2017. augusztus 16., szerda

30. - Toxic

Amint Poppy szabadjára engedte a társaságot arra a bizonyos egy órás, ebédszünetnek címkézett szösszenetre – elvégre mindannyian tudtuk, hogy egy óra aztán pont semmire nem elég, főleg nem ebédelni -, én szinte azonnal kiviharoztam a teremből, meg sem állva a legközelebbi mosdóig, miközben magamban fohászkodtam, csak bírjam ki odáig.
Feltéptem az ajtót, és beléptem a jól ismert helyiségbe, majd az utam egyenesen a legtávolabbi fülkéhez vezetett, amit három lépéssel később már magamra is zártam, és nekitámaszkodtam a falnak, miközben igyekeztem lecsillapítani a szapora lélegzetvételemet.
Lehunytam a szemem, ahogy a szívem még mindig ki akart ugrani a mellkasomból, nem számít hányszor ismételtem el magamban ugyanazt a mondatot, amelynek eddig sikerült némileg lenyugtatnia, valahányszor úgy éreztem az elmúlt néhány héten, hogy a dolgok szépen lassan kicsúsznak az irányításom alól. Amivel önmagában nem lett volna baj, hiába volt napról napra egyre kétségbe ejtőbb, miközben mélyen belül pontosan tudtam, meg vannak számolva a napjaim, amikor még képes vagyok mindezt elrejteni a körülöttem lévő emberek elől.
A probléma ott kezdődött, hogy senkinek sem mondhattam el.
A gondolatmenetemnek a mosdó ajtajának kivágódása vetett véget, azonban nem tértem vissza elég gyorsan a valóságba ahhoz, hogy összeszedhessem magam, mielőtt a léptek egyenesen az én fülkémhez vezettek volna, és már hallottam is az ismerős két kopogást.
- Chloe?
Kylie megpróbált benyitni, azonban a zárnak köszönhetően nem járt sikerrel, de már ki is tártam előtte az ajtót, még mielőtt újból nekiugorhatott volna, így aztán a következő pillanatban szembe találhattam magam az engem fürkésző tekintetével, miközben láthatóan a sírás jeleit keresi rajtam, de nem tűnt meglepettnek, mikor nem találta őket.
Szerintem még sosem látott sírni.
- Minden rendben? – kérdezte, noha volt egy sanda gyanúm, elég volt egyetlen pillantást vetnie rám, és már pontosan tudta a választ.
Nem, nagyon nem vagyok jól.
Bólintottam, és megdörzsöltem a szemem, nem félve attól, hogy elmosok bármit is, elvégre sosem sminkeljük ki magunkat a próbákra, kivéve, ha fotózunk is, de a mai hál’ istennek pont nem egy ilyen alkalom volt, így nyugodtan jöhettünk természetes mivoltunkban.
Én azonban nem álltam meg reggel, hogy el ne takarjam a szememet övező karikákat, nehogy Poppy bármit is észrevegyen.
Kylie miatt nem aggódtam, elvégre ő már a reggeli kávénk előtt tudta, mikor vagyok szétesve és mikor nem.
- Persze. Csak fáradt vagyok, ennyi – intettem le, és megigazítottam a nadrágomat, csak hogy addig se kelljen a szemébe néznem.
- Nem győztél meg.
Az ajkamba haraptam, miközben minden ellenállásom ellenére a tekintetünk végül mégis összetalálkozott, így láthattam a pillantásában megbúvó aggodalommal kevert bizonytalanságot, elvégre pontosan tudta, hogy addig úgy sem fogok beszélni, amíg nem akarok.
Ez volt talán az egyik olyan tulajdonságom, amiben osztozott velem, és fordítva; egyikünkből sem lehetett kihúzni olyat, amit nem akartunk kimondani hangosan.
- Jól leszek – mondtam végül, azt gondolva, ezzel átmenetileg csökkentem az irántam érzett aggodalmát, ha azt látja, azért próbálkozom.
Az már más kérdés, hogy egyben saját magamat is nyugtatni szerettem volna, miszerint nem számít, mennyire érzem kegyetlennek a helyzetet, amibe egyik pillanatról a másikra belekerültem, ha foggal-körömmel ragaszkodok ahhoz az elképzeléshez, hogy minden rendben, egy idő után tényleg így lesz.
Elvégre kívülről nézve nem volt okom panaszkodni; nem szakadtam meg a munkában, rendeződtek a soraim Kylie-val, és Louis is mellettem volt.
Az már más kérdés, milyen áron.
Elég volt egyetlen gondolat, hogy szabadjára engedje az összes többit, beleértve ezzel az elmúlt néhány hét emlékeit, amelyek képkockákként egymás után leperegtek előttem, kezdve Louis rémült tekintetével, miután én magam is követtem az órát a földre, majd pedig a napról napra egyre erősödő bűntudatával, mialatt ismételten magára húzta a távolságtartás álcáját.
Elég volt egyetlen gondolat ahhoz, hogy megint rájöjjek, azt a bizonyos irányítást már rég elvesztettem.
Kylie nem mondott semmit, továbbra is összeszorított szájjal nézett rám, miközben éreztem, hogy azért lenne mit mondania, de egy idő után úgy tűnt, győzött az irántam érzett empátiája, így végül bólintott, és szélesre tárta a fülke ajtaját.
- Gyere! Szerezzünk egy kávét.
Biccentettem, és némán követtem őt kifelé a mosdóból, vissza az öltözők felé, hogy felszedjük a pénztárcákat, amíg próbáltuk figyelmen kívül hagyni Aster értetlen pillantását felénk, noha az ajtóban végül visszanéztem rá egy amolyan később mindent elmagyarázok nézéssel, mire kaptam egy bólintást válaszul, és már vissza is fordult a többi lány felé. De ez nem segített a rossz szájízemen az ügyben, hogy már így is bűntudatot éreztem vele kapcsolatban, amiért az elmúlt pár hétben szinte egy szót sem tudtunk normálisan váltani, annak ellenére, hogy korábban ő számított az elsőszámú bizalmasomnak a Louis-dologban, ha már elsőként tudta meg, mi történt köztünk azon a bizonyos estén, mikor találkoztunk.
Noha próbáltam magam azzal nyugtatni, hogy Aster egyáltalán nem az a típus, aki ezt bármilyen formában magára venné, ugyanis szokása mindig a másik érdekeit előtérbe helyezni, de ettől egy idő után csak még rosszabbul éreztem magam.
Még egy pont a listára.
Szó nélkül folytattuk az utunkat ki a stúdióból az esőáztatta utcára, a két sarokkal arrébb található kávézó felé, amit mintha nekünk nyitottak volna, figyelembe véve a tényt, hogy a hosszabb napjainkon akár kétszer-háromszor is előszeretettel fordultunk itt meg, míg a baristák közül volt, aki már pontosan tudta, mit adjon nekünk, amint megpillantottak minket.
- De rohadt sokan vannak – morogta Kylie, mikor kiszúrta, hogy a kávézó csaknem tömve van.
Habár pontosan tudta, hogy nem fogunk beülni, elvégre ilyenkor általában a pár házzal messzebb lévő padon foglalunk helyet, miközben ő elszív egy cigit mellé, néha pedig én is csatlakozom hozzá, ha úgy érzem, már csak az segíthet rajtam.
- Biztos kedvezmény kedd van – jegyeztem meg szórakozottan, utalva a hely kedvelt marketing fogására, ahol feláron adnak mindent néhány keddi napon.
Kylie erre csak legyintett egyet, miközben beléptünk a kávéillattal fűszerezett levegőbe, a kisebb tömeg közé, és beálltunk a sorba, de alig döntöttem el, milyen ízesítését kérek a kávémba, már láttam is, ahogy az egyik ismerős barista vigyorogva üdvözöl minket, ezzel elérve, hogy néhány előttünk sorban álló személy felénk forduljon.
A szemem sarkából kiszúrtam, ahogy egy nálam pár évvel fiatalabb lány elsápad, majd pedig a mellette álló két barátnője felé fordul, és alig láthatóan felém bök, mire a tekintetemet automatikusan a földre szegeztem, és magamban fohászkodtam, hogy csak a szanaszét álló hajam miatt legyek érdekes.
Azonban miután a másik két lány is megajándékozott egy-egy döbbent pillantással, beláttam, a kéréseim ezúttal nem találtak meghallgatásra.
- A szokásos? – vigyorgott ránk a pult mögött álló lány, miután sorra kerültünk egy másik pénztárnál, így már csak két méter választott el az engem kémlelő társaságtól.
Kylie bólintott, majd miután két perccel később kiadták a két kávét, kikaptam a pénztárcámból egy tízfontost, majd a visszajáró igénylése nélkül elmotyogtam egy köszönömöt, és már sarkon is fordultam, hogy minél hamarabb elhagyhassam a kávézót.
