történetesen összejártam az egyikükkel és most úgy néz ki, együtt is vagyunk. Kérsz kávét? 
 Igen, valószínűleg nem ez lenne életem ötlete.
- A francba már – morogtam, miközben végre elléptem az ablaktól, és ittam egy újabb kortyot a kávémból.
Az íróasztalom felé léptem, amit szinte sosem használtam, elvégre még a rajta fekvő laptopot is az ágyban alkalmaztam legtöbbször, még abban a minimális intervallumban is, amikor volt időm valami olyasmivel tölteni az időmet, ami nem jár együtt táncolással, futással és egyéb mozgással, ami szükséges a kötelességeim teljesítéséhez, és leraktam rá a bögrémet a telefonommal együtt.
Az utóbbi, mintegy végszóként, épp abban a pillanatban döntött úgy, hogy a frászt hozza rám a ház monoton csendjében, ahol a kintről beszűrődő eső halk kopogásán kívül semmi nem hallatszott, mire az ajkamba harapva kaptam a készülék felé, meg sem nézve a hívót.
- Esküszöm, nem vagyok már normális – motyogtam, és fogadtam a hívást. – Igen?
- Én vagyok – Louis hangját hallva valami rejtélyes okból kifolyólag éreztem, ahogy a szívverésem lassul, és hirtelen semmi sem tűnik olyan szörnyűnek. – Minden oké?
- Ha arra gondolsz, nem téptem e ki még a saját hajamat tehetetlenségemben, akkor még azért van valami a fejemen – feleltem színtelen hangon.
Louis felnevetett, mire kénytelen voltam engedni, hogy egy kisebb mosolyra húzódjon a szám.
- Tudod, hogy eszem ágában sincs osztani az észt, de könnyen elkerülhetnéd a tehetetlenséget, ha végre beszélnél vele – mondta, én pedig próbáltam nem kiborulni azon, hogy lassan már fél mondatokból is megértjük egymást.
- Mintha ezt olyan rohadt könnyű lenne elmondani – morogtam alig hallhatóan.
- Hiszed vagy sem, bébi, nem volt túl bonyolult odaállnom mondjuk Liam elé és elmondani, hogy létezel – mondta nemes egyszerűséggel, mire felkaptam a fejemet.
- Micsoda, Liam tudja?
Mondjuk utólag belegondolva nem értettem, miért ért ekkora meglepetésként, hogy Louis már beavatott valakit a kapcsolatunkba, tekintve, hogy én is megtettem annak idején Asterrel és éppen most készültem Kylie-val is ugyanezt tenni, tovább az ismeretségünk alatt már sikerült megállapítanom, hogy Louis jóval spontánabb, mint én, és hát persze nem igazán érdekli mások véleménye sem.
- Hogyne tudná – válaszolta, majd hozzátette. – Megsúgom, a többiek is.
- És hogy fogadták? – kérdeztem a kardigánom ujját piszkálva.
- Hát, Liam és Harry semlegesen, bár szerintem mélyen belül örültek, hogy végre van, aki leköt, Niall pedig megkérdezte mióta bukok a szőkékre. Szóval, ha engem kérdezel, egész jól.
- És mit mondtál, hogyan találkoztunk? – jutott el az agyamig, hogy a megismerkedésünk körülményei nem lehetnek túl kecsegtetők, sem az azt követő néhány hónap, ami miatt felmerült bennem némely kétség Louis bandatársainak a rólam kialakított képéről.
Hiába próbáltam azzal nyugtatni magam, hogy nem nekik kell, hogy megfeleljek, mégsem tudtam eltekinteni tőlük, figyelembe véve a tényt, Louis az ideje nagy részét velük tölti.
- Esti mesét azért nem mondtam nekik, de Liam nagyjából képben van, a többiek meg csak annyit tudnak, hogy egy buliban ismerkedtünk meg pár hónapja, és már egy ideje tart ez az egész. De az jobban érdekelte őket, mikor ismerhetnek meg ők is, Niall pedig feldobta, hogy eljöhetnél te is holnap.
- Holnap? Hova? – kaptam fel a fejemet, miközben éreztem, hogy az arcom néhány árnyalattal világosabb, majd pedig hirtelen sötétebb lesz a félelemtől és a zavartságtól.
- Liam szokásos havi ivászatára, már ha nevezhetjük annak. Nem mindig jön össze, de senki nem jött elő jobb ötlettel névválasztás terén. – felelte Louis. – Nála. –tette hozzá.
- Te azt szeretnéd, hogy menjek el veled Liamhez? Holnap? – kérdeztem, nem leplezve a döbbenetemet.
- Nyilván, de eszem ágában sincs bármit is rád erőltetni, amit nem akarsz. – vágta rá nemes egyszerűséggel, engem pedig elöntött a megkönnyebbülés, de csak részben, ha arra gondoltam, hogy jól esne neki, ha úgy döntenék, elkísérem.
Noha én magam egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy ez olyan jó ötlet, leginkább azért sem, mert úgy éreztem, kicsit minden a feje tetején áll már amúgy is a Kylie-ügynek köszönhetően, és talán nem lenne túl bölcs dolog ezt fokozni.
Azonban azt is tudtam, hogy nem hagyhatom, hogy még ennél is jobban átvegye felettem ez az egész az irányítást, mikor valójában csak annyit kellene tennem, hogy kimondok egyetlen rohadt mondatot.
- Együtt vacsorázok a szponzorokkal, de szerintem kilenc körül végzek. Ha utánad megyek, az úgy oké? – kérdeztem végül, elnyomva egy kisebb sóhajt.
- Ha megmondod, hova mentek, elmegyek érted és mehetünk együtt – válaszolta. – Amúgy sem gondolom, hogy kilencnél előbb kezdődne ez az egész. De biztos ezt akarod? – kérdezte némi kétellyel a hangjában.
- Így is túl sokat jártál már a kedvemben az elmúlt időben, ideje nekem is megerőltetnem magam, és különben is szívesen megismerném őket – vágtam rá, mielőtt még összeesküvéselméletet kezdett volna gyártani.
- Mégis miben jártam a kedvedre? – érkezett a kérdés meglepett hangon.
- Hát tudod… talán kicsit túl türelmes voltál velem a Kylie-dologgal kapcsolatban. – motyogtam a kardigánom szélével babrálva, és szinte hálát adtam az égnek, amiért Louis most nem lát.
Kisebb csend következett a vonalban, majd hallottam, ahogy Louis felsóhajt, mielőtt válaszolt volna.
- Chloe. Félsz annak az embernek a véleményétől, aki az egyik legfontosabb a számodra, ezért nem mered neki elmondani, mi van velünk, csak lassan. Részemről ez teljesen oké. Nekem nem kell megfelelned, de még a kedvemre sem tenned sem ezzel, sem pedig bármi mással kapcsolatban. Mindent úgy csinálsz, ahogy te szeretnéd – mondta végül.
Az ajkamba harapva emésztettem a szavait, miközben éreztem, ahogy a megkönnyebbültség csaknem teljesen átveszi a félelem helyét, mintha hirtelen minden sokkal könnyebbnek tűnt volna és kevésbé olyan szörnyűnek, ahogy a Louis-val való telefonbeszélgetésemig éreztem.
- Elmondanád, miért vagy ilyen rendes? – kérdeztem egy idő után.
Louis felnevetett.
- Én rendes? Kérlek, ezt mondd ki még egyszer holnap a többiek előtt – mondta. – Na, viccet félretéve, ez nem rendesség, Chloe, én így működök. De persze, csak ha rólad van szó – tette hozzá, én pedig éreztem, ahogy elvigyorodok.
- Akkor mégis rendes vagy – jegyeztem meg.
- Na, jó, váltsunk témát! – nevette el magát.
Fogalmam sincs meddig beszélhettünk, mielőtt meghallottam volna a bejárati ajtó becsapódását, ami egyet jelentett azzal, hogy Kylie megérkezett, én pedig egészen odáig teljesen megfeledkeztem róla. Abban a pillanatban, hogy mindez tudatosult bennem, felkaptam a fejem, már csak azért is, mert Louis is akkor szándékozott elköszönni, mire félig rá, félig a hangokra figyelve elmotyogtam egy szia-t mielőtt, letettük, majd pedig a telefonomat zsebre vágva elindultam a földszint felé.
Azonban még mielőtt a lábamat az első lépcsőfokra tehettem volna, Kylie hangját hallva megtorpantam.
- Te tényleg nem vagy normális – nem kellett látnom ahhoz, hogy tudjam, a legjobb barátnőmet csaknem szétveti az ideg.
Már éppen, hogy folytattam volna az utam lefelé, azonban a következő pillanatban ismét megállásra kényszerültem, azonban ez alkalommal egyúttal éreztem, ahogy az állam csak nem a padlót súrolja.
- Miért is? – kérdezte a másik hang, amit szinte ezer közül felismertem volna, hiába nem volt eddig túl sok szerencsém hozzá. – Mert attól félsz, hogy a barátnőd rajta kap minket? – a gúnyos hang pedig beigazolta a gyanúmat.
Zayn.
A szám elé kaptam a kezemet, miközben az összes porcikámat átjárta a félelem és a döbbentség kiszámíthatatlan párosa, a lábaim pedig mintha ólomból lettek volna.
- Ezt éppen te mondod, aki képtelen volt nyilvános helyen mutatkozni velem? – csattant fel Kylie. – Te jóságos ég, Zayn, nem elég, hogy van merszed idetolni a képed mindazok után, ami történt, még meg is próbálsz beállítani a kegyetlennek? Mondd csak, ennyire agyadra ment ez az elmúlt pár hónap, vagy csak szimplán megőrültél?
- Te is tudod, hogy nem jöttem volna ide, ha nem lenne fontos – mondta valamivel nyugodtabban Zayn, ez azonban nem volt elmondható a barátnőmről.
- Megmondtam, hogy soha többé nem akarlak látni. Mégis mi a francot nem lehet ezen felfogni? - kiáltotta önmagából kikelve, mire egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy talán itt az ideje közbe avatkoznom.
Lejjebb léptem néhány lépcsőfokot, épp eléggé ahhoz, hogy ráláthassak az előszobában kialakult helyzetre, ahogy Kylie karba tett kézzel áll Zayn előtt, aki szilárdan állta a pillantását, amellyel csaknem ölni tudott volna, de nem úgy tűnt, mintha az utóbbi személyt ez annyira meghatotta volna, ahogy közelebb lépett a lányhoz.
- Mindketten tudjuk, hogy nem ezt akarod, Kylie – rázta meg a fejét. – Hiába próbálod beadni magadnak.
- De ezt akarom. Most pedig tűnj el! – fordult el tőle a lány, azonban Zayn odalépett hozzá, és elkapta a karját. – Ne érj hozzám! – sziszegte, ahogy megpróbált kibújni a szorításából, kevés sikerrel.
Innen is tökéletesen láttam, ahogy Zayn tekintete elsötétül, miközben a tekintetét Kylie indulattól szikrázó pillantásába fúrja.
- Akkor mégis miért érzem azt, hogy képtelen vagy elengedni? – kérdezte.
Figyeltem, amint Kylie tekintete egy csapásról megváltozik, és a düh helyét átveszi a félelem, miközben egy pillanatra a szomorúságnak is teret enged, de éppen csak egy pillanat erejéig, de tudtam, hogy csakis azért, mert nem akar gyengének tűnni Zayn előtt.
- Miért vagy itt, Zayn? – kérdezett vissza halkan. – Te miért nem tudsz elengedni engem?
Zayn egy röpke pillanat erejéig elkapta a tekintetét a lányról, miközben a karjával még mindig szorosan tartotta, én pedig meg mertem volna esküdni rá, hogy erősen küzd a benne zajló indulatokkal és érzésekkel, mielőtt ismét Kylie szemébe nézett volna, ahogy válaszolt.
- Mert szeretlek – mondta alig hallhatóan. – De ezt te eddig is tudtad.
- Én már semmit sem tudok veled kapcsolatban – rázta meg a fejét a lány. – Többé már azt sem tudom, ki vagy.
- Érdekes, hogy egy időben te voltál az egyetlen, akinek bármi fogalma volt rólam – húzta gúnyos mosolyra a száját Zayn, noha a hangjából áradó keserűség elárulta, miképp érzett valójában.
- Mindannyian változunk – felelte kurtán a barátnőm.
- De te és én sosem – vágta rá Zayn, azonban Kylie ismét megrázta a fejét.
- Nem, Zayn. Te már abban a pillanatban megváltoztál, hogy hazudtál nekem. Én pedig abban a pillanatban, amikor rájöttem, hogy nekem ezt nem kötelességem többet eltűrni – mondta, ahogy szépen lassan kihúzta a karját Zayn szorításából.
Azonban akkor már a másik fél sem próbálkozott mindezt megakadályozni.
- Hiba volt és megmondtam, hogy sajnálom.
- Látod, ez a te nagy bajod, Zayn – emelte égnek a tekintetét a lány. – Mindent annyira rohadt természetesnek veszel magad körül, hogy még csak eszedbe sem jut belegondolni abba, mi van a másik oldalon. Szerinted egy bocsánatkérés tényleg mindent megold? Szerinted egy bocsánatkéréssel el tudom felejteni mindazt, amit átéltem miattad?
A közéjük telepedő csend hatására elgondolkoztam azon, vajon hányszor futhatták már le ugyanezeket a köröket, és mégis hányszor lett ugyanaz a vége; hogy képtelenek voltak lezárni.
Abban a pillanatban jöttem rá, hogy mennyire alábecsültem a kettejük kapcsolatát korábban. Hiába nem tudtam pontosan még mindig, mi is történt köztük valójában, elvégre a Heaven’s-ben történtek utáni volt az első és egyben az utolsó beszélgetésünk Kylie-val erről a témáról.
- Lehet, hogy hazug vagyok, Kylie – törte meg a csendet végül Zayn, ahogy a tekintete ismét elsötétült, de ezúttal talán inkább a keserűségtől. – És lehet, hogy életem legnagyobb hibáját követtem el veled kapcsolatban. És lehet, hogy többé nem hozhatom rendbe. De nem én vagyok az egyetlen, aki hazudott neked. – rázta meg a fejét.
Ó ne.
Éreztem, ahogy hirtelen minden lelassul körülöttem, míg a szívem csaknem kiugrani készül a mellkasomból miután tudatosult bennem Zayn mondatának lényege.
Elvégre pontosan tisztában voltam vele, hogy én vagyok az a másik hazug.
Nem tudtam, mit kellene tennem, azonban még mielőtt rászánhattam volna a következő lépésre, hogy közbe léphessek, még mielőtt feleszmélhettem volna, léptek zaját hallottam, majd azt követően a bejárati ajtó éles becsapódását és mire legközelebb az előszobára pillantottam, már csak Kylie állt ott.
Hiába hagyta el Zayn a helyiséget, még mindig nem voltam biztos a dolgomban, azonban a lány arcán megjelenő fájdalom helyettem is döntött, mire éreztem, hogy egy tétova lépés után egyik pillanatról a másikra mellette találom magam.
Nem nézett rám, még csak jelét sem adta annak, hogy tisztában van a jelenlétemmel, miközben a tekintetét továbbra is a földre szegezte, de még így sem tudta elrejteni előlem a szenvedését.
Azt a remegése már elárulta.
- Mindent hallottál? –inkább volt ez kijelentés, mint sem kérdés, azonban továbbra sem nézett rám.
Szólásra nyitottam a számat, azonban a torkomra fagyott a szó, miután beláttam, semmi értelme a védekezésnek; Kylie-nak kisebb nagyobb baja is van, mint sem, hogy azzal foglalkozzunk, hallgatóztam e vagy sem. Egy bólintásra telt tőlem, miközben próbáltam elkapni a pillantását.
- Körülbelül – feleltem végül.
Legszívesebben magamhoz öleltem volna, azonban ismertem annyira, hogy tudjam, a legutolsó dolog, amire most vágyik, az én szánalmam – hiába lenne az utolsó dolog vele kapcsolatban a szánakozás, amit tennék, de a több éves ismeretségünk óva intett bármiféle közeledéstől.
Az egyetlen dolog, amire képes voltam, hogy a karjára helyezzem a kezemet, amiből pontosan tudtam, hogy érzi a támogatásomat; amire viszont tényleg szüksége lehetett.
- Sajnálom – bukott ki belőle hirtelen.
Megráztam a fejemet, noha nem voltam benne biztos, pontosan miért is kér bocsánatot; amiért idehozta Zayn-t, hogy fültanúja voltam ennek az egésznek, vagy a kapcsolatukért, ami aztán végképp nem tartozott rám, nem tudom.
De nem akartam belőle nagy ügyet csinálni, hátha ezzel is érzi, hogy mellette vagyok.
Ahogy mellette kellett volna lennem hónapokkal korábban, hiába nem voltam tudatában ennek az egésznek, ami köztük zajlott akkoriban, és ahogyan mellette kellene lennem most, de nem úgy, mint egy másik hazug, ahogyan Zayn fogalmazott.
Éreztem, hogy a szívem szépen lassan megszakad az elém táruló látványtól, ahogy a személy, aki annak idején lényegében megmentette az életemként szolgáló kártyavárat a végső összeomlástól, most a saját lapjait igyekszik kétségbeesetten felállítani, én pedig nem tudok neki segíteni.
Dehogynem tudsz.
A gondolat egyik pillanatról a másikra szöget ütött a fejemben, és már vártam a vészcsengő hangját, hogy megakadályozzon, azonban ahogy a megoldás egyre inkább kirajzolódott előttem, úgy távozott belőlem a félelem és a kétség, és egy idő után már pontosan tudtam, mit kell tennem.
Nem én leszek a másik hazug.
- Kylie – fogalmam sem volt, mi volt a hangomban, amire végre felém kapta a tekintetét, én azonban abban a minutumban földre kaptam az enyémet, hogy a pillantásunk találkozott volna. – Valamit el kell mondanom.