- Hová rohansz? – kérdezte a barátnőm, amint beért engem az ajtóban, így együtt léptünk ki az utcára.
Nem szóltam semmit, már csak azért sem, mert a következő pillanatban már meg is jelent a három lány, közvetlenül utánunk, a pillantásaik pedig szinte azonnal megtaláltak, és bár semmiféle rosszallás nem volt bennük, mégsem múlt el a gyomromban kialakult görcs.
Hálát adtam az égnek, amikor néhány méterrel arrébb sétáltak, noha még vissza-vissza tekintettek felénk, így hallhattam pár szót abból, amit beszéltek.
- De, szerintem tuti ő az – mondta az egyikük.
- Szerinted oda menjünk? – kérdezte egy másik, miközben én továbbra is a földet bámultam.
Hiába sápadtam el a gondolatra, hogy idejöjjenek – elvégre fogalmam sem volt, mit mondhatnék nekik - nem akartam elsétálni, nehogy bármiféle rossz benyomást keltsek bennük, noha pontosan tudtam, hogy aki iránt ők igazán érdeklődnek, az nem én vagyok, hanem Louis.
Csakhogy nem tudtam, mennyire lennék képes ez alkalommal előadni a mosolygó barátnőt, akitől visszajelzést kaphatnak arról, hogy minden rendben, tekintve, hogy még sosem kellett megjátszanom, mennyire jól érzem magam Louis mellett.
- Inkább hagyjuk, nem néz ki valami jól szegény – csatlakozott be a harmadik lány is.
- Chloe? – rángatott ki a gondolatmenetemből Kylie. – Mehetünk?
Bólintottam, és hagytam, hogy a kezét a hátamra téve tessékeljen el a kávézó bejáratától, minél messzebb a lányoktól, noha a tekintetüket egészen addig magamon éreztem, míg be nem fordultunk a következő sarkon, a padunk irányába.
Nem néz ki valami jól szegény.
Próbáltam nem foglalkozni a lány hangjából kicsengő szánalommal, annak ellenére, hogy tudtam, nem rosszindulatból mondta, csupán megállapított egy nyilvánvaló tényt, ami ezek szerint az elsőként jut eszébe annak, aki rám néz.
Ettől pedig ismét kedvem támadt bezárkózni valahova.
- Kérsz? – nyújtotta felém a cigisdobozt Kylie.
Akkor tűnt csak fel az elkalandozásomnak köszönhetően, hogy időközben megérkeztünk a kedvenc helyünkhöz, ő pedig már helyet is foglalt a padon, miközben várakozóan pillantott felém.
- Köszi – biccentettem, majd leültem mellé, és kivettem a kezéből a dobozt.
Legyintett egyet, és előhalászta a nála több számmal nagyobb fekete farmerdzseki zsebébe rejtett öngyújtót, én pedig meg mertem volna esküdni rá, hogy egyik sem az ő tulajdona, már csak azért sem, mert az elmúlt néhány napban nőtt hozzá ez a darab, miután egyik reggel ebben állított haza, gyanítom Zayn-től, ha már nem volt hajlandó túl sokat elárulni a hollétéről. De eszem ágában sem volt felróni neki bármit is ezzel kapcsolatban, ugyanis amióta tudom, hogy Zayn ismét részese az életének, hirtelen megint hasonlítani kezdett arra a Kylie-ra, aki régen volt, bár egy részem pontosan tudta, hogy sosem fogja már visszakapni azt az énjét. Csak éppen megerősödött, és boldogabb.
Nekem pedig csak ez számít, hiába fordul elő, hogy sokszor nem tudom, miképp kéne kezelnem a házunkban felbukkanó fiút, aki a számomra két legfontosabb személy közül az egyiknek pont annyira fontos, mint amennyire a másik a nevét sem tudja kiejteni a száján.
Bár szavam nem lehetett, ha azt vesszük, Zayn teljesen normálisan – néha talán túl normálisan – kezelt engem, valahányszor összefutottunk, és egyszer sem hozta szóba Louis-t, ha netalántán kettesben maradtunk.
Mondjuk nem tudtam, ehhez Kylie-nak vajon mennyi köze lehetetett, de örültem, hogy így alakult.
- Mi van veled, Chloe? – érkezett a kérdés a legjobb barátnőm részéről, mire felé kaptam a tekintetemet. – Most komolyan. És ne mondd azt, hogy semmi, mert mindketten tudjuk, hogy nem így van.
Valamiért mégsem lepett meg, hogy Kylie kivételesen nem engedte, hogy magamban tartsam a dolgokat, és mégis kockáztatta, hogy esetleg elhajtom a válaszadás elkerülése végett. Azonban elgondolkoztam azon, vajon mennyire tűnhetek kétségbeesettnek, ha már ő sem hajlandó lemondani rólam.
- Úgy érzem, pengeélen táncolok – mondtam végül, miután meggyújtottam a saját cigimet. – És már várom, mikor esek le.
- Louis?
Nem kellett Kylie-ra néznem ahhoz, hogy magam elé képzelhessem az arcát a felvont szemöldökével együtt.
- Honnan tudtad? – kérdeztem rezzenéstelen arccal.
- Hetek óta nem beszélsz róla – vonta meg a vállát. – Nem volt nehéz összerakni. Történt valami?
Az egymillió dolláros kérdés, amit én is felteszek magamnak szinte minden egyes nap, de valahogy nem kapok rá választ.
Történt valami?
Azt leszámítva persze, hogy kétségbeesetten kapaszkodok valakibe, aki folyamatosan el akar taszítani magától, mert nem akarok belegondolni, mi történne velem, ha elengedném, mikor ő láthatóan túlélné nélkülem. Még akkor is, ha sokszor még mindig látom megvillanni Louis tekintetében a boldogság egy elhalványult változatát, valahányszor felbukkanok nála, vagy éppen érzem a ragaszkodást, valahányszor átölel álmában, amikor gondtalan, és nem érzi azt, hogy a valami, ami szépen lassan eluralkodott felette az elmúlt időben, megöli.
Történt valami azon kívül, hogy rettegek, mi történik vele?
Történt valami azon kívül, hogy rettegek attól, el fogom veszíteni?
- Nincs jól – feleltem végül, és szívtam egy slukkot a cigiből. – Ezt leszámítva semmi.
Valamiért nem tartottam túl jó ötletnek beszámolni Kylie-nak az órával történt incidensről, már csak azért sem, mert eszem ágában sem volt Louis ellen hangolni, hogy a végén még összeesküvés elméleteket kreáljon a fejében.
Bár tény, hogy azóta nem tört össze semmit.
- És ezért te sem vagy – jegyezte meg, inkább saját magának.
Elnyomott egy kisebb sóhajt, miközben a szájához emelte a cigijét, és szívott belőle.
- Elmondta, mi baja van?
Megráztam a fejemet, és a kávémért nyúltam, hogy ihassak belőle, még mielőtt teljesen kihűlne.
- Mindjárt gondoltam – morogta Kylie. – De te sem kérdeztél rá.
Az utóbbi inkább volt kijelentés, mint sem kérdés, nekem pedig fogalmam sem volt hirtelen, mégis miképp magyarázhatnám el Kylie-nak, hogy nem olyan egyszerű Louis lelkivilágában kutakodni, főleg nem, amikor sziklaszilárdan ellene van a dolognak.
- Csak azt nem tudom, mit tehetnék, hogy elhiggye, én nem vagyok az ellensége – ráztam meg a fejemet ismét. – Mármint, végre eljutottunk idáig, és most olyan érzésem van, mintha ugyanott tartanánk, mint tavaly, amikor nem voltam több neki, mint a lány…
- Akivel alkalomadtán összefeküdt – fejezte be helyettem a mondatot Kylie. – Nem igaz?
Nagy nehezen bólintottam, annak ellenére, hogy a gyomromban lévő görcs háromszor akkorára nőtt, miután beláttam, hogy ez kimondva sokkal rosszabb, mint gondoltam.
De hát az igazság mindig fáj.
- Nem vagyok biztos benne, hogy tudnék még egyszer ugyanaz a lány lenni, csak éppen más érzésekkel iránta – mondtam. – Miközben pontosan tudom, hogy már ő sem ugyanaz a személy, aki akkor volt.
- És persze te sem vagy már az alkalmi partnere – nézett rám Kylie egy jelentőségteljes pillantás kíséretében.
- Akkor nem értem, miért van egy olyan érzésem, mintha kezdenénk ugyanazokat a köröket lefutni – nyomtam el a pad szélén az időközben leégett cigarettát.
Miközben nincs megállás.