2017. május 7., vasárnap

20. - Változások

Próbáltam nem látványosan meghátrálni attól, hogy Louis még mindig az egyik legjobb emberismerő, akivel valaha találkoztam, ahogy végiggondoltam, mit kellene felelnem, miközben a tekintetünk találkozott a sötétben, én pedig ismét elkönyveltem magamban, már-már ijesztően hatással van rám az a két szem.
Mindenesetre reménykedtem benne, hogy nincs az arcomra írva az ezzel kapcsolatos bizonytalanság, noha egy részem pontosan tudta, mire értette az előbb hallottakat, de a másik felem a világért sem ismerte volna be, hogy valaki, akit még csak néhány hónapja ismerek, jobban olvas bennem, mint mondjuk a legjobb barátnőm.
- Azt mondod? – kérdeztem végül.
- Nos, kezdjük azzal, hogy a lakótársad a legjobb barátnőd. Aztán folytassuk ott, hogy egy egész csapat ember vesz téged körül nap, mint nap – mondta. –  És még én is itt vagyok. – tette hozzá.
- Nem mondtam, hogy magányos vagyok – ráztam meg a fejemet. – Csak megszoktam, hogy nem kötődők nagyon senkihez, ha csak nem muszáj.
- És Kylie?
- Ő nem kérdés. – vágtam rá, magam is meglepődve a gyorsaságomon, Louis pedig elmosolyodott a válaszomon.
- Ahogy levettem a korábban történtekből, eléggé ragaszkodhattok a másikhoz – jegyezte meg.
- Kylie-val nem is lehetnénk különbözőbbek, mégis ez az, ami miatt ennyire könnyen kijövünk egymással – feleltem. – De ő az egyetlen, aki tisztában van velem annyira, hogy el tudjon viselni maga mellett, és ez fordítva is így van.
Szinte már magamat is megleptem a hirtelen jött őszinteségemmel, már ami Kylie-t illeti, figyelembe véve a tényt, hogy Louis az első ember, akinek nyíltan beszélek a hozzá fűződő dolgaimról, mire kénytelen voltam belátni, hogy nem ez az első kényes téma, aminél megnyíltam előtte a ma este.
Azonban még inkább meglepő módon nem éreztem sem megbánást, sem pedig félelemet, talán évek óta először.
- Úgy beszélsz, mintha téged olyan nehéz lenne elviselni. – mondta Louis, kizökkentve a pillanatnyi elkalandozásomból.
Azt mondod?
Noha nem szívesen vettem volna Louis kedvét azzal, hogy azt felelem erre, nem sok mindent látott eddig belőlem, ami alapján ezen a véleményen lehetne, azonban volt egy sanda gyanúm, jobban teszem, ha ez alkalommal hallgatok.
- Mondjuk inkább úgy, tisztában vagyok vele, milyen vagyok – feleltem végül.
- Nos, talán nem annyira, mint Kylie, de biztos vagyok benne, hogy valamennyire én is, és hidd el nekem, Chloe, nálad ezerszer elviselhetetlenebb emberek vesznek körül nap, mint nap – mondta, a tekintetével végig az enyém után kutatva, mire nagy nehezen összeszedtem a bátorságom, hogy a szemébe nézhessek. – Szóval te aztán minden vagy, csak elviselhetetlen. De még csak nehéz eset sem. Azon kívül persze, hogy az őrületbe kergetsz, mint már említettem, de azt hiszem, ezen még változtathatunk, lehetőleg együtt.
Az a bizonyos együtt szó elérte nálam, hogy a gyomrom ismét görcsbe ugorjon, miközben szépen lassan tudatosultak bennem a korábban történtek, ezzel együtt pedig az is, hogy tulajdonképpen fogalmam sincs, mi történik velünk, ha felkel a nap és kezdenünk kell valamit azzal, hogy megszegtük az elsőszámú szabályunkat; hogy nincsenek érzelmek.
- Mégis mi a fenét fogunk csinálni? – kérdeztem alig hallhatóan, ahogy a pillantásomat a takaróra szegeztem.
Részben, mert féltem, mit fogok látni a szemében és részben, mert mit lehet látni a sajátomban.
- Őszintén? – sóhajtott fel. – Fogalmam sincs – mondta, én pedig próbáltam nem engedni, hogy a kétségek szépen lassan eluralkodjanak rajtam, ahogy lehunytam a szemem.
Nem tudtam, elérkezettnek látom e a pillanatot ahhoz, megmondjam neki, félek.
Félek, mert fogalmam sincs, hogyan engedjek az érzéseimnek, mikor annak idején elnyomtam magamban őket ahhoz, hogy egy olyan kapcsolatban lehessek vele, ahol nincs helyük. Félek, mert fogalmam sincs, mit vár tőlem és milyen lehet az ő barátnőjének lenni.
De főleg rettegek, mert mindezzel ellentétben még sosem éreztem senki iránt hasonlót.
- De majd együtt kitaláljuk. – tette hozzá, a következő pillanatban pedig éreztem, ahogy a keze megtalálja az enyémet a paplan alatt.
Szépen lassan én is kiengedtem a benntartott sóhajt, ahogy gondolkodás nélkül közelebb húzódtam hozzá a matracon és átöleltem, ezzel nem csak őt, de saját magamat is meglepve, azonban Louis nem szólt egy szót sem, szó nélkül kitárta a karját és engedte, hogy ott is maradjak, miközben éreztem, hogy ő is pontosan tudja, jobban szükségünk van egymásra, mint valaha.

Tizenkét perc.
Ennyi időre volt szükségem ahhoz, hogy rávegyem magam arra, hogy kikeljek az ágyból, és szembe nézzek a valósággal, amit két komoly megállapítás előzött meg.
Az első, hogy akármi is van Louis és köztem, már bőven túlvan az ártatlan szórakozáson, ahogy annak idején hívtuk – és aminek következtében tudom, hogy ami mostantól történik, még inkább meghatározó lesz az életemben. Ahogyan az övében is, már ha tényleg komolyan gondolta, amit mondott, azonban valahányszor kételkedni kezdtem benne, felrémlett előttem az arca tegnap estéről, ahogy kimondja azokat a bizonyos szavakat és ez némileg csillapította az egyre inkább rám nehezedő bizonytalanságot – ezzel együtt megásva a síromat.
A második pedig, hogy ha ezt valóban így folytatjuk, márpedig nagyon úgy néz ki, hogy igen, akkor itt az ideje, hogy ledobjam magamról a Kylie előtt felvett álcámat és elé álljak az igazsággal együtt, aminek következtében el kell viselnem, akármit is indítok el ezzel.
Azonban tudtam, még ez is jobb, mint hazugságban élni.
Elemeltem a tekintetemet a plafonról és a mellettem alvó Louis-ra pillantottam, aki az egyik kezét a párnája alatt tartotta, míg a másikkal félig-meddig engem ölelt át, aminek köszönhetően sikerült egy kisebb morgást kiváltanom belőle, amikor megpróbáltam az éjjeli szekrényen lévő telefonomért nyúlni, ezzel kicsúszva mellőle. Akaratom ellenére is egy kisebb mosolyra húzódott a szám, ami valamennyire egyensúlyba hozott a szorongásom mellett, amit a telefonommal a kezemben éreztem, noha tudtam, eléggé bebiztosítottam magam tegnap este ahhoz, hogy bárki is kutakodjon utánam, ez alkalommal Aster-t bízva meg, mint alibit, hogy ha Kylie bármit is kérdez, nála maradtam éjszakára. A legjobb barátnőm pedig a tudta nélkül is a kezemre játszott, figyelembe véve a tényt, hogy betegségre hivatkozva kihagyta a tegnapi próbákat – már ha nevezhetjük betegségnek a másnaposságot – innentől kezdve a sztori még hihetőbbé válhatott a szemében, miután küldtem neki egy üzenetet, hogy ne aggódjon. Bár volt egy olyan érzésem, hogy még örül is a távollétemnek – addig sem vagyok ott emlékeztetőnek, hogy Zayn ide vagy oda, a kötelességeit azért nem ártana teljesítenie, de eszem ágában sem volt ítélkezni felette.
Aster pedig, mint az egyetlen, aki szinte mindent tud a Louis-val való kapcsolatomról, természetesen azonnal igent mondott, noha volt egy sanda gyanúm, már nem nézi annyira jó szemmel a titkolózásomat, mint korábban, így éreztem, hogy még vele is vár rám egy beszélgetés.
Ennek hatására mintha kattant volna bennem valami, vagy mintha felkapcsolódott volna az a kis villany, amit általában érzett az ember, ha megvilágosodott, mint ahogy én abba a pillanatban. Egyet gondolva a telefont szorongatva kimásztam az ágyból és hang nélkül az ajtó felé vettem az irányt, ahonnan vetettem még egy utolsó pillantást Louis-ra, csak hogy meggyőződhessek róla tényleg alszik, mielőtt kislisszoltam volna a szobából. Furcsa volt úgy közlekedni a házban, hogy rajtam kívül senki sem volt ébren és teljesen egyedül voltam, de ismertem a járást már annyira, hogy azért ne tévedjek el, így néhány fordulás után eljutottam az erkélyre vezető ajtóig, ahol nem törődve az időjárással, kiléptem a csípős reggelbe, miközben már tárcsáztam is a megfelelő embert, akivel beszélnem kellett.
Valamiért nem lepődtem meg rajta, hogy a korai időpont ellenére Aster harmadik csörgésre felvette, talán azért sem, mert hozzám hasonlóan korán kelő volt és ilyenkor általában már a kávéját iszogatja valamelyik kedvenc könyve társaságában, de kivételesen nem éreztem lelkiismeret furdalást, amiért megszakítom a reggeli rituáléját.
- Már vártam, mikor hívsz fel– szólt bele köszönés nélkül, mire kelletlenül láttam be, hogy éberebb, mint gondoltam.
- Gondoltam várod már a magyarázkodásom – feleltem minden kertelés nélkül.
- Okos lány vagy te, Chloe, most sem csalódtam benned.
- Szóval semmi kérdés? Ez nem rád vall – szálltam be a játékba, bár tudtam, hogy gyűlöli, ha húzom az időt.
- Szeretnéd a sablon kérdéseket? – kérdezte szórakozottan – Oké, nos, akkor kezdjük azzal, mégis mi a fenét keresett Louis Tomlinson tegnap a stúdió előtt, rád várva, miközben a napszemüvegén keresztül éreztem, hogy csaknem meg akar ölni a tekintetével?
- Nem is nézett rondán – ráztam meg a fejemet, ahogy nekitámaszkodtam a ház falának.
Valamiért képtelen voltam leülni az erkélyen lévő kis asztalhoz.
- Jó, akkor nem nézett rondán. Szóval? – innen is láttam, ahogy felvonja a szemöldökét, miközben ezt mondja.
Erőt vettem magamon, miközben megdörzsöltem a szemem, remélve, ezzel megszüntetve a kábaságot, ami még mindig előszeretettel húzott le, hiába voltam ébren egy ideje, majd beszélni kezdtem.
- Értem jött. Mármint, mert beszélni akart – mondtam, ahogy előre léptem a korláthoz. – Nem akarok kertelni, mert semmi értelme, de a lényeg, hogy elege van ebből az egészből, bármi is volt köztünk eddig.
- Mert megunta?
- Nem, mert többet akar – feleltem.
A néma csendben, ami ezt a mondatot követte, csupán Aster éles levegővételét hallottam, amit azonban nem tudtam beazonosítani, jónak vagy rossznak vegyek.
- Folytasd! – mondta végül.
- Más nagyon nincs, minthogy beláttuk, hogy ez így valóban nem oké ilyen formában és kezdenünk kell vele valamit – válaszoltam.
- Szóval együtt vagytok – vágott közbe, mire éreztem, ahogy az arcom néhány árnyalattal sötétebbre vált, a szívem pedig éles vágtába kezd.
- Hát ezt így nem beszéltük meg, de…
- Oké, mondtam, hogy okosnak tartalak, de mindemellett olyan naiv vagy, Diamond, hogy sírni tudnék tőled – szúrta közbe. – Na, foglaljuk össze. Szóval Louis, az a Louis, aki annak idején nem akart kapcsolatot, sziklaszilárdan ragaszkodva az elveihez, az egoját félretéve eléd állt és azt mondta, többet akar, és te most nem tudod, hogy mi van.
- Azért van elképzelésem, megnyugodhatsz – morogtam, de Aster válaszra sem méltatott.
- De attól még egyáltalán nem vagy biztos benne, mikor a válasz csaknem kiszúrja a szemed – mutatott rá a lényegre, vagyis inkább az ő lényegére, míg én még mindig nem találtam a sajátomat.
- Oké, te, aki ezek szerint mindent tudsz, akkor avass be, szerinted mi történik éppen! – emeltem az égnek a tekintetem, ahogy végül mégis helyet foglaltam a széken, hátha ezzel valamennyire csillapítani tudom a szívverésemet.
- Az, hogy az a seggfej nem meglepő módon oda meg vissza van érted, és minden bizonnyal együtt vagytok – felelte, mintha mi sem lenne természetesebb.
De valamiért nekem akkor sem tűnt ilyen egyszerűen ez az egész, talán mert még mindig kissé nehézkesen fogtam fel, hogy ez tényleg megtörténik és nem tudtam, mindezt hogyan értethetném meg Asterrel, aki szemmel láthatólag nem érti, mégis mi bajom van.
- De miért én? – csúszott ki a számon végül, még mielőtt megálljt parancsolhattam volna magamnak, saját magamat is meglepve a hangomból áradó keserűséggel.
Nem volt egyszerű beismernem, nem csak Louis-nak volt egyszerűbb a kapcsolatunk eddigi működése, ugyanis azzal, hogy egyáltalán nem ástuk bele magunkat a másik életébe, nekem sem volt félelem attól, hogy bárki is beláthat az enyémbe, ezzel feltépve olyan sebeket, amiket még én magam sem nézegettem szívesen. Azonban azt is tudtam, nem csak én nyíltam meg tegnap este, kétségkívül neki sem volt sétagalopp elém állnia az igazsággal mindazok után, amin keresztülmentünk.
Mindemellett nem volt egyszerű felfognom magát a tényt sem, hogy pont Louis az, aki bármit is akar tőlem, akar belőlem úgy igazán, tulajdonképpen életemben először, mikor nem voltam naiv, pontosan tisztában voltam vele, hogy nálam ezerszer jobbat is megkaphatna és még csak kérnie sem kell.
- Miért te kellesz neki? – kérdezte Aster, visszarángatva ezzel a valóságba. Felsóhajtott, mielőtt folytatta volna. – Te jó ég, Chloe, mikor jössz már rá végre, hogy minden megvan benned, amiért az ember imádhat? Akkora szíved van, hogy néha már leütnélek miatta, nálad kedvesebb embert nem ismerek, van humorérzéked és még gyönyörű is vagy. Na, tedd csak fel magadnak a kérdést, vajon mit lát benned Louis?
Aster szájából valamiért annyival egyszerűbbnek tűntek a dolgok, hogy már-már el is jutott hozzám a szavainak jelentősége, noha a gyomrom továbbra is görcsben állt és úgy éreztem magam, mint aki másnapos, valahányszor Louis-ra gondoltam és arra, amit mondott.
Az pedig egyenesen kiborít, hogy fogalmad sincs róla, mennyit jelentesz nekem.
Elnyomtam egy kisebb sóhajt, miközben a tekintetemet az égnek szegeztem, majd lehunytam a szemem.
- Oké, befejeztem – mondtam végül, hátha ezzel sikerült lenyugtatnom őt és átmenetileg magamat is.
- Helyes. Most pedig remélem, tudod, hogy miután letettük, kivel kell beszélned.
- Kylie – vágtam rá gondolkodás nélkül. – Tudom, tudom – nyögtem fel.
- Remek, mert már akartam javasolni, hogy ha nem akarsz még több szart gyártani magad köré, akkor itt az ideje, hogy elmondd neki – mondta, majd egy kisebb szünet után folytatta. – Nézd, Chloe, tudom, hogy félsz, de Kylie a legjobb barátnőd, és azt is tudom, hogy a nap minden percében attól retteg, hogy elveszít téged maga mellől. Még ha meg is lesz sértve, amiért nem mondtad még el neki, kötve hiszem, hogy egy ilyen miatt kockáztatná ezt.
Ó, Aster, ha tudnád Kylie mi mindent kockáztatott már valakiért, aki nem én vagyok.
- Ki tudja? – motyogtam alig hallhatóan.
- Bár tény, hogy annyira én sem, ezt még így össze tudom rakni. – jegyezte meg.
Éreztem a hangján, hogy már vigyorog, aminek hatására én sem tudtam túl sokáig, megeresztettem egy óvatos mosolyt, bár tudtam, hogy nem látja.
- Egyébként hol van a szépfiú? – kérdezte, mint egy félvállról. – Nem nála vagy?
- Ja, de – jutott el az agyamig, hogy Louis is jelen van valamerre, már ha felébredt. – Alszik.
- Ne sokáig várasd mindenesetre, se őt, se Kylie-t, de csak szépen sorban – mondta. – Jut eszembe, Poppy írt, hogy este csak két órára kell mennünk, mivel valami vacsorán lesz vagy mi.
- Remek – motyogtam. – Akkor talán van esélyem beszélni Kylie-val.
- Csak ügyesen és legyél vele türelmes. Ki tudja, mi játszódik le a fejében mostanság – tűnődött el hangosan, mire éreztem, ahogy a torkom összeszorul.
Elvégre én pontosan tudtam, mi játszódik le a fejében, noha az elmúlt két hétben legszívesebben azt kívántam volna, bár ne így lenne.
- Akkor azt hiszem, este találkozunk – mondtam.
- Jólvan, azért köszönöm, hogy adtál magadról némi életjelet, bár annyira azért nem aggódtam – jegyezte meg, mire az égnek emeltem a tekintetem. – Üdvözlöm Louis-t, remélem tudja, ki vagyok.
- Még nem, de biztosítalak róla, hogy hamarosan megtudja – feleltem, amit nevetés követetett a vonal túloldalán. – Akkor este.
Miután letettem még nem mentem be egyből a házba, noha éreztem, hogy már kevésbé tűröm a hideget, mint korábban, hiába takart a nálam több számmal nagyobb melegítő és póló, azonban csak akkor esett le, hogy tulajdonképpen hónapok óta nem volt még ennyire nyugis reggelben részem, noha még ez is távol állt a teljes kikapcsolástól. Azonban ahogy ott ültem, tökéletes rálátással Louis kertjére, amit eddig még meg sem néztem magamnak rendesen, be kellett látnom, irigylem, amiért ilyen helyen lakik, méghozzá nagyrészt egyedül, hiába nem bántam még mindig, hogy lakótársam van. De kétségkívül könnyebb lehetett jól indítanod a napodat, ha nem a belvárosban laksz, nyolc lakással körülvéve, ha egy lakóparkban, ami elég kint van ahhoz, hogy mást is láss az erkélyedről, mint autókat és túlzsúfolt utcákat, amelyek sosem alszanak.
Végül azonban erőt vettem magamon, és egy kisebb sóhaj kíséretében feltápászkodtam és próbáltam nem arra gondolni, hogy a dolgok nehezebb része még csak most kezdődik, mielőtt beléptem volna a házba.


***
Sziasztok!
Először is nagyon sajnálom, hogy ismét sikerült megcsúsznom a résszel, amit sokkal korábban terveztem hozni, de hiba csúszott a számításaimba, és ennek következtében hirtelen zúdult rám minden a sulis dolgokkal kapcsolatban, de gondolom ez ismerős mindenkinek, mindenesetre tényleg sajnálom, a közeljövőben igyekszem jobban beosztani az időmet! Továbbá szeretném megköszönni a türelmeteket is ezzel kapcsolatban, és az előző részhez érkezett megjegyzéseket és pipákat, eszméletlen hálás vagyok mindenért és mindenkiért szóval köszönöm!<333
Ami a részt illeti, nem tudtam beleírni Louis vallomását, ami hasonló Chloe történetéhez a családjával kapcsolatban, de hátra van még egy vele is, remélhetőleg hamarosan sor kerül rá, ahogyan a titkuk feltárása Kylie előtt, mint ahogy próbáltam elővezetni azt. Egyébként bízom benne, hogy nem sikerült túl eseménytelenre, de úgy éreztem ez remek átkötés lenne, mielőtt kezdetét venné a történet második fele, ahogy a cím is jelzi, de ezt majd ti eldöntitek.:)

Mindenesetre nem is pazarlom tovább a szót, további szép hétvégét, drágáim, vigyázzatok magatokra (sok sikert az érettségizőknek, ha van köztetek, küldöm a pozitív energiát<3) köszönök mindent és ha minden jól alakul, jövő hétvégén találkozunk!:)<3

-xoxo, Sophie V.