- Nézd, Chloe – sóhajtott fel Kylie, ahogy ültében felém fordult, így rálátást kaptam az aggódó arckifejezésére. – Nagylány vagy, tudom, ahogy azt is, hogy van eszed és azt fogod tenni, ami a legjobb, szóval nem fogok észt osztani. De beszélj vele. Mert lehet, hogy könnyebb így, hogy nem kell válaszút elé állítanod sem őt, sem pedig saját magadat, de ennek semmi értelme. Ezzel előbb vagy utóbb csak megölitek egymást. Vagy ő öl meg téged – tette hozzá, nekem pedig összeszorult a torkom. – Hiába tudom, hogy ő is épp annyira szeret téged, mint te őt, ha nem jobban.
- Honnan tudod? – motyogtam, a tekintetemet a földre szegezve.
Kylie azonban csak megvonta a vállát.
- Képtelen téged teljesen eltaszítani magától. Nekem innentől nyilvánvaló. A helyében én sem akarnálak.
***
Hosszú pillanatokig néztem a telefonom képernyőjén világító üzenetet, többször is átolvasva a sorokat, mielőtt gyorsan visszaküldtem volna a választ Louis-nak, aki azt mondta, megbeszélése lesz este, szóval későn ér haza, de ha még így is nála akarok aludni,  akkor nyugodtan használjam a korábban kapott kulcsokat.
A korábban kapott kulcsok alatt azokat érti, amiket még a kapcsolatunk elején adott – nem túl korán, hogy megbízzon bennem, de nem is túl későn, hogy jelentősége legyen a dolognak - egy hasonlóan későbe nyúló este alkalmával, amikor vártam rá bő másfél órát, mielőtt hazaesett volna, hogy kezdetét vegye állítása szerint az este vicces része. Bár akkor még teljesen normális volt, hogy így fogalmazzon, nekem pedig teljesen egyértelmű volt, hogy csak arra a pár órára kellek neki, noha Louis-ról aztán mindent el lehetett mondani, csak azt nem, hogy nem korrekt, elvégre sosem küldött haza, miután végzett velem.
Vagyis inkább végeztünk egymással.
Már csak azért sem, mert a megismerkedésünk utáni első két alkalommal sem akart kipenderíteni sem a hotelszobájából, majd pedig a házából, egy idő után pedig természetessé vált, hogy ott maradok éjszakára. Néha pedig még odáig is elmerészkedtünk, hogy beszélgessünk, bár tény, hogy legtöbbször olyan fáradt voltam én vagy ő, hogy pillanatokon belül aludtunk.
Megráztam a fejem az emlékek hatására és bepötyögtem a választ, miszerint attól függetlenül ott leszek, mire hazajönne, majd pedig a farmerom hátsó zsebébe vágva a telefont az ágyamhoz léptem, hogy felkapjam a már előre összekészített táskát. A pillantásom ezek után az éjjeliszekrényemen lévő könyveimen is elidőzött egy ideig, amiket előszeretettel olvasgattam elalvás előtt, ha netalántán nehezen ment volna, majd némi fontolgatás után felkaptam az egyiket, és azt is a többi cucc közé tettem, amolyan ha már várnom kell rá, ne unatkozzak alapon.
Még két perc felesleges pakolás után felkaptam a táskát, leoltottam a villanyt a szobában és a földszint felé vettem az irányt.
Valamiért nem lepődtem meg, ahogy a lépcsőre érve meghallottam Kylie nevetését, majd pedig az ezt követő mély hangot, a gyanúm pedig beigazolódott abban a momentumban, hogy beléptem a konyhába és megpillantottam a pultnak támaszkodó Zayn-t.
- Chloe – biccentett a fiú vigyorogva, mikor észrevették az érkezésem.
- Zayn – viszonoztam a gesztust, ahogy a hűtőhöz léptem és kivettem belőle egy előre behűtött ásványvizet.
- Elmész? – kérdezte Kylie, mielőtt beleharapott volna a kezében található második szerelmébe, az almába, mire próbáltam nem hangosan felnevetni, hogy már megint ezt eszi.
Bólintottam, és kinyitottam a vizet, hogy ihassak belőle.
- Gondoltam kettesben hagylak titeket – vontam meg a vállamat.
- Louis érted jön?
- Nem – ráztam meg a fejem.
- Tuti tudja, hogy itt vagyok – szúrta közbe Zayn röhögve, azonban Kylie egyetlen pillantása belé fojtotta a nevetést.
- Nem tudja, csak dolgozik – intettem le Zayn-t. – Majd fogok egy taxit félúton – fordultam vissza a barátnőm felé.
- Nem lakik ehhez egy kicsit messze? – vonta fel a szemöldökét.
Ismételten megvontam a vállam, és ittam egy újabb kortyot, miközben próbáltam nem foglalkozni a Kylie hangjából kicsengő nemtetszéssel, hogy este egyedül másszak át a fél városon.
Bár jelenleg abban az állapotban voltam, hogy a fél világot is átmászom, csak hogy Louis-val legyek és elmondjam azt, ami hetek óta próbál felemészteni.
- Elviszlek – vágta rá Zayn hirtelen, mire egy emberként fordultunk felé az asztalnál ücsörgő Kylie-val. – Most mi van? Azért még tudom, hol lakik.
- Támogatom – biccentett Kylie. – Legalább hozol visszafelé valami normális kaját.
Zayn az égnek emelte a tekintetét, miközben kivette a zsebéből a feltételezett kocsikulcsokat.
- Bízzunk benne, hogy Louis nem szerzett be azóta egy sörétes puskát, hogy lelőjön, miután kiszúrta a kocsit – jegyezte meg szórakozottan, és a bejárat irányába bökött. – Na, gyere mielőtt éhen hal – célzott Kylie-ra, aki erre felmutatta a középső ujját.
Ha valaki pár héttel ezelőtt azt mondja nekem, kettesben fogok autókázni Zayn-nel, méghozzá Louis háza felé, valószínűleg kiröhögtem volna, a jelen helyzetben azonban annyira nem viselt meg a dolog. Noha reméltem nem látszik a bizonytalanságom az ötlettel kapcsolatban, mégis igent mondtam Kylie miatt, hogy érezze, azért, mert közte és Louis között még mindig ott van az ellentét, nekem nincs kifogásom Zayn ellen.
Meg hát amúgy sem tartottam attól, hogy Louis észreveszi, ki hozott, tekintve, hogy úgysem lesz még otthon, amikor feltételezéseim szerint megérkezünk, mondjuk nem is terveztem elárulni neki utólag, ki hozott el.
- Amúgy sem vagy a szavak embere, Chloe, de ma kifejezetten csendben vagy – jegyezte meg Zayn, visszarángatva a valóságba.
Nem nézett rám, a tekintetét folyamatosan az úton tartotta, miközben az egyik kezével lehalkította az autó rádióját.
- Ezt úgy mondod, mintha meglepne – feleltem.
- Most hogy mondod, tényleg nem lep meg – nevetett fel. – De azért fura vagy.
- Én mindig fura vagyok, de ezt már máskor is megállapítottad – céloztam arra a bizonyos találkozásunkra, mikor még fogalmam sem volt arról, hogy bármi köze is lenne Kylie-hoz.
- Nem, én azt mondtam van benned valami, ami tényleg van, de ezt már akkor tudtam, amikor feltűnt, hogy Louis ki akar nyírni, csak mert rád akartam nézni – felelte. – Azért ezt nem csinálja mindenkivel.
Kissé furcsa volt úgy hallani Zayn szájából a nevét, hogy semmiféle megjegyzés vagy rosszindulat nem övezte, bár sejtettem, hogy ez csak az álca része, amit mindketten előszeretettel alkalmaznak, ha a másikról van szó.
- Pedig akkor még nem is voltunk együtt – jegyeztem meg alig hallhatóan. – Mondjuk téged sem kellett félteni, élvezted, hogy provokálhatod – tettem hozzá valamivel hangosabban.
- Az egy dolog – vonta meg a vállát. – De akkor még fogalmam sem volt róla, ki vagy.
- Mármint? – vontam fel a szemöldökömet.
- A Heaven’s után tudtam meg, hogy egyáltalán közöd van Kylie-hoz – válaszolta. – Nem mondom, hogy nem dobtam egy hátast a csodás egybeesések miatt.
- De utána eljöttél egyszer hozzám, emlékszel? – mutattam rá a tényre. – És nem úgy néztél ki, mint akit jobban érdekel a legjobb barátnőm, mint én.
- Igen, de akkor már tudtam, hogy Kylie lakótársához van szerencsém, és remélem megbocsájtod ha ezt mondom, de akkor már pontosan tudtam azt is, kit kell keresnem, ha róla van szó.