2017. április 15., szombat

19. - Be nem gyógyult sebek

Louis akar engem. De úgy tényleg akar.
Furcsa mód ez volt az egyetlen értelmes gondolat, ami abban a néhány pillanatban átfutott az agyamban, ahogy próbáltam működésre bírni a kisebb sokk után, amit a percekkel korábbi kirohanása okozott, aminek köszönhetően képtelen voltam egyetlen épkézláb reakcióra, ami jelen helyzetben egyet jelentett a beszéddel, azaz a teljes képtelenséggel.
Csodálkoztam, hogy az állam nem a padlót súrolja, miközben a döbbenettől csaknem tényleg padlót fogtam én magam, ahogy ott álltam vele szemben, egyenesen a gyűlöletet sugárzó szemeibe nézve, ami valahogy egyáltalán nem passzolt az előbbi vallomásához, ha azt vesszük, hogy minden túlzás nélkül sosem mondott még nekem ennyire szépet. Azonban ahogy elnéztem a tekintetét, amit normális esetben talán kerültem volna, a merev tagjait és az ökölbe szorított kezét, volt egy olyan érzésem, ő maga sincs tisztában a szavai jelentőségével, vagy csak szimplán dühös, amiért akarata ellenére kitört belőle valami, aminek nagyon nem kellett volna.
Ettől viszont csak még nagyobb görcs keletkezett a gyomromban, már ha ez egyáltalán lehetséges volt, tekintve, hogy éreztem, minden porcikám fáj már a frusztrációtól.
Valahányszor csak szólásra nyitottam a számat, éreztem, hogy a torkom sivataggá válik, a szavaim pedig a homokká, amiből képtelenség bármit is kihozni, így aztán nem voltam meglepve, hogy egyetlen épkézláb mondat sem jött ki a számon, miközben továbbra is úgy nézhettem ki, mint aki szellemet lát.
Noha részben valóban olyan volt, mintha valaki teljesen más állna velem szemben, mint akivel annak idején összeakadtam azon a bizonyos ferde estén, azonban újabb végtelennek tűnő másodpercek elteltével lassan beismertem, hogy Louis Tomlinson kifogott rajtam.
Bár volt egy olyan érzésem, ezt már jóval korábban be kellett volna látnom.
- Te… kibaszottul viccelsz velem. – olyan volt, mintha nem is tőlem származtak volna a szavak, miközben nagy nehezen kinyögtem azt az egyetlen mondatot, noha valóban összefoglalta mindazt, amit abban a pillanatban éreztem.
- Bárcsak. – érkezett a válasz néhány méterrel arrébb, Louis szájából, aki szemmel láthatólag ugyanúgy két tűz között őrlődött, csak ezúttal nem emberek, hanem érzések miatt. – Bárcsak. – ismételte meg valamivel halkabban, miközben a tekintetét a földre szegezte, majd ismét rám.
- De te sosem akartál tőlem semmit. – ráztam meg a fejemet, csaknem suttogva, és éreztem, ahogy az érzések tömkelege, amely egyetlen pillanat alatt levett a lábamról, átveszi felettem az irányítást. – Te magad mondtad.
- Fogalmam sincs már, hogy mit akarok Chloe. – túrt bele a hajába idegesen, miközben elfordult tőlem, mintha nem találná a helyét. – Az egyetlen dolog, amit tudok, hogy megőrülök. Napról napra egyre inkább megőrülök, ha nem látlak. Aztán ha látlak, de közben meg tudom, hogy már az is kevés. Megőrülök, ha csak bele kell gondolnom abba, hogy nem lehetek veled mindig és megőrülök tőle, hogy mindezt észre sem veszed. Megőrjít, ahogy rohadtul nem hat meg téged, hogy egy seggfej vagyok, és még vissza is vágsz, ha úgy adódik. Az őrületbe kerget, hogy ennyire rohadtul ártatlan vagy, még azok után is, hogy mit műveltünk, az egész lényed megőrjít. Az pedig egyenesen kiborít, hogy fogalmad sincs róla, mennyit jelentesz nekem.
Ha egyáltalán lehetséges volt tovább fokozni az ezt megelőző sokkot, ami a korábbi kirohanását követte, még inkább olyan érzésem támadt, mintha mindennek köze sem lenne a valósághoz, miközben be kellett látnom, annak ellenére, hogy Louis szemei csaknem ölni tudtak volna, tényleg soha nem mondtak még nekem ilyen… szépet.
Mindazonáltal nehezen tudtam felfogni a kirohanásának szavait, talán mert egy részem valóban nem akarta elhinni, hogy mindezt Louis szájából hallom, aki néhány hónappal ezelőtt még kiröhögött, amikor azt feltételeztem, többet akar tőlem néhány ferde esténél.
Aminek a vége az lett, hogy egy lettem a ki tudja hány alkalmi partnere közül, aki ide-oda rohangált egy este kedvéért, ezzel lényegében felrúgva az összes korábbi elvemet, miszerint eszem ágában sincs bármiféle viszonyba keveredni bárkivel is.
Még akkor sem, ha mindennek köze nincs az érzelmekhez.
- Miért én? – kérdeztem végül, ahogy valami furcsa, idegen érzésem támadt, aminek köszönhetően még inkább összeugrott a gyomrom, amikor végül rávettem magam és felnéztem a szemeibe.
Egy ideig nem szólt semmit, míg a szavaimat ízlelgetve némán méregetett a szemeivel, amivel először felkeltette a figyelmem az első találkozásunkkor, és aminek köszönhetően a hatása alá kerültem.
Ahogy elnéztem, be kellett látnom, valószínűleg most is képes lenne rá. És még csak szépen sem kell kérnie.
- Mondanám, hogy rosszkor voltál rossz helyen – mondta végül. – de az igazság az, Chloe, hogy hálát adok annak a kurva égnek, hogy beléd botlottam azon a szerencsétlen estén.
Abban a pillanatban jöttem rá, hogy mindvégig tévedtem, amikor azt gondoltam, a Louis, akit én ismerek, képtelen lenne bármiféle érzelemnyilvánításra. De nem azért, mert éppen most tette meg.
Hanem, mert annak a Louis-nak köze sincs ahhoz az emberhez, aki ott állt velem szemben, miközben a tekintetéből tisztán kivehető volt a rettegés, miszerint éppen most rúgta fel az egyességünket, amit ő maga nyilvánított korábban szent és sérthetetlennek, most pedig megszegte.


***
Noha fogalmam sem volt, hány óra körül járhatott az idő, ha tippelnem kellett volna, már jócskán túl voltunk az éjfélen, és valahol a hajnal felé száguldhattunk, na, nem mintha bármit is ért volna az időérzékem, ami teljesen elveszett az elmúlt két-három órában.
Enyhén szokatlannak találtam, hogy a több órás próba után kivételesen nem vagyok a halálomon, és viszonylag éber vagyok, miközben a Louis-tól kölcsönkapott pólóban és melegítőalsóban fekszem az ágyában, félig betakarózva, mikor fekvő helyzetben általában képes voltam akár tíz órakkor elaludni, akárhol is voltam.
Azonban valamiért az alvás gondolatának még csak a közelében sem jártam, miközben a félig leeresztett sötétítőn beszűrődő holdfény valamennyire megvilágította a mellettem fekvő fiút, aki a tekintetét a plafonra szegezte, miközben beszélt, ha pedig én voltam a soron következő, szó nélkül felém fordult.
Így ment ez, amióta lefeküdtünk, mire lassan eljutott a tudatomig, ez volt az első alkalom, hogy nem úgy alszom nála, hogy azt szex előzte meg. Még akkor is, ha a maradok éjszakára opció is spontán volt, de volt egy olyan érzésem, a ma este történtek után valahogy képtelen lennék hazamenni és itt hagyni őt.
- Nem akasztanak ki mindig. – mondta, miközben oldalra fordult. – Mármint persze, néha legszívesebben kiugranék az ablakon, csak ne kelljen már egy szobában lenni velük, de valamiért egy idő után természetes, hogy hónapokig egymás társaságai vagyunk. Szerintem Harry rosszabbul viseli, de csak amióta Zayn lelépett. Előtte semmi baja nem volt.
- Őt viselte meg a legjobban? – kérdeztem, a paplan szélét piszkálva, miközben abban reménykedtem, nem tapintottam túlságosan érzékeny témára, noha korábbi tartózkodásom ellenére Louis kifejezetten gördülékenyen beszélt a bandatársairól.
- Ezt most így nehéz lenne megmondani. – felelte némi hallgatás után. – Szerintem mindenkit egyaránt rendesen pofonként érte. Főleg, mivel nem sok jel volt, hogy ez fog történni. Egyik hétről a másikra bezárkózott. Aztán már csak az rémlik, hogy úgy lépek ki velük a tömeghez, hogy nem tudom, hogyan csináljam végig, miközben tudom, hogy most vagyunk együtt utoljára ebben a formában. És hogy holnaptól már négyen vagyunk.
Nem szóltam semmit, hagytam, hogy végig mondja, miközben folyamatosan emésztettem a hallottakat, mire összeszoruló torokkal vettem tudomásul, hogy a gúnyos máz ellenére, amit a klubban mutatott a külvilág felé, mikor Zayn felbukkant, Louis-nak fáj, ami történt.
Ez volt ma már a második gyengeség, amit megmutatott nekem, egyben a második, amit valaha elém tárt.
- Nehéz? – csúszott ki a számon a kérdés, a tekintetemet pedig továbbra is magam elé szegeztem, talán mert féltem az elutasítástól, vagy magától a választól.
Egy ideig nem válaszolt, és nem is lehetett mást hallani a saját lélegzetvételeinken kívül, ami az egyetlen hangforrás volt a szobát körül ölelő csendben.
- Igen. – mondta kis idő elteltével. – De nem annyira, mint régen. Egy idő után megtanultuk kezelni, hogy eggyel kevesebben vagyunk, ahogy a körülöttünk lévő emberek is, aztán pedig szépen lassan a nagyvilág. Mindannyian megtanultuk, milyen elveszíteni egy legjobb barátot, bár az ő nevükben nem beszélhetek, még akkor is, ha tudom, Liam néha beszél vele. De attól még nem vagyok idióta, látom, hogy ugyanúgy zavarja, mint bármelyikünket, csak egyikünknek sincs kedve a múlton rágódni, mikor már eltelt másfél év, ő pedig továbblépett és mi is. A biznisznek pedig mennie kell, nincs mese. – tette hozzá némi gúnnyal a hangjában.
- De most nem csináltuk semmit, nem? – kérdeztem.
- Nem igazán. Leginkább írunk, de így ennyi, és ez valószínűleg nem is lesz másképp a közeljövőben. Néha lélegezni is kell. – a sötétben is tisztán kivehető volt, ahogy egy kétes mosolyra húzza a száját.
- Az biztos. – motyogtam alig hallhatóan, és magamban elmormogtam egy hálát, amiért neki lehetősége lett rá.
- Na és mondd csak, Chloe – fordult felém. – te mikor lélegzel?
Nem mondhatnám, hogy meglepett a kérdése, azonban kétségkívül időre volt szükségem az alapos átgondolásához, noha mélyen belül pontosan tudtam a választ.
- Soha. – vágtam rá végül, és elnevettem magam, bár az minden volt, csak nem őszinte.
- Mi az, hogy soha? – vonta fel a szemöldökét. – Még az örökmozgók is kifáradnak egyszer, nem?
- Ki, de az nem azt jelenti, hogy bármi is megváltozik vagy, hogy éppen bárkit is érdekel. – feleltem. – Te magad mondtad, a biznisznek mennie kell, mi pedig alap mozgatói vagyunk, még ha nem is kaszálunk annyit, mint ti.
Számítottam rá, hogy Louis kevésbé fog egyet érteni az alapmozgató kifejezésemet, figyelembe véve a tényt, hogy nem sokan ismerik be a zeneiparban, mennyire nagy jelentőséggel bírnak a háttértáncosok az esetek nagy részében, na, nem mintha bármelyikünk is elvárt volna bármiféle elismerést, miután lehúzott néhány évet a legnagyobb arcokkal. Tulajdonképpen már én sem vártam el, noha az elején még függtem a dicsérettől, azonban ha bárki kiválasztja a csapatot, amiben táncolsz, már önmagában felér egy elismeréssel, ugyanis mindannyian tudtuk, hogy csak a legjobbakat engedi fel a színpadra.
Louis egy ideig nem szólt semmit, amíg magában helyre tette a szavaim jelentőségét, majd pedig egy féloldalas mosolyra húzta a száját.
- Te a szart is kitáncolod magadból, én meg a szart is kiéneklem magamból.
- Valahogy úgy. – bólintottam egy kisebb sóhaj kíséretében.
Kisebb csend állt be közénk, míg mindketten a saját gondolatainkkal voltunk elfoglalva, annak köszönhetően, hogy ez volt az első olyan komoly beszélgetésünk, ahol mindketten olyan dolgokat mondtunk ki hangosan, amit talán saját magunknak sem vallunk be szívesen, noha személy szerint nem éreztem magam kényelmetlenül, amiért a munkám kevésbé szerencsés oldaláról beszéltem neki.
Annak ellenére, hogy így is van, ami kimaradt.
- Nagyon szeretheted, ha még mindig ezt csinálod. – jegyezte meg egy idő után, mire felvont szemöldökkel fordultam felé.
- Ezt én is elmondhatnám rólad. – feleltem, ő pedig elnevette magát. – Mi az?
- Mondták már neked, mennyire jó terelő vagy? – kérdezte. – Annak ellenére, hogy a showbizniszben dolgozol, Diamond, kifejezetten utálsz a reflektorfényben lenni.
Próbáltam úgy tenni, mintha nem lenne túl nagy jelentősége a szavainak, noha éreztem, ahogy a frusztráció szépen lassan átveszi felettem a hatalmat, miközben legszívesebben menekülőre fognám, mire kénytelen voltam belátni, Louis jobb emberismerő, mint gondoltam. Legalábbis engem egész jól kiismert.
Fogalmam sem volt, miképp kellene reagálnom a megjegyzésére, azonban éreztem, hiába próbálnám tagadni a nyilvánvalót, Louis nem tartozik azok közé, akiket olyan könnyen megtéveszthetek, lerázni meg egyenesen lehetetlen, aminek következtében szépen lassan tudatosult bennem, hogy zsákutcába értem.
Gyanítottam, hogy feltűnt neki a pillanatnyi némaságom, ugyanis teljesen felém fordult, miközben közelebb kúszott hozzám a matracon.
- Mi történt veled? – tette fel a kérdést, amit még korábban senki sem.
Lehunytam a szemem, mire hamarosan az emlékképek felváltották a valóságot, és már nem Louis ágyában voltam, hanem visszatértem a hideg márványkőre, a még fagyosabb tekintetek közé, ahol véget ért egy korszak.
És ahol végül elkezdődött egy teljesen új dolog, amit ma már életnek hívok.
- Felnőttem. – mondtam végül. – Csak ez nem mindenkinek tetszett.
Elnyomtam egy sóhajt, ahogy a tekintetemet a plafonra szegeztem, csak hogy ne kelljen Louis szemébe néznem. Pontosan tisztában voltam vele, hogy ha most megnyílok, akkor többé nincs visszaút, nincs több titok, és ami a legfontosabb, nincs több álcázás.
Csak én és a színtiszta valóság, és Louis, akinek ezt meg kell emésztenie, noha volt egy olyan érzésem, hogy ő lenne az utolsó, aki ítélkezne felettem, mégsem tudtam elkergetni a gondolatot, hogy ez talán végleg felégeti a rólam kialakított képet.
Hadd égjen.
- Tudod, vannak olyan családok, akik szeretik előre kitalálni, mit fog csinálni a gyerek, ha felnő, és rohadtul nem érdekli őket, ha az esetleges gyerek saját véleménnyel rendelkezik egy idő után. – a hangom idegennek tűnt, miközben a szavak egymást követve hagyták el a számat. – Na, az enyém pont ilyen. Vagy legalább is ilyen volt, amíg két éve úgy nem döntöttem, inkább meghalok, csak ne kelljen még egy napot egy fedél alatt élnem velük.
Éreztem, ahogy megfeszül mellettem, azonban ez nem tántorított el attól, hogy folytassam, ahogy a tekintete sem, amelyet szüntelenül rajtam tartott.
- Igazából a baj nem ott kezdődött, hogy nem engedtek, mert túl fiatal vagyok, mert hát egy tizenkilenc éves lánnyal, ígéretes karrierrel nem nagyon tudnak mit kezdeni. Hanem ott, hogy nem engedtek, mert ez nem volt elég méltó a gyerekükhöz, akiért ők tűzön-vízen keresztülmentek, csak hogy élete végéig bebiztosítsák neki azt, amit ők jó életnek tartanak. Én inkább nevezném börtönnek. – mondtam. – De ez persze nem volt elég indok nekik, sőt, még meg is fenyegettek, hogy eszembe se jusson olyat tenni, amit még később megbánok, mert bárhova is megyek, úgyis megtalálnak. Mert előlük úgysem menekülhetek.
Próbáltam nem foglalkozni a torkomat maró érzéssel, amikor elérkeztem a történet azon részéhez, ami garantálja majd, hogy az később nem végződik jól, ahogy folytattam.
- Végül aztán mégis sikerült. – tettem hozzá. – De kellett hozzá néhány hónapnyi szenvedés, és némi gyomor, hogy végleg kisétáljak azon az ajtón, miközben éreztem, ha a megvetéssel ölni lehetne, én már nem élnék. Bár van egy sanda gyanúm, szívesebben látnának holtan, mint sem hogy együtt éljenek a tudattal, a kisebbik lányuk lényegében bemutatott a világuknak, így aztán annyira nem lepett meg, hogy végül is nem törték magukat, hogy visszacsábítsanak magukhoz. Persze volt néhány telefon az elején, de valószínűleg rájöhettek, mennyire nevetségesnek tűnhetnek mások szemében, amiért utánam rohangálnak, így inkább annyiban hagyták a dolgot. – mondtam. – Akkor volt először, hogy valami olyat tettek értem, amiért még hálás is voltam.
Hagytam neki időt, hogy felfogja a dolgokat, magamnak pedig azért, hogy összeszedjem magam annyira, hogy befejezzem a történetet.
- Aztán eltelt egy hét, majd még egy, a végén pedig már hónapok úgy, hogy egyedül voltam. Eladtam a tőlük kapott kocsit, és kivettem egy lakást. – folytattam színtelen hangon. – A csapat időközben befutott, így nem igazán szenvedtem hiányt bármiben, otthon alig voltam, innentől kezdve kicsit sem éreztem magam magányosnak, főleg miután Kylie beköltözött. Úgy éreztem végre beállt valami rendszer az életembe, ahol nem volt helye kötődésnek és kényszereknek, mindent úgy csináltam, ahogy én akartam, amikor én akartam, és nem kellett megfelelnem senkinek.
- És csak úgy hagyták, hogy elmenj? – kérdezte Louis, az arcán leplezetlen döbbenettel.
Megvontam a vállamat.
- Diamond-ék sosem voltak ragaszkodók, még akkor sem, ha a gyerekeikről van szó. – feleltem, és éreztem, ahogy az álcám szépen lassan lehull, miközben Louis tekintetén egyik pillanatról a másikra átfut a felismerés, majd pedig ismét a döbbenet. – Szerintem hallottál már róluk. – tettem hozzá, miközben pontosan tudtam, hogy így van.
Elvégre nincs olyan ebben a rohadt városban, de talán még az országban sem, aki nem hallott volna róluk.
- Baszki. – suttogta Louis.
- Csodálom, hogy nem raktad össze eddig a képet, bár szerencsémre eddig kevés embernek sikerült, de azokat sem érdekelte annyira. – mondtam.
- Tudtam, hogy a vezetékneved Diamond, és még olvastam valamit, amiben benne volt a név, de a világért sem gondoltam volna, hogy jelentősége van. – rázta meg a fejét. – Nem hiszem el, hogy nem esett le.
Egy ideig egyikünk sem szólt egy szót sem, gyanítottam, hogy mert nem tud mit mondani ezek után, azonban ezt betudtam az átmeneti sokknak, amit okoztam a vallomássommal, én pedig nem akartam bármi mással terhelni, noha nem volt több mondanivalóm.
Szabadjára engedtem a korábban benntartott sóhajt, lehunytam a szemem és hagytam, hogy tudatosuljon bennem az, hogy két év után először beszéltem valakinek a történtekről, és hagytam ezáltal, hogy újra éljem a legrosszabb pillanatokat, amiket annak idején határozottan a tudatom mélyére küldtem, meg sem történtnek nyilvánítva őket.
Annak ellenére, hogy pontosan tisztában voltam vele, hiába akarom, itt nem létezik olyan opció, hogy törlés és újrakezdés; a két dolog, amire a leginkább szükségem volt akkor.
- Szóval nem vagy egyedüli gyerek. – törte meg a csendet végül Louis, a hangjában meglepettséggel, mire egy fojtott mosollyal bólintottam.
- Egy nővér. – mondtam. – De miért, annak tűntem?
Nem válaszolt rögtön, miközben felém fordult egy kémlelő pillantás kíséretében.
- Inkább olyannak, aki megszokta, hogy egyedül van. – felelte némi megfontolás után. – Még akkor is, ha nem feltétlenül így van.



***
Szevasz-tavasz fiatalság!<3
Ígéretemhez hűen visszatértem némi szünetelés után, remélhetőleg újult erővel és már kevesebb kihagyásokkal, tekintve, hogy hamarosan vége a tanévnek, és túl leszek a vizsgákon és egyebeken. Mindenesetre hálás köszönet a türelmetekért, és a támogatásotokért, bízom benne, hogy akad mély olyan közületek, akit érdekel a folytatás és nem unt bele a várakozásba, ugyanis úgy érzem, készen állok végre, hogy belecsapjunk a történésekbe. De most nem is ez a lényeg, hanem hogy a világ összes köszönetét és virtuális ölelését küldöm, nélkületek sehol sem lennék és mindenkit nagyon-nagyon szeretek.<333
Továbbá remélem mindenkivel minden rendben van, élvezitek a szünetet, és túléltétek az elmúlt heteket mindenféle maradandó károsulás nélkül.<3 Nyugtasson a tudat, hogy tényleg már csak két hónap és vége - engem legalábbis ez tart életben hehe.
A résszel kapcsolatban nincs sok mondanivalóm azon kívül, hogy bízom benne, elnyeri a tetszéseteket ez is, és majd a későbbiekben a folytatás is, ugyanis nekem eddig ez volt az egyik kedvencem, bár sokra mondom ezt, de úgy érzem itt változott meg valami a főszereplő párosunk között.:) De ezt már rátok bízom.

De nem is koptatom tovább a billentyűzetet, további szép estét drágáim, boldog nyuszit, köszönök szépen mindent!<3

See you soon ;)

-xoxo, Sophie V.

U.i.: ha esetleg még nem jártatok volna nála és olvasnivalót kerestek, nézzetek be drága lányom oldalára.<3 Secrets of the Life

2017. március 25., szombat

Idő

Sziasztok!:)
Először is küldeném a világ összes bocsánatkérését azoknak, akik még olvassák a történetet, hogy eltűntem, mint a kámfor, azonban szépen fogalmazva is a suli szétrúgta/szétrúgja a hátsómat az elmúlt pár hétben, és ennek következtében ki sem láttam a feladatok alól. Ebből pedig következik az, hogy esélyem sem volt elgondolkozni a folytatáson, nekiülni meg végképp, aki pedig olvas már egy ideje tőlem, az ismer, félkész részt sosem szeretek kiadni a kezeim közül, főleg nem olyat, amivel én magam sem vagyok annyira megelégedve. Így aztán nem vettem sietősre a dolgot, hiába teltek a napok, majd a hetek, mert nem voltam boldog az ötleteimmel és a mentalitásommal úgy általában, már ami a blogolást illeti. Az igazság az, hogy kötelességemnek éreztem, hogy hozzam a részeket, ahelyett, hogy ki is élvezzem az írásukat, ami nem túl jó, tekintve, hogy mennyire imádok írni és mekkora kikapcsolódás nekem. Ezért aztán be kellett látnom, hogy hiába nem hoztam már egy ideje a folytatást, nem akarom kitenni, amíg nem szedtem össze magam és nem vagyok száz százalékig biztos benne, hogy így a jó. Természetesen nem arról van szó, hogy mostantól fél évig nem kerülök elő, mert ismerem magam, és biztos vagyok benne, hogy ez átmeneti, azonban azt is tudom, hogy időre van szükségem. Vicces, hogy mindezt pont Louis első vallomásánál teszem meg, de úgy gondolom, innentől kezdve egy újabb szintre léptem a Chloe-val való kapcsolatát illetően is, amit pedig végképp nem akarok elsietni, szóval talán így a legjobb.
Mindenesetre szeretném megköszönni az összes türelmet, támogatást, amit tőletek kaptam az elmúlt időszakban, vagyis inkább a történet kezdete óta, eszméletlen hálás vagyok mindenért és mindenkiért, aki megfordult a blogon, és bízom benne, hogy tudjátok, eszem ágában sincs bárkinek csalódást okozni, főleg nem nektek, akik annyi örömet okoztak nekem, hogy elmondani nem tudom. Így a történet biztosan folytatva lesz és biztosan a közeljövőben.Csak előbb meg ki kell találnom, mit szeretnék kezdeni vele.
Ha bárkinek bármilyen kérdése adódik, továbbra is megtalál engem email-en és ask-on egyaránt, igyekszem mindenre minél hamarabb válaszolni, és persze visszatérni is.
De addig is a világ összes ölelését és pusziját küldöm mindenkinek, a hálámmal együtt, amiért még mindig mellettem vagyok. Ti vagytok a legjobbak, ezzel senki sem vitatkozhat velem.:)<3

Köszönök szépen mindent, vigyázzatok magatokra, élvezzétek ki, hogy itt a tavasz, meg persze a hétvégét is,  hamarosan találkozunk!<3


-xoxo, Sophie V.