- Akkor azért mondtad, hogy érdekesebb vagyok, mint gondoltad – idéztem fel a szavait, ahogy magam elé képzeltem a találkozásunk körülményeit.
 - Nem mondom, érdekes voltál, elvégre nem véletlenül néztem utána, hol sikerült Louis-nak megtalálnia, de aztán rohadtul nem az köszönt vissza, amit reméltem – nevetett fel. – Mindenesetre nem veszem magamra a feltételezést, hogy hátsó szándékaim lettek volna, mert tényleg voltak, mondjuk annyi még bennem is van, hogy távol tartom magam Louis barátnőitől.
- Csak úgy, mint Alexis-től? – csúszott ki a számon, még mielőtt alaposabban átgondolhattam volna.
Zayn arcát lestem, azonban semmi jelét nem adta a sértettnek, vagy zavartnak, inkább meglepettnek.
- Beszélt neked Alexis-ről?
- Olyasmi – feleltem.
Elismerően biccentett egyet, mintha ez valamiféle érdem lenne számomra, és hümmögött egy sort.
- Ők sosem voltak együtt, bár tény és való, hogy csúnya dolog volt tőlem, de Alexis-t sem kellett félteni, megnyugodhatsz. Ha hiszed, ha nem, ő jött hozzám és nem fordítva, de ahogy hallom, ő húzta a rövidebbet emiatt, tekintve, hogy Louis hallani sem akart róla utána – mondta végül. – De azért te egy kicsit más kategória vagy.
- Miért mondja ezt mindenki? – motyogtam, a tekintetemet a körömágyamra szegezve, ami időközben igen érdekessé vált számomra.
- Erre inkább nem mondok semmit, ha nem baj – jegyezte meg Zayn, és befordult egy újabb sarkon, ahogy szépen lassan elhagytuk a belvárost.
A tekintetem ezek után valahogy mégis a mellettem ülő fiúra kúszott, így volt lehetőségem kissé feltérképezni az arcát, ha már az út figyelése jelenleg jobban lefoglalta, és meglepetten konstatáltam, hogy nyoma sincs gúnynak az arcán, hiába éreztem az iróniát az előbbi megjegyzéséből. Azonban be kellett látnom, hiába látom már őt többször is akár egy héten, még mindig fogalmam sincs róla, ki ő, azon a töredék információn kívül, aminek a nyolcvan százalékát Louis adta, a másikat meg Kylie.
Noha ha jobban belegondolok, Louis sem mondott konkrétan semmit, azt leszámítva, hogy látványosan nincs oda Zayn-ért, de ezt mindig is a múltbéli sérelmeiknek tudtam be, ha már egy bandában voltak annak idején.
- Látom, hogy kérdezni akarsz, szinte már érzem – törte meg a kisebb csendet Zayn, mire valahogy sikerült visszatérnem a valóságba. – Ki vele!
Próbáltam elhessegetni a gondolatot, miszerint ennyire csak nem lehettem nyilvánvaló, és felé fordultam.
- Csak azon gondolkoztam, mégis mi történt veled meg Louis-val – mondtam, és meg sem kíséreltem kerülgetni a forró kását.
De valamiért Zayn nem tűnt olyan típusnak, akit ez zavarna.
- Milyen egyenes lettél hirtelen – biccentett elismerően, azonban még láttam a szemében megvillanó halvány meglepettséget.
Akkor láttam először Zayn-t kevésbé magabiztosnak.
- Nem tudom, ő mennyit árult el neked, bár ahogy hallom, nem vagyok a kedvenc témája – vonta meg a vállát.
- Nem nagyon szeret rólad beszélni – feleltem. – De mindig is arra gondoltam, ez azért van, mert eljöttél tőlük, vagy ilyesmi.
- Ja, hát közrejátszik – bólintott. – Erősen. De itt a hangsúly nem ezen van. Nézd, Chloe, nem fogok szenteskedni, akkoriban elbasztam néhány dolgot röviden és tömören. A többiekkel is, de főleg Louis-val kapcsolatban. Nem tudom, mennyire vagy tisztában azzal, hogy akkoriban nem én voltam az egyetlen, aki dobbantani készült Louis közvetlen közeléből – sandított rám. – Ismered az elődöd?
Helyben vagyunk.
- Hallottam már róla, de Louis nekem azt mondta, nem lényeg – ráztam meg a fejemet összeráncolt szemöldökkel.
- Persze, hogy azt mondta, mert már tényleg nem lényeg, de akkoriban még eléggé az volt. Én pedig ahelyett, hogy mellette álltam volna, amikor összeomlani látszott minden, kurvára nem foglalkoztam senkivel saját magamon kívül – mondta. – Mintha mi sem lenne természetesebb, leléptem én is. Aztán pedig csodálkoztam azon, hogy rám sem bírnak nézni.
Némán meredtem a mellettem ülő Zayn-re, miközben éreztem, ahogy a megannyi kérdőjel, ami velük kapcsolatban bennem volt, szépen lassan elhalványul, és egy idő után már hűlt helye volt szinte az összesnek, egyetlen egy kivételével; vajon Louis hogy látja mindezt?
Ismét el kellett ismernem, amit már párszor megtettem, mióta szépen lassan feltárul előttem Zayn jól eltitkolt személyisége, miszerint sikerült őt ismét alábecsülnöm.
- Arra nem gondoltál, hogy esetleg beszélj vele? – vontam fel a szemöldökömet.
Hiába hangzott a kérdésem túl egyértelműnek ebben a szituációban, elvégre sejtettem, hogy Zayn valószínűleg már próbálkozott vele, muszáj volt feltennem.
- Hiszed vagy sem, Chloe, ez azért nem olyan egyszerű, mint aminek tűnik – felelte egy idő után. – Még nekem is van mit rendbe tennem, mielőtt megpróbálnám Louis-val. Leginkább saját magamban. – a kissé zavart tekintetemet látva elvigyorodott. – Ahogy annak idején Kylie-t sem egyből támadtam le.
Amolyan mindent értek stílusban bólintottam, és hátrébb dőltem az ülésben.
- Tudod, Zayn, nem is vagy te olyan szörnyű – jegyeztem meg.
Elnevette magát, én pedig hálát adtam az égnek, hogy végre őszintének tűnt.
- Megtisztelsz – mondta. – Kérlek, ezt mondd meg a barátodnak is.

***

A Louis-tól kapott kulcsnak köszönhetően viszonylag hamar négy fal között találhattam magam, miután Zayn kitett nem messze a háztól, ami már csak azért is volt jó, mert időközben ismét rázendített az eső, nálam pedig a dzsekimen kívül semmi sem volt, ami megvédett volna. Így miután beütöttem a kapu nyitásához szükséges négyjegyű kódot, hogy deaktiváljam a kert riasztóját, már rohantam is a bejárati ajtóhoz, hogy ott megcsinálhassam ugyanezt. Ahogy sejtettem, egy lélek sem tartózkodott a házban, bár ez nem volt szokatlan, már ismertem a járást annyira, hogy miután lekaptam a cipőmet, az első utam a konyhába vezessen egy pohár vízért, majd ezek után az emeltre, egészen pontosan a hálóba, ahol az ágyra dobtam a cuccaimat, és én magam is elterültem rajta.
Végigfuttattam a pillantásom a fekete-fehér színekben virító szobán, ahol néhány falra akasztott platinalemezen – mind a banda nevével ellátva – és egyéb hasonló tárgyon kívül semmiféle személyes dekoráció nem volt. Ellentétben Louis doncasteri szobájával, mire ismét felrémlett előttem a fényképekről visszamosolygó arca, és elgondolkoztam azon, még mindig mekkora különbség van a képen szereplő, az akkori és a mostani személye között.
Hiába nem telt el egy hónap, hogy ott voltunk, habár ha valamit, akkor azt ideje volt elismernem, hogy huszonnégy óra is elég ahhoz, hogy minden megváltozzon, főleg mióta Louis az életem része.
Fogalmam sincs, mégis hogyan sikerült, de valahogy csak elaludhattam, ugyanis a következő pillanatban arra eszméltem, hogy a szemeim felpattannak a lépcső felől érkező zörgésre, mire pislogva meredtem a szoba ajtaja felé, ahol pillanatokon belül felbukkant Louis nyúzott tekintete.
- Akkora csend volt, hogy már azt hittem, nem vagy itt – jegyezte meg, ahogy megtámaszkodott az ajtófélfán.
Szemügyre vettem a némileg elegáns öltözékét, és örömmel vettem tudomásul, hogy még ha őt ismerve szájhúzva is, de megborotválkozott, és a haját is kezelésbe vette vagy éppen vették, de még így is sütött belőle az ellenszenv és a nemtörődöm stílusa.