2017. február 19., vasárnap

18. - Küzdeni a szavakkal




Talán évek óta nem éreztem magam annyira bizonytalannak, mint ahogy akkor éreztem, mikor Louis felé sétáltam, egyre közelebb és közelebb, aminek köszönhetően tökéletes rálátást nyertem a kissé kimerült tekintetére, és elernyedt testtartására. Bár mindezt könnyen betudhattam volna annak, hogy valószínűleg sokat dolgozik, volt benne valami, ami nem hagyott nyugodni, miszerint ez alkalommal talán többről van szó.
Ettől pedig még inkább olyan érzés kerített hatalmába, mintha gyomorszájon rúgtak volna, miközben egyszerre voltam a sírás határán és voltam dühös, amiért ide jött, ezzel még inkább megnehezítve az amúgy sem könnyű helyzetemet, amiért próbálok távol maradni tőle. Ezek szerint nem túl nagy sikerrel.
Nem mintha egyszer sem fordult volna meg a fejemben a Heaven’s-ben történtek óta, hogy akár egyetlen hívására is reagáljak, vagy, hogy netalántán én emeljem fel a telefont és beszéljek vele. Azonban valahányszor csak eljutottam odáig, hogy egyáltalán rábólintottam, egyből elém ugrott egy emlékkép, ahogy egymásnak estünk a klubban, Kylie kétségbeesett arca, és Zayn gúnyos vigyorgása egyetlen jelenetbe sűrítve, aminek a vége az lett, hogy az agyam leblokkolt, az ítélőképességemet kidobhattam az ablakon, miközben sikítani akartam.
Mert mindez ellen még csak semmit sem tehettem.
Mert nem számít, mennyire voltam ott Kylie mellett az elmúlt néhány napban, ha a tekintetéből pontosan láttam, hogy mindez édes kevés, miközben még mindig nem tudja, hogy Louis-nak köszönhetem, hogy aznap este egyáltalán betehettem a lábamat a klubba és kihozhattam őt, noha azóta jóformán egy szó sem esett az incidensről.
Na, nem mintha bármelyikünk is szívesen beszélt volna valami olyanról, amire még csak gondolni sem szeretett volna. Hiába nyílt meg nekem és tálalt ki a Zayn-es múltjáról, én pedig voltam annyira óvatos, hogy kétszer átgondoljak bármit is, mielőtt hangosan kimondom, nehogy bármit is burkolt célzásnak vegyen az üggyel kapcsolatban.
Így aztán annyira nem volt meglepő, hogy az elővigyázatosság szépen lassan beágyazta magát az életbe olyan értelemben, hogy sosem hagytam elöl a telefonomat, sem a gépemet, sem pedig bármi mást, amiből Kylie-nak bármiféle esélye is lett volna tudomást szereznie arról, hogy egyáltalán bármiféle úton is közöm van Louis Tomlinson-hoz, ezért is adtam hálát az égnek, amiért Aster volt a mai találkozásunk szemtanúja és nem ő.
Vagyis akkor még csak azt gondoltam, közöm volt, nem számolva a nyilvánvalóval; hogy Louis nem fogja feladni ilyen könnyen.
Furcsa kettős volt, miszerint annak ellenére, hogy nem találkozok vele és látványosan kerülöm, valójában nem állt szándékomban bántani, még ha volt egy olyan érzésem, hogy ezzel a lépésemmel a jelen pillanatban aztán minden vagyok, csak a kedvence nem.
Ennyit már azért tudtam róla.
Mindenesetre próbáltam nem elvörösödni a szégyentől, miközben szépen lassan elé értem. Továbbra is félig az autónak támaszkodva figyelt, kezében a telefonjával és egy cigisdobozzal, mire azt feltételeztem, itt lehet már egy ideje, aminek köszönhetően még inkább úrrá lett rajtam a szorongás.
- Kezdtem azt hinni, észreveszel, de simán itt hagysz. – jegyezte meg, mikor megálltam előtte, azonban a hangja ez alkalommal fele annyi magabiztosságot nem tükrözött, mint amennyire feltételezésem szerint szerette volna.
Némileg idegen volt számomra a határozatlan Louis, így nem válaszoltam először, helyette inkább az ajkamba harapva kémleltem, ahogy feljebb tolta magán a napszemüvegét, és egy – valószínűleg – újabb cigit kapott elő, és gyorsan meggyújtotta.
- Mit keresel itt, Louis? – kérdeztem végül, miközben keresztbe fontam magam előtt a karom, és lopva a hátam mögé pillantottam, hogy van e szemtanúja ennek a jelenetnek, azonban megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy már mindenki lelépett.
Na, nem mintha olyan egyszerű dolguk lett volna felismerni az előttem álló fiút, aki eléggé ki tett magért a kapucnis pulcsival és napszemüveggel, ami csaknem a fél arcát eltakarta, innentől kezdve nem volt miért aggódnia se neki, sem pedig nekem.
Noha volt egy sanda gyanúm, rajta azért jóval nagyobb nyomás volt, amiért itt állt velem a nyílt utcán.
- Beszélnünk kéne. – felelte.
Mintha vonakodott volna a válaszadással, vagy mintha saját maga sem lett volna biztos benne, hogy tényleg ezt akarja, úgy nyújtotta el a válaszadást, mire bejegyezhettem egy újabb strigulát az enyhén szokatlan viselkedése mellé, és még csak esélyem sem volt átlátni a szemüvegen keresztül, hogy bármit is kiolvassak a tekintetéből.
- Itt és most? – pillantottam körbe frusztrálva, bár bíztam a nemleges válaszban.
Louis megrázta a fejét, és már a földre is ejtette a félig leégett cigarettát, aminek egy taposással véget vetett, és az autó felé bökött.
- Valami csendesebb helyen. – mondta egy jelentőségteljes pillantás kíséretében, én pedig idegesen bólintottam, noha minden porcikám ellenkezett ellene.
De nem azért, mert nem vágytam rá már hetek óta, hogy láthassam, hanem mert még nem tudtam szabadulni az érzéstől, miszerint ez az egész nem helyes.
Talán a kapcsolatunk kezdete óta úgy igazán először.

***
A kocsiban ülve jutott csak eszembe, hogy tulajdonképpen még mindig nem zuhanyoztam le a próba után, ami enyhe frusztrációval töltött el, miközben a mellettem lévő ülésben Louis ült, akit az ismeretségünk alatt most láttam először vezetni, és még csak nem is feltételeztem, hogy jogsija van, tekintve, hogy eddig mindig hurcoltatta magát, valahányszor csak hozzám, vagy bármerre máshova mentünk együtt.
Ami jobban belegondolva eddig csak a lakása vagy éppen a Heaven’s volt, így aztán kénytelen voltam beismerni, nem igazán járkáltunk bárhova is együtt, ami érhető, ha a kapcsolatunk feltételei gondolok.
Noha egyikünk sem erőltette a beszélgetést az út alatt, a rádióból szóló zenének köszönhetően mégsem volt néma csend az autóba, mire a kényelmetlen feszengést elengedve inkább arra figyeltem egy idő után, mire meglepetten konstatáltam, hogy nem a szokásos mainstream slágeradó megy nála, mint amire az ember számítana, hanem valami más a telefonjáról.
- Ez mi? – kérdeztem egy idő után, megtörve a kettőnk közti csendet, majd a kissé értetlen oldalpillantását látva hozzátettem. – A zene.
- Cage The Elephant. – felelte. – Tetszik?
- Egész jó. – bólintottam, és hátrébb dőltem az ülésben, miközben elkönyveltem egy jó pontont neki.
Meg sem kérdeztem hová megyünk – már csak azért is, mert szinte biztos voltam benne, hogy hozzá, elvégre őt ismerve akármiről is lehetett szó, semelyik másik környezetben nem lett volna hajlandó megnyílni, ha csak nem valami személyes kedvenc helyre visz.
De nem voltam naiv, hogy azt gondoljam, engem valaha oda vinne, már ha egyáltalán tényleg van neki olyan.
Ahogy sejtettem, egy idő után már ismerőssé vált a környék, mire újabb pár percnyi kocsikázás után megérkeztünk a város azon részére, ahova már csak a bejutáshoz is egy kódra volt szükséged, amit beütve jutottál be a lakóparkhoz, ahol Louis háza is elhelyezkedett. Ami kifejezetten meglepésként ért azonban, hogy hiába volt a város egyik előkelő részén a székhelye, mégsem ő rendelkezett a legnagyobb palotával az összes lakó közül, és bár amúgy sem tűnt valami rongyrázó típusnak, karrier ide vagy oda, ezt betudtam annak, hogy kerüli a feltűnést. De azért még így is eléggé kitett magért a közepes méretű, fehérre festett, kissé régimód házával, amit egy több méter magas kőfal vett körül, és még egy hosszú felhajtó is társult hozzá, egy jókora garázzsal együtt, és még így is azt mondanám, rajta kívül még tízen is elférnének benne.
- Egyedül laksz itt? – csúszott ki a számon a kérdés, miközben behajtottunk a kovácsoltvas kapun.
- Hát, szerintem még nem igen találkoztál itt mással rajtam kívül. – húzta egy féloldalas mosolyra a száját. – A kíséretemen kívül, persze. – tette hozzá, a testőrökre és egyéb sofőrökre célozva.
- Sosem lakott itt senki rajtad kívül? – próbáltam nem túl döbbent pillantást vetni rá, majd pedig a még így is termetes házra.
Louis megvonta a vállát és megnyomott egy gombot az egyik kezében tarott távirányítóval, mire szépen lassan felnyílt az előttünk lévő garázsajtó.
- Fogalmazzunk úgy, egy időben nem voltam egyedül. – mondta, miközben behajtott rajta.
Amolyan már mindent értek pillantással bólintottam, és próbáltam nem elvörösödni, amiért olyanra tapintottam, ami még sosem került szóba köztünk, talán nem is véletlenül.
Észre vehette a gyors reakciómat és lezárásomat, ugyanis a következő pillanatban egy újabb mosoly ült ki az arcára, miközben leállította a kocsit.
- Nyugi, nem veszem magamra az ex-témát. – jegyezte meg, ahogy felém fordult. – Régen volt.
- Nem akarok tolakodni. – ráztam meg a fejemet, de ő csak elröhögte magát.
- Azt hiszem, azon már túl vagyunk, drágám. – felelte, és kicsatolta az övét, majd áthajolva felettem az enyémmel is ugyanezt tette, és kinyitotta az ajtót az oldalán.
Egyikünk szólt egy szót sem, amíg a garázsból nyíló ajtón keresztül bementünk a házba, mire ismételten úgy éreztem magam, mintha még sosem néztem volna meg magamnak jobban ezt a helyet, bár jobban belegondolva Louis sem törte magát eddig, hogy körbe vezessen, mielőtt még a hálószobájába terelt.
- Úgy viselkedsz, mint aki múzeumban van. – mondta, miközben előttem sétált, én pedig komolyan elgondolkoztam azon, hogy a hátán is van szeme.
- Csak szokom az új helyet, tudod. – jegyeztem meg gúnyosan.
- Milyen új? – fordult felém. – Most vagy itt úgy ezredszerre.
- A hálódat már ismerem, megnyugodhatsz. – meg a konyhapultodat is.
Louis egy elismerő pillantás kíséretében biccentett egyet, miközben elvigyorodott.
- Majd tartok neked egy körbevezetést, ha ragaszkodsz hozzá. – mondta, én pedig elégedetten bólintottam.
Elgondolkoztam azon, vajon mégis miért megy olyan könnyen nekünk a mai nap a kommunikáció a nélkül, hogy éppen vitatkoznánk, vagy letépnénk a ruhát egymásról, noha a köztünk lévő feszültség még mindig ott függött valahol a levegőben, miszerint ő beszélni akar velem, nekem pedig halványlila gőzöm sincs, miért.
Na, nem mintha nem lettek volna tippjeim a felől, hogy nagy valószínűséggel azt a bizonyos estét kívánja felhozni, mióta nem veszek tudomást róla, de ezen kívül túl sok ötletem nem volt.
- A nappalit is gondolom, már ismered. – intett a helyiség felé, ahogy elhaladtunk mellette. – Konyha. – intett az onnan nyíló belső szoba felé. – Lépcső. – sorolta csak úgy találomra, ahogy elmentünk minden mellett.
- Oké, elég lesz, innen tudom nagyjából. – jegyeztem meg, és követtem őt az emelet felé.
- Reméltem is. – mondta alig hallhatóan, célozva az előbbi hálós megjegyzésemre, mire nem szóltam semmit, csupán csak az égnek emeltem a tekintetemet.
Olyan érzésem volt, mintha direkt kerülgetnénk a témát, ami miatt valójában itt vagyunk, és helyette minden egyes alkalmat megragadunk, hogy valami másról beszélhessünk, hogy még csak véletlenül se kelljen szembenéznünk a nyilvánvalóval; valami tényleg megváltozott köztünk.
És nem a szokatlan határozatlansága volt a legnagyobb jel, ami erre késztetett.
Sötétség fogadott, amint beléptünk a hálóba, mire Louis egy mozdulattal villanyt kapcsolt, azonban a vakító fény helyett csupán egy saroklámpa világította be az egész szobát, ezzel némi hangulatot varázsolva, bár úgy saccoltam, nem csak én nem tudom értékelni a kissé bensőséges világítást.
- Szóval… -kezdtem, hátha ezzel bátorítani tudom, hogy végre elkezdje a beszédet.
- Hogy van a barátnőd? – kérdezte hirtelen Louis, ezzel 180 fokos kitérést téve, mire egy pillanatra el kellett gondolkoznom azon, vajon mégis mire érti ezt.
Fogalmam sem volt, mit kéne erre felelnem, ezért csak megvontam a vállamat.
- Megvan… valahogy úgy. – mondtam.
- Valahogy úgy? – vonta fel a szemöldökét, a szavaimat ízlelgetve, mintha nem tudná hova tenni a válaszomat.
- Te hogy lennél, ha Zayn ex-akármije lennél? – éreztem, ahogy enyhén furcsa kifejezés ül ki az arcomra, ami valahol a döbbenet és a gúny határán van.
- Sírnék. – húzta el a száját Louis, miközben enyhe undor ült ki az arcára, ahogy elképzelhette a szituációt, az arcomat látva azonban elkomolyodott. – Ne nézz így rám, Chloe, eddig is tudtam, hogy Zayn egy seggfej. Főleg ha lányokról van szó. Nem lep meg túlságosan, ami a barátnőddel történt.
Noha nem vártam valami hatalmas együttérzést, éreztem, ahogy automatikusan beindul bennem a védelmi ösztön Kylie iránt, de volt annyi eszem, hogy ne mondjak semmit, ugyanis kénytelen voltam elkönyvelni, még mindig Louis ismeri jobban Zayn-t, így aztán hiába mondtam volna bármit is.
- Gondolom nem azért rángattál ide, hogy róluk beszéljünk. – jegyeztem meg szárazon, miközben keresztbe fontam magam előtt a karomat.
- Miért, akadt volna más dolgod is? – vonta fel a szemöldökét.
Próbáltam nem látványosan megdöbbeni a hangja nyersességén, miközben úgy néztem rá, mintha egy idegennel beszélgetnék.
- Szerinted abból áll az életem, hogy arra várok, mikor keresel végre meg? – meredtem rá, és éreztem, ahogy szépen lassan elönt az indulat.
- Nyugi, már tudom, hogy nem. – húzta egy gúnyos mosolyra a száját.
Normális esetben talán elszégyelltem volna magam a burkolt célzásnak köszönhetően, de az agyamat teljesen elborította a felháborodás és düh kettőssége, amiért még mindig neki áll feljebb, azok után, hogy hagytam, hogy idehozzon és még csak egy szót sem szóltam róla senkinek.
Az ajkamba harapva próbáltam türtőztetni magam, hogy el ne kezdjek ordibálni, vagy netalántán rosszabb, mielőtt nagy nehezen szólásra nyitottam a számat.
- Fogalmad sincs, min mentem keresztül az elmúlt néhány napban. – sziszegtem. – Hidd el, nekem sem volt valami vágyálom azon gondolkozni, mekkora utolsó szemétláda vagyok, amiért én jól kiszórakozom magam veled, miközben a haverod tönkretette a legjobb barátnőmet.
- Na, jó, álljunk meg. – emelte fel a hangját Louis, miközben tett egy lépést felém. - Először is, Zayn kurvára nem a haverom, másodszorra pedig se nekem, de még neked sincs semmi közöd ahhoz, ami velük történt, és hogy mégis mit össze nem szórakoztak ők ketten. Komolyan ezért nem voltál hajlandó felvenni azt a rohadt telefont? Mert bűntudatot volt, hogy jól érezted magad, miközben ő szenvedett?
Ez alkalommal ő volt az, aki úgy meredt rám, mintha azt sem tudná, ki vagyok, bár a szavait hallva lassacskán nekem is hasonló érzésem támadt saját magammal kapcsolatban, ahogy elém tárult az ő szemszöge, és ha eddig azt hittem, én vagyok itt a dühösebb, akkor nagyot tévedtem.
Louis konkrétan tombolt.
De ami az igazán ijesztő volt az egészben, hogy még csak fogalmam sem volt, miért.
- Mégis mit számít ennyire, hogy nem hívtalak vissza? – törtem halkan meg a közénk beállt csendet, miközben a földre szegeztem a tekintetemet. – Hol marad itt a szórakozás, Louis?
Fogalmam sincs, miért nem voltam képes felnézni a szemébe, miközben kimondtam mindazt, amiről korábban rettegtem még csak tudomást is venni – mivel véleményem szerint ez volt az igazság, ha már a kezdettől fogva ezek voltak a játékszabályok; nincs érzelem.
Talán mert mindeközben mégis ott volt bennem valami, ami azt sugallta, ez már minden, csak nem érzelemmentes szórakozás, ahogy azt elterveztük.
- Szerinted ez nekem szórakozás? – mintha valaki rántott volna egyet rajta, úgy kaptam fel a fejemet és szegeztem a tekintetem Louis szemeibe, amik csaknem szikrát szórtak. – Szerinted én élvezem, hogy minden egyes nap minden egyes kibaszott órájában azon gondolkozom, hogy te jóságos ég, basszameg, akármi történhet veled, amíg nem vagyok veled, akárki megérintheti, akárki azt gondolhatja, az övé lehetsz csak úgy? Szerinted engem nem borít ki, hogy soha senkit nem akartam még annyira, mint téged?
Sosem láttam még Louis-t ennyire dühösnek, ahogy ott állt velem szemben, miközben a tekintetével ölni tudott volna.
Én pedig mindeközben csak álltam a pillantását, és éreztem, ahogy egy hang sem jön ki a számon a döbbenettől, félelemtől, kétségbeeséstől és egy olyan érzéstől, amiről korábban megfogadtam, hogy sosem érezhetem Louis iránt.