- Mondtam, hogy jövök – ültem fel, még mindig kissé kótyagosan az alvásnak köszönhetően.
- Nem néztem a telefont – vonta meg a vállát.
Próbáltam kitalálni, éppen milyen kedvében van, ahogy ellökte magát a faltól, és az ágyhoz lépett, de lemondóan állapítottam meg, hogy ez alkalommal is felhúzta magára a semleges álcáját, noha az okát még nem ismertem.
De lehet csak a puszta jelenlétem miatt.
- Milyen volt? – kérdeztem, ahogy megdörzsöltem a szemem.
- Szar – felelte röviden és tömören, miközben leült az ágy szélére. – De legalább nem húzták sokáig.
Egy ideig egyikünk sem szólt semmit, főleg mivel nem igazán lehetett mit mondani, figyelembe véve a tényt, hogy Louis-ról sütött, hogy hulla fáradt és ingerült, belőlem pedig a meghunyászkodás, amiért eszem ágában sem volt magamra haragítani bármiféle kérdéssel.
- Kimegyek, elszívok egy cigit – tápászkodott fel végül, és az erkélyajtó felé vette az irányt.
Bólintottam, majd a példáját követve lemásztam az ágyáról, hogy kivehessek a táskámból néhány dolgot és egy szó nélkül a fürdőszoba felé vettem az irányt.
Valamiért nem lepett meg, hogy mikor tíz perccel később visszatértem, Louis még mindig sehol sem volt, azonban a kinti fénynek köszönhetően felfedeztem a nekem háttal álló alakját, ahogy rágyújt egy újabb cigarettára, én pedig nem akartam belegondolni, hányadik lehet - nem ma összességében, hanem az este folyamán.
Nem tudom, mennyi ideje figyelhettem, amikor hirtelen megfordult és azon kaptam magam, hogy a tekintetem összekapcsolódik az övével, és hosszú idő óta először képes voltam öt másodpercnél tovább a szemeibe nézni, miközben a legminimálisabb kísértést sem éreztem, hogy megtörjem a szemkontaktust. Noha nem tettem fel a kérdésemet szóban, amit már rég meg kellett volna tennem, a tekintettemmel folyamatosan beszédre ösztökéltem, hiába választott el minket egy üvegajtó, meg még ki tudja mennyi jelképes távolság, amit ő maga kreált közénk azzal, hogy jóformán mindenből kizárt.
Az ő pillantása az enyémmel szemben már-már túlságosan nyugodt volt, azonban mintha egy pillanatra átsuhant volna valami más, valami sokkal mélyebb, és már reménykedni kezdtem, hogy megtört a jég, de pillanatokon belül ismét magára erőltette az álarcát, és hátat fordított nekem. De még így sem tudta előlem eltakarni a tényt, miszerint az arcán átsuhanó érzelem színtiszta félelem volt.
Louis hozzám hasonlóan rettegett, miközben mindketten a másikba kapaszkodva próbáltunk megmenekülni a fulladástól, nem is sejtve, talán ez lesz az oka annak, hogy egy idő után tényleg megöljük a másikat.


***
Helló-helló kedveseim!
Remélem mindenkivel minden rendben van, és hogy túléltétek ezt az elmúlt egy hetet mindenféle maradandó károsulás nélkül!<3 Továbbá borzasztóan sajnálom, amiért megcsúsztam egy nappal, de nem tudok jobb kifogással szolgálni, mint hogy rejtélyes okoknál fogva szépen fogalmazva is rohadt fáradt vagyok, és nagyon nehezen ugrottam neki egy-egy jelenetnek. De most itt vagyok a frissel és bízom benne, hogy nem lesz több ilyen a közeljövőben.:)
Mindemellett küldeném a világ összes virtuális ölelését, pusziját és persze köszönetét az előző részhez érkezett visszajelzésekért; komolyan képtelen vagyok szavakba önteni, mennyire csodálatosak vagytok, mennyire imádlak titeket és mennyire nagyon köszönöm a támogatást, amit hétről hétre kapok, szóval most mindenki képzelje el, ahogy kiölelem belőle az életet, oké?<3333 (Főleg mert nagyon fogtok utálni az elkövetkezendő pár rész miatt lol)
Ami a részt illeti, nem lenne túl sok hozzáfűznivalóm azon kívül, hogy bízom benne, sikerült felfednem néhány dolgot Zayn-nel kapcsolatban, ha már páran kíváncsiak voltatok az őt övező kérdőjelekre, na meg hogy miképp látja a kapcsolatát Louis-val és társai.:) A Chloe-Louis párossal kapcsolatban most direkt nem mondanék semmit, rábízom mindenki fantáziájára a dolgokat.

De nem is pazarlom tovább a szót; további csodás hetet, drágáim, legyen nagyon szép napotok, köszönök szépen még egyszer mindent éés ha minden jól alakul, egy héten belül találkozunk!<3

Mindenkit szeretek,

-xoxo, Sophie V.

U.i.: Ezer hála a szerkesztőasszonyságomnak a segítségért, ha már megszenvedett a rész hibáinak kijavításával még betegen is, szóval köszönöm krumpli, imádlak!;)<3

2017. augusztus 8., kedd

29. - Tűréshatár

Annak ellenére, hogy nem most találkoztam először a másnaposság fogalmával, mégis 
szokatlannak éreztem a fejembe nyilalló fájdalmat, vagy inkább túl erősnek, ahogy az ébredésem után két másodperccel a sajgó pontra kaptam, mire némileg döbbenten állapítottam meg, hogy ennek a fájdalomnak köze sincs a másnapossághoz; ugyanis tisztán éreztem az ujjaimmal kitapogatott púpot a fejemen.
Azonban még mielőtt feltettem volna magamnak a mégis mi a franc kezdetű kérdést, már be is ugrott egy újabb, amely viszont úgy hangzott, mégis hol vagyok. Elvégre bár nem voltam a lehető legtisztább állapotomban, azt még így is meg tudtam állapítani, hogy kicsit sem ismerős számomra a modern, már-már piszkosul fényűző hálószoba, amely inkább hasonlított egy szálloda szobájára, mint sem a sajátomra.
- Te jóságos ég – nyögtem fel, ahogy nagy nehezen ülésbe tornásztam magam a hatalmas franciaágyon, és szinte azonnal fel is szisszentem. – Basszus – kaptam a homlokomhoz, miután beláttam, talán mégsem a fejemen található domb az egyetlen, amely miatt olyan érzésem van, mint akit elcsapott egy autó.
És mire kettőt pislogtam, már szinte minden kérdésemre tudtam a választ.
Azzal egy időben pedig az emlékképek szépen lassan bekúsztak a látóterembe, majd, mint egy film, leperegtek előttem, kezdve azzal, ahogy a klub előtt állunk a többiekkel, Louis telefonja, a tánc, a sorra jövő italok, a levegő, amely arcon csapott, amikor kiléptem a klub udvarára, és Connor, aki pedig egyenesen a falnak lökött, majd pedig zárásként nagyon halványan Zayn arca is ott derengett.
Ettől pedig ismét olyan érzésem támadt, hogy a fejem bármelyik pillanatban szétrobbanhat, és mindez egy kicsit sem segített azon, hogy a hollétemmel kapcsolatos kérdésemre választ kapjak, de volt egy olyan érzésem, amíg ki nem megyek ebből a szobából, nem is fogok. Végül valahogy mégis sikerült eljutnom odáig, hogy kimásszak az ágyból, mire a tekintetem ezután az éjjeliszekrényre esett, ahol megpillantottam a tegnap este viselt táskámat, a belőle kikandikáló telefonommal együtt, mire éreztem, ahogy kifut belőlem a maradék lélekjelenlétem, miközben érte nyúltam.
4 nem fogadott hívás: Louis.
- A rohadt életbe – motyogtam, és már tárcsáztam is volna fel, ha nem ugrik be két nagyon fontos tény.
Az első, hogy bármennyire is fontos lenne, hogy visszahívjam, még mindig vagy kilenc órával korábban van Los Angelesben, így talán nem lenne a legcélszerűbb felvernem őt az éjszaka közepén.
A második pedig, hogy akármi miatt is hívott, nem kellene a frászt hoznom rá, főleg mivel saját magamat elég beszámíthatatlannak tartom a jelen pillanatban, miután kemény két perce tértem magamhoz, fájó fejjel és sivataghoz hasonló torokkal, miközben éreztem, ha nem jutok minél hamarabb vízhez, ismét ágynak dőlök.
Így aztán amilyen tempósan csak tudtam a kótyagos állapotomnak köszönhetően, félretettem a gyomorforgató rossz előérzeteimet, zsebre vágtam a készüléket, és elhagytam a helyiséget.