***
Helló-helló drágáim!
Először is remélem mindenkinek remekül telt a hétvégéje, sok pihenéssel, továbbá, hogy túléltétek az elmúlt hetet bármiféle maradandó károsulás nélkül és a többi.<3 Továbbá elnézéseteket kérem, amiért a múlt héten elmaradt a szokásos rész végén lévő kis üzenetszerűm, de nagyon siettem - kissé zűrös napok hogy úgy mondjam . Viszont most itt vagyok és ez alkalommal is szeretném leszögezni, mennyire hálás vagy mindenért, amit tőletek kapok hétről hétre, szóval köszönök mindent, imádlak titeket és még mindig ti vagytok a legjobbak!<333 Ami az egyebeket illeti, nagyon sajnálom, amiért még mindig nem válaszoltam az előző részhez érkezett kommentekre, igyekszem minél hamarabb megtenni, és az email-re is ránézni, szóval előre is köszönöm a türelmet, de mindenkit imádok, aki írt nekem, és persze mindenkinek küldöm a virtuális ölelést és puszikat.<3
És ami pedig a történetet illeti, nos hát elérkeztünk egy mérföldkőhöz, bár már az előző részben is próbáltam éreztetni, a történések pedig innentől vállnak érdekessé - bár azt hiszem, ezt sokszor elmondom, na de mindegy, ezt majd ti eldöntitek.;)

De nem is koptatom tovább a billentyűzetet, további szép estét, drágáim, még egyszer köszönök mindent, vigyázzatok magatokra és ha minden jól alakul, hamarosan találkozunk!:)

- xoxo, Sophie V.