Nem csak a háló nem, hanem a folyosó sem volt ismerős, azt azonban sikerült megállapítanom, hogy nem egy szállodában vagyok, noha tény, hogy a berendezési tárgyak bőven megállták volna a helyüket egy luxushotelben, ahogy a falakat díszítő képek is, amelyek mellett elhaladtam. Meglepetésemre azonban a házban nagyrészt néma csend honolt, egészen odáig, míg el nem értem egy lépcsőfordulót, amelynek az aljából már felszűrődött némi zaj. Azonban miután vagy öt szobán keresztül semmi jelét nem találtam annak, hogy bárki más is itt tartózkodna, sikerült megállapítanom, bárhol is vagyok, ez a lakás vagy éppen ház vagy tízszer nagyobb, mint a miénk.
- … És nincs semmi, amit tehetnénk? – hallottam meg Kylie hangját az utolsó lépcsőfokokról, mielőtt elértem volna az alsó szintet.
- Mégis mit akarsz tenni? – követte Zayn válasza, mire a következő pillanatban megpillantottam őket egy konyhaszerű helyiség nyitott átjáróján keresztül.
Mivel nem vettek észre, így bőven volt lehetőségem kielemezni a barátnőm kissé merev testtartását, ahogy a pultnak támaszkodva szorongatja a kezében tartott poharat, miközben frusztráltan mered a vele szemben álló Zayn-re, teljesen más öltözékben, mint amiben tegnap elhagytuk a szórakozóhelyet.
Valamiért nem lepett meg, hogy ismét beugrott néhány elszórt képkocka, leginkább azzal kapcsolatban, milyen belsőséges pillantásokat váltottak az előtte álló fiúval, mire ismét kedvem támadt volna megtalálni a kapcsolót a száguldó gondolataim ellen.
- Nézd, én megértem, hogy aggódsz érte, de hidd el nekem, ha azt mondom, semmi értelme nincs Connor után menni – sóhajtott fel Zayn, miközben idegesen a hajába túrt. – Vagy inkább kurvára nem éri meg. Ez egy seggnyaló. Épp elég volt neki, amit tőlem kapott.
Connor nevének hallatára éreztem, ahogy a gyomrom automatikusan görcsbe rándul, hát még amikor Kylie kiejtette a száján az őt követő nevet, amely talán még nagyobb pánikot tudott belőlem kiváltani a jelen helyzetben.
- Ha én nem is megyek utána, megteszi majd helyettem Louis – jegyezte meg a lány, ahogy a szájához emelte a poharát, és ivott egy kortyot a benne lévő vízből.
- Nem tudom, mennyire lenne jó ötlet belevonni a buliba Louis-t – felelte Zayn, és megtámaszkodott az előtte lévő asztalon, miközben a barátnőmre sandított. – Rohadtul ki fog akadni.
- Csodálkozol? – vonta fel a szemöldökét Kylie, és figyeltem, ahogy egy kisebb borzongás fut végig az arcán. – De nem várhatod el tőle, hogy ne mondja el neki. Épp elég nehéz lesz megemésztenie, ami történt, hát még ha titkolnia is kell Louis elől.
- Én nem várok el semmit, de jobb lesz, ha Chloe tisztában van azzal, hogy Louis nem fog leállni, amíg el nem intézi Connor-t és abban nem lesz kegyelem – rázta meg a fejét a fiú. – Ismerem őt, Ky, hiába nem vagyunk egymás kedvencei. Tombolni fog, ha ezt megtudja.
- Miért, te mit tennél a helyében? – meredt rá a barátnőm, miközben letette maga mellé a poharat.
- Nem kell a helyébe képzelnem magam, mert én sosem engedtem volna, hogy ilyen helyzetbe kerüljek – egyenesedett fel Zayn, és egy lépéssel a lány előtt termett. – Vagy, hogy te ilyen helyzetbe kerülj – tette hozzá.
Figyeltem, ahogy Kylie arcába fokozatosan visszatér a szín, ahogy felnéz az előtte álló fiú szemeibe, majd pedig azt a halvány mosolyt, ami megjelent a szája szélén, noha tisztán kivehető volt a mögötte megbúvó idegesség.
De volt egy olyan érzésem, ez alkalommal ennek köze nem volt Zayn-hez, aki a következő pillanatban mintegy végszóként magához húzta őt, a barátnőm pedig egy szó nélkül bújt bele az ölelésébe, míg azzal egy időben nekem szépen lassan végleg összeállt a kép, ami tegnap este még csak néhány nagyobb darabból állt.
Ezek ketten megint egymásra találtak; ez pedig hirtelen magyarázatot adott Kylie eltűnésére.
Azonban valamiért még sem tudott rossz érzéssel eltölteni, hiába élt a tudatomban még élesen a kép az összetört Kylie-ról, aki a nappalinkban nézi, ahogy a személy, akiért a fél karját tűzbe tette volna, és aki mégis elárulta, kisétál az életéből. Hiába gondoltam úgy Zayn-re, mint az ellenségre, aki a két, számomra legfontosabb személynek is fájdalmat okozott, és nem tekintettem többnek egy játékosnál, aki akarata ellenére belesétált a saját csapdájába, amikor beleszeretett a legjobb barátnőmbe.
Ugyanis az a Zayn, aki hónapokkal később, most ott állt tőlem öt méterre, olyan leplezetlen imádattal nézett Kylie-ra, hogy annak az őszinteségében még én sem tudtam kételkedni, miközben az ellenszenv, amit korábban éreztem vele kapcsolatban, szépen lassan átadja a helyét valami másnak; a megkönnyebbülésnek.
- Társaságunk van – szólalt meg Zayn, kirángatva ezzel a gondolatmenetemből, ezzel együtt pedig a pillantásom összetalálkozott az őt ölelő Kylie-val, aki zavartan húzódott ki a fiú karjai közül.
- Chloe! – lépett felém, óvatos mosollyal az arcán, amibe már-már felfedezni véltem az együttérzés árnyalatát. – Jól vagy?
De nem akartam belegondolni, miért is.
- Megvagyok – vontam meg a vállamat, és Zayn felé fordultam, aki épp abban a pillanatban nyitott ki egy üveg ásványvizet. – De most ölni tudnék egy olyanért – böktem felé.
- A vendégem vagy – vigyorodott el Zayn, és már a kezembe is nyomta az üveget, mire a következő pillanatban már mohón inni kezdtem a benne lévő vizet, hátha ezzel megszüntethetem a torkomban található sivatagot.
- Nézd, Chloe… - kezdte Kylie tétovázva, hol rám, hol pedig Zayn-re pillantva, én azonban csak megráztam a fejemet.
- Nem kell – mondtam, miután csaknem kivégeztem mind az egy litert egyhuzamban.
- De akkor is… - próbálkozott ismét, de ez alkalommal is közbevágtam.
- Nekem nem kell magyarázkodnod, oké? – ráztam meg a fejemet. – Bármi is ez az egész – böktem Zayn felé.
- Pedig jó sztori – szúrta közbe az említett személy egy újabb vigyor kíséretében.
- Nem tudom, akarom e hallani – nyögtem fel, miközben eltántorogtam az egyik székig és helyet foglaltam rajta. – Már így is szétmegy a fejem, és még mindig nem tudom, mit gondoljak.
- De hát azt mondtad, nem kell magyarázkodnunk – jegyezte meg Zayn.
- Az egy dolog, de az nem azt jelenti, hogy nem vagyok összezavarodva.
- Ugyan miért? – vonta fel a szemöldökét a fiú.
- Mert itt ülök annak a személynek a konyhájában, aki ki tudja meddig kavart titokban a legjobb barátnőmmel, miközben nem mellesleg a barátom ex-legjobb haverja, és akitől óva int. És nem akarok belegondolni, mi lesz, ha ő minderről tudomást szerez – legyintettem amolyan már minden mindegy stílusban, miközben kezdtem úgy érezni magam, mint egy rossz valóságshow főszereplője.
- A nagy védelmező – morogta Zayn, ezzel kiváltva egy éles pillantást Kylie részéről.
- Van ennél nagyobb gondunk is, ha elfelejtetted volna – mondta a lány.
- Szerintem ennél kellemetlenebb szituációba már nem igazán kerülhetünk– mutattam végig a konyhában tartózkodó társaságon.
- Még jó, hogy nem olvasol újságot – jegyezte meg Zayn szórakozottan.
Azonban pont sikerült elkapnom, ahogy Kylie az ajkába harap, és a földre kapja a tekintetét.
- Miért? Mi van? – néztem hol az egyikőjükre, hol a másikra.
De nem kaptam választ, helyette újabb két bizonytalan pillantást, ez alkalommal már Zayn részéről is, mire be kellett látnom, bármiről is van szó, nem kecsegtethetett túl sok jóval, ha már őt is sikerült kizökkentenie a szórakozottságából.
- Egyszerűbb, ha megmutatjuk – vonta meg a vállát végül a fiú, majd előkapta a telefonját, és néhány érintés után már felém is nyújtotta a készüléket. – Előre szólok, nem vagy valami szép látvány.
- Zayn – sziszegte Kylie.
- Most mi van? Gondoltam, jobb, ha figyelmeztetem.
Azonban nem nagyon figyeltem a kettejük közt kialakult kisebb vitára, miután a figyelmemet teljesen lekötötte a kezemben lévő telefon képernyője.
- Te jóságos ég – nyögtem fel, ahogy a tekintetemet az elém tárt képre szegeztem.
Vagyis inkább képekre.
Ahol tisztán kivehető volt az arcom, hiába próbálom takargatni, miközben az engem támogató Kylie-val elhagyjuk az Aftertaste-et, egyenesen az előttünk haladó Zayn-t követve, majd pedig az utolsó képen mindketten beszállunk utána a fekete autóba.
Nekem pedig elég volt egy pillantást vetnem a bejegyzés alatti megosztásokra és hozzászólásokra, hogy tudjam; hatalmas bajban vagyok.
- Én megmondtam, hogy ez lesz – fordult Zayn a legjobb barátnőm felé, aki erre tétován felém sandított.
- Ha ezt Louis meglátja… - kezdtem, de képtelen voltam befejezni a mondatot.
Ugyanis akárhogy próbáltam, nem találtam neki elég jó véget.
- Segítek – mondta Zayn, miközben kivette a kezemből a telefont. – Már látta.
***
Fogalmam sem volt róla, miként sikerült elaludnom egy húsz perces kocsiúton, de valahogy csak összejöhetett, ha a beszállásom utáni következő emlékem az, ahogy némileg kótyagosan kinyitom a szemem az engem szólító hangra.
- Chloe? – pislogva meredtem a visszapillantó tükörből figyelő Joe arcára, akit már ismertem az első Heaven’s-i kiruccanásunk alkalmából. – Megérkeztünk.
Csak akkor tűnt fel, hogy már leállította az autót, az esőáztatta ablakon kipillantva pedig meg győződhettem róla, hogy valóban megjöttünk az úticélunkhoz, egyben pedig Louis házához, mire éreztem, ahogy a fáradtságom egy csapásra elpárolog.
- Köszönöm – biccentettem, és kinyitottam a kocsi ajtaját.
Annyira azért nem ért meglepetésként, hogy már szinte minden ülő vagy éppen fekvő helyzetben aludni akartam, ha már éjszakánként annyira nem jött össze, figyelembe véve a tényt, hogy olyankor szinte mindenen járt az eszem, csak az alváson nem.
Pontosan ugyanennyire nem lepett meg, hogy Louis nem vár tárt karokkal a bejáratban, de még csak annak a közelében sem, ahogyan az sem, hogy közel három hét után most először jelezte felém, hogy látni szeretne, miután a két héten át tartó kósza üzeneteket azzal zárta, hogy visszajött Londonba. Na, nem mintha hibáztattam volna őt, vagy bármi; elvégre a helyében talán én sem szerettem volna kommunikálni azzal a személlyel, akiről az utolsó kép a fejében egy nyomorult lesifotó, miközben szétcsapva kifelé botorkál egy klubból a legjobb barátnőjével és azzal a személlyel, akitől életem egyik legnagyobb pofára ejtését kaptam. Így aztán kénytelen voltam lenyelni, hogy két héten keresztül összesen háromszor hallottam a hangját a telefonba, és azt is csak két percekre, amíg le nem rázott azzal, hogy fáradt vagy éppen nincs ideje, mert rohan. Kénytelen voltam, mert ez alkalommal én voltam az, aki elárulta.
Hiába nem voltam tudatomnál, mit teszek, és nem igazán volt lehetőségem bármi másra, mint sem beszállni abba az autóba, vagy inkább beesni a hátsó ülésre, majd pedig arra eszmélni, hogy egy idegen hálóban ébredek, amelyről később kiderült, hogy Zayn vendégszobája, ugyanis nem vihetett minket haza, miután állítása szerint követni kezdték az autót.
A vicces az volt, hogy egyikünknek sem kellett mondania bármit is, elvégre már az első beszélgetésünkkor pontosan tisztában voltam vele, hogy Louis mindent tud – csak úgy, ahogy Zayn megjósolta, vagy inkább kijelentette másnap reggel. Elég volt hallanom a hangját, és a mögötte megbúvó kétellyel kevert dühöt, bár volt egy sanda gyanúm, hogy telefonon keresztül nem lesz hajlandó mindezt elém tárni teljes életnagyságában, így aztán nem volt mit tennem, mint kivárni először azt az egy, majd pedig két hetet, míg hazajön.
Ez idő alatt pedig felkészülni a legrosszabbra.
Nem lepett meg az sem, hogy a monoton kopogásom után a bejárati ajtóban Preston fogadott, aki épp akkor készülhetett távozni, miközben egy óvatos mosollyal az arcán félreállt az ajtóban.
- Menj csak be, már ismered a járást – mondta, és már helyet is cserélt velem.
Bólintottam, és megvártam, amíg bezáródik mögöttem az ajtó, csak utána folytattam az utamat a jól ismert házban, miközben erősen koncentráltam, hátha meghallom, merre találom Louis-t, és valóban nem kellett sokat fülelnem, hogy a lábaim a nappali felé vigyenek.
Éreztem, ahogy a szívem egyre gyorsabban ver, ahogy közeledek a helyiséghez, és egyre hangosabban hallom az onnan kiszűrődő neszt, majd pedig, hogy csaknem kiugrik a mellkasomból, mikor megpillantottam a nekem háttal álló személyt a szoba közepén.
- Nem, még nem – csak akkor szúrtam ki a füléhez szorított telefont, mikor félig felém fordult, de még nem vett észre. – Megpróbálok holnap, de nem ígérek semmit. Nem, ő most nem. Hosszú – ez volt az a pillanat, amikor a tekintetünk valahogy mégis találkozott, én pedig csaknem hátráltam két lépést az elém táruló látványtól. – Le kell tennem.
Ugyanis egyik pillanatról a másikra olyan érzésem lett, mintha egy vadidegennel néznék farkasszemet.
Csak akkor volt lehetőségem szembesülni az elmúlt két hét változásával, már ami a külsőségeket illeti, miután kiszúrtam a kissé beesett arcát, a szemei alatt meghúzódó karikákkal együtt, miközben pont úgy nézett ki, mint aki hozzám hasonlóan egy szemhunyásnyit sem aludt napok óta. Azonban más talán átsiklott volna ezeken az apró jeleken, figyelembe véve a tényt, hogy a megjelenésével próbálta meghazudtolni azt, amiről a szemei árulkodtak, elvégre a haja meglepő módon tökéletesen be volt lőve, mintha csak jelenése lett volna korábban, megborotválkozott és a melegítőjét is farmerra cserélte, miközben a fehér pulcsija tökéletesen kiemelte a szemeiből áradó hűvösséget.
De ha valaki nagyon figyelt, könnyen feltűnhetett neki a végén, hogy mindez nem más, mint egy nyomorult álca.
- Chloe – törte meg a köztünk beállt csendet, amivel visszarángatott a pillanatba, ahol kénytelen voltam összeszedni magam annyira, hogy reagáljak.
- Louis – követtem a példáját, már ami a távolságtartást illeti, ahol a világért sem volt hajlandó akár egy lépést is tenni felém, és nem úgy nézett ki, mint aki tervez másként tenni.
Noha egy részem legszívesebben odarohant volna hozzá, hogy magához ölelje, miközben a bocsánatkéréséért esedezik.
De féltem az elutasítástól.
- Visszajöttél – jegyeztem meg végül a nyilvánvalót, ha már valóban ott állt előttem teljes életnagyságban.
Figyeltem, ahogy némi meglepettség suhan át az arcán, de hamar visszanyerte a semleges arckifejezését.
- Nem mondtam, hogy nem fogok – vonta meg a vállát. – Csak tovább tartott, mint gondoltam.
Bólintottam, és a földre szegeztem a tekintetemet, ezzel is jelezve, nem fogom megkérdezni az okát, mégis miért tartott tovább, mint amit mondott, elvégre már volt egy erős tippem, hogy ezzel is csak távol akart maradni tőlem.
De akkor sem tudtam figyelmen kívül hagyni a fejemben visszhangzó, idegesítő kis hangot, amely azt kérdezgette, mégis meddig tervezünk úgy tenni, mintha mi sem történt volna.