2017. február 12., vasárnap

17. - Kísértés

Louis



1.      
Fel sem fogtam, hol ébredtem, egészen addig, míg nagy nehezen rá nem vettem magam, hogy rendesen körül nézzek a szobában, miközben fél kézzel a telefonom után kutattam, hogy kinyomjam végre az ébresztőt. Miután végre sikerült megállapítanom, hogy a környezetem nem idegen, megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, és hálát adtam az égnek, hogy ezek szerint még sem vagyok akkora idióta, mint gondoltam, és nagy nehezen felültem az ágyban, miközben kisöpörtem a hajamat a szememből. Noha az első pár percben fogalmam sem volt, mégis mi a francot keresek Liam vendégszobájában, nem igazán tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, tekintve, hogy ha ide kerültem, nem csinálhattam túl nagy hülyeséget, elvégre előbb rúgna ki innen páros lábbal az utcára, mint sem, hogy elszállásoljon az éjszakára, legalább is őt ismerve biztosan. Így aztán újabb néhány perc magamhoz térés után rávettem magam, hogy felkeljek és elvonszoljam magam a fürdőig, mire a tükör elé lépve kénytelen voltam megállapítani, hiába nem csináltam hülyeséget, attól még eléggé kiüthettem magam tegnap este. - Remek. – nyögtem fel, és megnyitottam a csapot. Miután sikerült nagyjából élő fejet varázsolnom magamnak a víz segítségével, zsebre vágtam a telefonomat a valószínűleg kölcsön kapott melegítőbe, és elindultam a földszint felé, ahonnan a reggeli hírek hangja szűrődött az emeletre, Liam összetéveszthetetlen matatásával együttvéve. Mindennek következtében meg sem lepődtem, mikor megpillantottam őt a konyhába lépve, ahogy háttal állva játssza a konyhatündért a főzőlapok előtt, így beletelt néhány pillanatban, mire hajlandó volt végre megfordulni. Természetesen azon sem lepődtem meg, ahogy félig még a pult felé fordulva végig mért, miközben egy összetéveszthetetlen fintor ült ki az arcára az ábrázatom láttán. - Te jó ég, de szarul nézel ki. – jegyezte meg, és már hátat is fordított nekem. Nem reagáltam semmit, helyette inkább a konyhabútor másik oldalához léptem, hogy bögre és kávé után lessek, ha már volt egy olyan érzésem, ehhez a reggelhez szükségem lesz rá. - Mondj újat. – feleltem végül, miközben töltöttem magamnak a koffeinbombából, és mindenféle melegítés nélkül beleittam. – De gondolom, tegnap rosszabbul néztem ki. - Volt már rosszabb is. – legyintett, ahogy továbbra sem volt hajlandó levenni a tekintetét a tűzhelyen készülő alkotásairól. – Tojást? – pillantott felém a válla felett, mire egy grimasz kíséretében megráztam a fejemet. - Nem kösz. Nem voltam valami biztos benne, hogy nem köt ki az a rántotta a méregdrága kövön a gyomrom helyett, így inkább elvetetettem még csak a kockáztatást is, noha tisztában voltam vele, hogy nem ártana azért ennem valamit. - Nyugi, én sem gondoltam komolyan. – vigyorodott el Liam, és a kenyértartó felé bökött. – Ott van, ami neked kell. Egy szemforgatás kíséretében visszaléptem a pulthoz és előhalásztam magamnak egy szelet kenyeret, miközben örömmel nyugtáztam, hogy Liam humorérzéke még mindig a régi. - Elmeséled, hogy is kerültem ide? – érdeklődtem a bútornak támaszkodva, miközben törtem magamnak egy darabot a kenyérből. Noha az emlékezetem odáig még egészen tiszta volt, hogy úgy döntöttem nem leszek antiszociális és mégiscsak benézek Niall összejövetelére, és felkaptam az első üveg piát, ami a kezem ügyébe került, nem sok minden rémlett fel az utána következő órákból, csupán néhány képkocka, de az idejövetelem pillanataiból lényegében semmi. - Sokáig voltam bent, így késve indultam utánatok, amikor is felhívtál, hogy itt vagy és engedjelek be. – felelte Liam, mintha mindez a világ legtermészetesebb dolga lenne, miközben lekapcsolta a főzőlapot és sorban a pultra pakolta a reggelijét. – Nem sok mindent tudtam kiszedni belőled, de ahhoz szilárdan ragaszkodtál, hogy nem akarsz visszamenni és hogy igyunk inkább kettesben. - És ittunk? – vontam fel a szemöldökömet, mire elröhögte magát. - Szerinted így néznél ki, ha nem? – kérdezett vissza. Annak ellenére, hogy normális esetben mindezt valószínűleg egy beintéssel jutalmaztam volna, ez alkalommal egy elismerő pillantással illettem Liam-et a megjegyzéséért, miközben követtem őt és a reggelijét az étkező felé. A kávémmal a kezembe helyet foglaltam a vele szemben lévő széken, és előkaptam a telefonomat, hogy megnézhessem, mennyi időt sikerült elpazarolnom alvással az életemből, mire döbbenten pillantottam fel a képernyőről. - Még csak kilenc óra? – meredtem rá, mire Liam teli szájjal bólintott. - Akartam is kérdezni, mi ütött beléd, hogy ilyenkor felkeltél, de aztán rájöttem, hogy addig se vagyok magányos, amíg velem vagy, így inkább hagytalak. – vigyorodott el és magához vette az asztalon lévő bulvárlapot, hogy elvégezhesse a szokásos rutinját, amíg megnézi, mit sikerült aznap összeszedni rólunk. Noha nem mindennap szerepeltünk a hírekben – inkább minden második vagy harmadik napban – Liam-nek valamiért mégis sikerült minden egyes reggel találnia valami újdonságot, amiről aztán a nap folyamán beszámolt nekünk. Így ment ez már három éve, és talán ez volt az egyetlen közös dolog, ami nem változott meg a bandában; erre minden nap reagáltunk. Lesajnáló pillantást vetettem rá, és ismét a telefonomnak szenteltem a figyelmem. - Mert te annyira magányos vagy. – jegyeztem meg. - Hát nálad biztos magányosabb. – felelte szórakozottan. - Nem tudom, miről beszélsz. – vontam meg a vállamat, még mindig a kijelzőre meredve, noha mélyen belül volt egy olyan érzésem, kezdünk kissé kényes irányba haladni ezzel a beszélgetéssel. - Furcsa ezt hangosan kimondani, de elég keveset látlak mostanában, Tommo. Kezdek aggódni, haver. – nem kellett ránéznem, hogy tudjam, vigyorog. - Lehet, újat mondok, Liam, de emlékezetem szerint eddig sem lógtam rajtad túl sokat. – mondtam, remélve ezzel elvándorolhatunk a veszélyes vizek közeléből. Azonban elég volt egyetlen pillantást vetnem rá és tudtam, akármiben reménykedtem, ezt kellően benéztem. - Aha. Szóval nem akarsz beszélgetni egy bizonyos… - Eszem ágában sincs. – szúrtam közbe, miközben a határán voltam annak, hogy felpattanjak és kirohanjak a szobából. - … Nem akarsz beszélgetni egy bizonyos képről? – fejezi be az előbb kezdett mondatát, és azzal a lendülettel felém fordította a kezében tartott újságot, elém tárva ezzel egy csodálatos fél oldalas képet; amint éppen Chloe-val az oldalamon haladok a Heaven’s bejárata felé. Akaratlanul is felnyögtem, miközben az asztalra dőltem, és a tenyerembe temettem az arcom. Liam röhögve fogadta a reakciómat, majd letette maga mellé az újságot, ahogy megpróbált komolyságot erőltetni magára a szenvedésem láttán, noha pontosan tudtam, mennyire jól szórakozik a kínlódásomon. - Ismerlek már annyira, hogy egy ilyennek annyira nem kéne kiborítania téged. – jegyezte meg. Nem válaszoltam, inkább továbbra is magam elé meredve tűnődtem el azon, vajon mikor osztják ki a világ legnagyobb idiótájának járó díjat, és hogy valószínűleg idén is én viszem el. És nem felétlenül azért, amiért már szánalmasan is naiv voltam, mikor azt hittem, semmi jelentősége nem lesz, ha együtt megyünk be Chloe-val a Heaven’s-be, hanem mert lényegében épp az ellenkezőjét tettem annak, amin hetek óta rágom magam vele kapcsolatban. Sikerült őt az egész világ elé kitennem, ezzel azt jelezve, hogy az enyém, miközben jóformán én magam sem tudom, mennyire van jogom annak mondani. A sors furcsa fintora, hogy pont én voltam kettőnk közül, aki kitalálta ezt az egész kötetlen dolgot, és most mégis én szenvedek miatta, felrúgva ezzel mindent, amit az elmúlt időben képviseltem, már ami a kapcsolatokat és azok különböző formáit illeti. Vagyis inkább előidézve bennem olyanfajta érdeklődést, amit nem éreztem már egy ideje senki és semmi iránt, és ha rajtam múlt volna, talán nem is erőltettem volna többet. - Nem fontos. – feleltem végül, miközben a pillantásom ismét a képekre csúszott, mire meglepetten állapítottam meg, miszerint szinte egyiken sem lehet kivenni rendesen Chloe arcát az azt takaró keze miatt. Na, nem mintha ez elegendő lett volna ahhoz, hogy eluralkodjon rajtam a megkönnyebbülés, elvégre, aki ismerte Chloe-t, pontosan tudta, hogy őt látja a képeken. - Szép lány. – mondta Liam egy elismerő pillantás kíséretében, ahogy követte a tekintetem a képekre. - Gyönyörű. – javítottam ki automatikusan, mire néhány pillanattal később legszívesebben arcon csaptam volna magam. Mintha ez elégtétel lett volna számára, úgy nézett fel rám egy győztes pillantás kíséretében. - Mi a neve? – kérdezte. Elnyomtam egy feltörni készülő sóhajt, némi káromkodással fűszerezve, amiért úgy tűnt, kezd hiábavalónak tűnni az erőfeszítésem Liam-el szemben. - Chloe. - mondtam. - Mióta tart? - Fogalmam sincs. Két hónapja? – vontam meg a vállamat. – Zayn lemezbuliján találkoztunk. - Csak nem a lelépős lány? – érdeklődött Liam, ahogy befejezte a kajálást, és szokásához híven egymásra pakolta a mosogatásra váró tárgyakat. Azonban a helyett, hogy kényszeresen elindult volna velük a konyhába, hogy a gépbe rakja őket, szembe fordult velem, és úgy várta a válaszomat. - Jézusom, te mikre nem emlékszel. – forgattam meg a szemeimet, majd bólintottam. – De, az. - Akkor ezek szerint mégiscsak volt folytatása a történetnek. – jegyezte meg. - Sosem mondtam, hogy nem volt. – mutattam rá, megeresztve egy óvatos mosolyt, noha még mindig kényelmetlenül érintett a téma, annak ellenére, hogy eddig kifejezetten jól bírtam, magamat is meglepve. Bár korábban elhatároztam, hogy eszem ágában sincs kiadni Chloe-t bárkinek is, valamiért mégsem okozott érvágást feltárni az igazságot Liam előtt, a Zayn-es, legjobb barátnős jelenetet leszámítva, ami legutóbbi találkozásunkkor történt. Úgy éreztem, ahhoz kicsit még korán volt. Akkor jutott csak el hozzám, hogy azóta nem láttam Chloe-t, noha már lassan egy hét eltelt az incidens óta, és még csak nem is reagált a kismillió üzenetre, amit azóta hagytam neki. Na, nem mintha bármiféle magyarázatot vártam volna, elvégre nem volt nehéz magamnak összerakni a képet; elég volt egyetlen pillantást vetnem rá, ahogy Zayn-t és azt a lányt figyeli, majd pedig végignézni, ahogy elrohan.
Noha fogalmam sem volt, mégis miféle jelentősége van ennek az egésznek, elvégre pontosan tisztában voltam vele, hogy Zayn minden élőre rámászik, aki csak egy kicsit is imponál neki, bár meggyőződésem volt, hogy az új kedvenc elfoglaltsága az én baszogatásom, ezzel együtt pedig Chloe volt. Ezért is volt enyhén furcsa, hogy mennyire látványosan is jól elvolt a legjobb barátnő társaságában. A történtek után azonban annyira még sem volt meglepő, hogy egy szót nem hallok felőle, még ha a tehetetlenségtől nem egyszer megfordult a fejemben, hogy széttörök valamit. Nagyon erősen. - Kedveled? – érkezett a kérdés, visszarángatva ezzel a valóságba, mire kishíján lefordultam a székről, amint eljutott az agyamig a mögöttes tartalom Liam vigyorgásának köszönhetően. Nem volt semmi gúny vagy éppen szórakozás benne, aminek köszönhetően ismét szerettem volna kimenni a szobából, azonban volt annyi önuralmam, hogy ne tegyem, de a kérdés továbbra is ott cikázott a fejemben. Miközben egy túlságosan is egyszerű válasz követte. - Gondolod, lefeküdnék vele, ha nem kedvelném? – vontam fel a szemöldökömet, az egyszerűbb utat választva. Liam látványosan nem volt megelégedve a válaszommal, miközben az égnek emelte a tekintetét és megrázta a fejét. - Nem, Louis, gondoltam felszedtél valami idegesítő jöttmentet, akinek be nem áll a szája és valójában ki nem állhatod, de azért szétvet az ideg, amiért címlapra kerültetek. – mondta, a pillantását az enyémbe fúrva. – És nem azért, mert ennyire nem akarod, hogy az emberek tudjanak rólatok. – tette hozzá, én pedig éreztem, ahogy fokozatosan felmegy bennem a pumpa. - Jó, akkor kedvelem, baszki! - csattantam fel. Hátra dőltem a székben, hivatalosan is feladva a Liammel folytatott szócsatát, és már vártam az elégtételt az arcán, azonban legnagyobb döbbenetemre még csak nyoma sem volt. - Nehéz volt? – kérdezte helyette. Útjára engedtem a korábban visszatartott sóhajt miközben oldalra pillantottam, ahol az asztal szélén még mindig ott hevert az a nyomorult újság Chloe-val a lapján, de magamat még csak észre sem vettem mellette, hiába fogtam a karját; mert csak őt láttam. És ennél már csak az borított ki jobban, hogy mennyivel megkönnyebbültnek éreztem magam, miért hangosan kimondtam, hogy kedvelem őt. - Semmi sem volt még ennyire nehéz, Liam. – mondtam. – Semmi.

Ennél jobban már nem is viselkedhetnék úgy, mint egy komplett idióta.
Ez volt az egyetlen valóságosnak tűnő gondolatom, amióta csak lefordultam a hazafelé vezető útról – szó szerint – és helyette a város másik végébe kormányoztam, lényegében teljesen céltalanul, azon kívül persze, hogy látni akartam Chloe-t, noha hamar eljutott az eszemig, hogy elég csekély esély van rá, hogy otthon találom egy kedd délutánon. Így aztán néhány telefonnal később már némileg megkönnyebbülve hajtottam el a belváros egy eldugott kerületébe, ahol aztán hamarosan leparkoltam egy néhány emeletes épület mellett, aminek a bejárata felett ott díszelgett a táncstúdió lógója.
Egészen addig, míg le nem állítottam a kocsit, eszembe sem jutott, hogy tulajdonképpen fogalmam sincs, mégis mi célom volt ezzel az egésszel a mellett, hogy most úgy tűnhetek, mint valami piti zaklató, miközben azt várom, hogy a célszemély megjelenjen, noha az érkezéséig akár még órák is lehetnek hátra.
Mégis hány éves vagyok, tizennégy?
Miután sikerült negyed óráig viszonylag nyugton megülnöm az autóban a nélkül, hogy nagyobb kárt tettem volna a kocsiban vagy éppen magamban, a fejembe húztam a kapucnimat és felkaptam a műszerfalon lévő napszemüveget, majd a zsebemben megbúvó cigisdobozzal együtt kipattantam a kocsiból. Körbe sem néztem, hogy nem fenyeget-e a felismerés veszélye, miközben sietve előkaptam egy szálat, és az épületet pásztázva meggyújtottam.
Fel sem tűnt egészen odáig, hogy majdnem a nap végén járunk, annyi időt csesztem el, mire rávettem magam a távozásra Liam-től. Miután a délelőtt nagy részét azzal töltöttük – vagyis inkább töltötte ő – hogy visszahoztuk belém az életet, amit a tegnap este és a Chloe-val történtek szívtak el belőlem állítása szerint legalábbis, míg a délután azzal telt, hogy a tévé előtt dögölve próbáltunk végignézni néhány rendkívül szar vígjátékot, miközben természetesen én továbbra is a beszélgetésünken kattogtam.
Na és persze azon, hogy vajon mennyire tűnők őrültnek, ha csak úgy ok nélkül odaállítok elé, miközben jóformán fogalmam sincs, mit kellene mondanom.
Bár Liamnek valószínűleg erre az lenne a válasza, hogy az igazat, nem gondolom, hogy a legjobb megoldás lenne, ha elég ugranék és letámadnám a nyomorult érzéseimmel, mintha egyáltalán érdekelné őt.
Te jó ég, mióta ő a gonosz és én az áldozat?
Nem tudtam ordítsak vagy nevessek, amiért én találtam ki ezt a szarságot, és most én hisztizek, mint valami idióta tinédzser élete szerelméért.
Fogalmam sem volt, meddig álltam ott és mégis hány cigit szívtam el, mire végre mozgást láttam a szemem sarkából, és hamarosan megpillantottam az első embert kilépni az épületből, először, mióta megérkeztem. Összeszorítottam a számat, mielőtt szívtam volna egy utolsó slukkot és eltapostam a szálat, majd pedig hátrébb léptem a kocsihoz, némileg takarásba, de elég közel, hogy a tekintetem az ajtón lehessen.
Az első pár után nem telt bele sok időbe, mire lassacskán egyre több ember szállingózott ki az utcára és noha egyiket sem ismertem fel, nem kellett valami okosnak lennem, hogy kitaláljam, valószínűleg táncosok, a testalkat és a kisugárzásuk legalábbis mind erről árulkodott, miközben szépen lassan elindultak mindenfele. Észre sem vettem, hogy idegesen dobolok az ujjaimmal a kocsi oldalán, miközben azt vártam, hogy szépen lassan felbukkanjon a már ismerős alak a többiek után, egészen addig, míg nem ütöttem egy erősebbet, mire káromkodva kaptam el a kezemet a járműtől.
Mintegy végszóra, a következő pillanatban Chloe lépett ki az ajtón, a tekintetét a kezében lévő telefonjára szegezve, nyomában egy másik lánnyal, aki mondott valamit, mire ő felkapta a fejét és már zsebre is tette a telefonját, hogy neki szentelje a figyelmét.
Ennyit arról, hogy biztos csak nem olvassa a telefonját.
Nem ismertem fel a barátnőjét egészen addig, míg le nem értek a lépcső aljában, ahol már megállapíthattam, hogy találkoztunk már valahol korábban, noha jelen pillanatban nem tudtam helyhez kötni.
Valamiért mégsem ért meglepetésként, hogy ő azonban felismert, amint egy véletlennek köszönhetően felém kapta a pillantását, majd ezt követően megtorpant, és megállította az előtte haladó Chloe-t, aki értetlenül fordult először felé, majd pedig felém.
Úgy nézett rám, mint aki szellemet lát, miközben próbáltam nem egyre kínosabban érezni magam, hogy csak állok ott és várom, hogy jöjjön az égi jel vagy mi, ami után képes leszek nem gyökérként viselkedni. De úgy tűnt, ő sem érzi magát kevésbé magabiztosnak, ahogy nagy nehezen elkapta a tekintetét rólam és a mellette álló lány felé fordult.
Váltottak néhány szót, majd egy gyors ölelés után elindult a kocsim irányába, a pillantását egyenesen az enyémbe fúrva.
Én pedig éreztem, ahogy szépen lassan szétesek, amiért képtelen voltam bármit is kiolvasni a szemeiből, ami az elmúlt néhány hétben mindenhol kísértett.
***