- Haragszol – szólaltam meg végül, a tekintetemet az övébe szegezve.
- Nem haragszom.
Továbbra sem tudtam semmi használhatót kiolvasni a szemeiből, egészen addig, míg egy óvatlan pillanatban fel nem tűnt, ahogy egy árnyalattal sötétebbek lettek.
- Akkor dühös vagy.
Nem tudom, honnan eredt a hirtelen jött önbizalmam, miközben éreztem, hogy egyre elszántabb vagyok annak érdekében, hogy kihúzzam belőle a magába fojtott érzelmeit, még akkor is, ha ezzel lényegében magam ellen játszom.
De túlságosan szerettem őt ahhoz, hogy egy legyek a sok közül, akik éveken keresztül engedték, hogy ezt tegye magával, míg nem egy napon már senkit sem engedett közel magához.
- Nem dühös vagyok, Chloe. Én tombolok.
Szóval így állunk.
- Hát persze – motyogtam.
- De nem úgy nézel ki, mint akit ez annyira meglep.
A pillantásunk ismét találkozott, mire észrevettem, ahogy a kék íriszek még sötétebbre váltanak, miközben próbálnak meghátrálásra késztetni, azonban ismernie kellett volna már annyira, hogy tudja, engem nem hat meg az ellenséges tekintete.
Sosem hatott meg.
- Talán meg kéne lepnie? – kérdeztem, ahogy keresztbe fontam magam előtt a karjaimat. – Láttál rólam egy képet, ahogy ugyanabból a klubból jövök ki, és ugyanazzal az autóval lépek le onnan, mint Zayn. Szerintem ez elég ok arra, hogy dühös legyél rám, Zayn-re és a világra.
- Még mindig kurvára nem érdekel, mi van Zayn-nel – szúrta közbe, amolyan emlékeztetőként és egyben figyelmeztetésként, hogy a maradék türelmével és lélekjelenlétével játszok.
Csak éppen abba nem gondolt bele, hogy ő is az enyémmel.
- És az érdekel, mi történt az én szemszögemből aznap este? – vontam fel a szemöldökömet.
- Nem tudom, érdekeljen? – fonta keresztbe hozzám hasonlóan a karjait maga előtt, mire automatikusan leengedtem magam előtt a sajátjaimat.
- Mégis mit akarsz, mit mondjak, Louis? – kérdeztem, miközben éreztem, fogalmam sincs, mégis mire megyünk ezzel az egésszel. – Hogy sajnálom? Mert sajnálom. Sajnálom, hogy egy kocsiba szálltam be Zayn-nel, sajnálom, hogy erről neked a netről kellett tudomást szerezned, és sajnálom, hogy nem mondtam el a telefonba, mi történt. Mert hiszed vagy sem, el akartam mondani. Csak…
- Csak mi, Chloe? – vágott közbe ingerülten. – Lefoglalt, hogy Zayn-nel szórakozz, amíg én a világ másik felén vagyok?
- Micsoda? – meredtem rá, mint aki rosszul hall. Csak éppen volt egy szomorú sejtésem, miszerint az égvilágon semmi baj nincs a hallásommal. – Ugye viccelsz?
- Úgy nézek én ki, mint aki annyira kibaszott vicces kedvében van?
Ha ez a beszélgetés hónapokkal ezelőtt történik meg, talán már rémülten esedeznék a bocsánatáért, mielőtt kihátrálok ebből a szobából és menekülőre fogom, majd hagyom, hogy sakkban tartson és tőle függjek, mint korábban mindig.
De ez még jóval azelőtt volt, hogy megnyílt volna előttem, és bemutatta volna a saját gyengeségeit, aminek köszönhetően most nem hátráltam meg, hanem egyenesen szembe mentem Louis távolságtartásával.
- Te magad megmondtad, hogy pontosan tisztában vagy vele, nem szórakoznék Zayn-nel – emlékeztettem egy korábban elhangzott beszélgetésünkre, közvetlenül azután, hogy Zayn felbukkant a lakásunk közelében. – Akkor most mitől félsz, Louis? Hogy időközben meggondoltam magam, és ehhez egy olyan klubbot választok, ami hemzseg az emberektől? Ezt te sem gondolod komolyan.
Nem tudtam, mitől érezzem magam rosszabbul; hogy Louis egyik pillanatról a másikra ismét engedte, hogy a Zayn-nel kapcsolatos ellenszenve eluralkodjon rajta, vagy attól, hogy mindazok ellenére, amin keresztül mentünk és annak ellenére, hogy pontosan tisztában van vele, mit érzek iránta, kételkedik bennem.
A kapcsolatunk kezdete óta először.
Próbáltam figyelmen kívül hagyni a fájdalmat, ami lassan és kíméletlenül igyekezett feltörni, és eluralkodni a józan ítélőképességemen, amely folyamatosan azt mondogatta, még mindig Louis áll velem szemben.
Az a Louis, aki azt mondta, szeret.
- Ha tényleg akarod tudni, mi történt – szólaltam meg végül, ahogy a tekintetemet a földre szegeztem. – egyáltalán nem terveztem, hogy Zayn kocsijában kötök ki aznap éjjel, azt pedig főleg nem, hogy másnap reggel a lakásán ébredek – figyeltem, ahogy megrándul az arca, de igyekeztem eltekinteni tőle. – De nem volt más választásom, miután a világomról nem tudtam, Kylie-nak pedig el kellett vinnie, miután Connor…
Ösztönösen ráharaptam a nyelvemre, miután rájöttem, kihagytam a történet azon részét, amely miatt jelenleg ilyen helyzetben vagyunk, most pedig egyetlen névvel sikerült még nagyobb káoszt okoznom az előttem álló fiúban.
- Connor? Mégis hogy a francba jön ide Connor? – rázta meg a fejét.
Lesütöttem a szemem, miközben az emlékképek egymás után felvillantak a név hallatán, és újra éltem a fájdalmat, amint nekilök a falnak, és az undort, ahogy hozzám ért.
- Chloe – a saját nevem hallatára kénytelen voltam összeszedni magam annyira, hogy egy pillanat erejéig Louis szemébe nézhessek. – Mi van Connorral?
Tudnia kell.
- Nem tudom pontosan, mert már ittunk és én… nem tudom, csak nem volt levegő, ezért kimentem, Kylie pedig azt mondta, jön utánam, csak megvárja, amíg… - valahogy képtelen voltam akár egyetlen mondatot is egyben elmondani a nélkül, hogy megakadjak, de valahogy összeszedtem magam. – Az egész nagyon gyorsan történt, először észre sem vettem, hogy ott van. Aztán odajött, és elkezdett mondani valamit arról, hogy ez az ő területe, meg valamit rólad, és hogy miért engedtél oda egyedül, aztán már neki is lökött a…
- Bántott?
Képtelen voltam megállni, hogy ne nézzek fel rá, noha egy részem sejtette, hogy nem fog tetszeni, amit látok; noha inkább fájdalmat, mint sem félelmet váltott ki belőlem Louis sápadt arckifejezése.
- Bántott volna, ha Zayn nem jelenik meg – feleltem végül.
Hiába tudtam, hogy ez olyan igazság, amit talán nem akart hallani. Már csak az arcára fokozatosan kiülő bűntudat miatt sem.
Mivel képtelen voltam nézni, ahogy szépen lassan felemésztik őt a saját belső démonjai, miközben tudom, hogy semmit sem tudok mondani, amivel megnyugtatom, a tekintetemet a mellette lévő szekrényen elhelyezkedő méregdrágának tűnő órára szegeztem, amely másodpercről másodpercre jelezte a közöttünk lévő szakadék növekedést.
Aztán valami olyan történt, amire a lehető legkevésbé sem számítottam; Louis egy mozdulattal az óráért nyúlt, és teljes erőből a földhöz vágta, és az mintegy lassított felvételként, apró darabokra tört. A maradék lélekerőmmel együtt.
Meredten bámultam a parkettát borító üvegdarabokat, miközben a fülemben még mindig ott visszhangzott a földet érésük, és arra gondoltam, ha ilyen lehet az, amikor az ember feladja, akkor most mennyi idő kell ahhoz, hogy sarkon forduljak és futásnak eredjek, mint ahogy hónapokkal korábban győzködtem magamat, hogy tegyem meg.
De már nem hallhattam az óra kattogását ahhoz, hogy tudjam, meddig nem késő.
- Chloe? – érkezett a hang valahonnan messzebbről. – Chloe!
Egészen odáig fel sem tűnt, hogy a földön kötöttem ki, míg meg nem éreztem Louis karját, ahogy magához húz, mire egy csapásra visszatértem a valóságba, ahol úgy remegtem, mint egy nyárfalevél, és ez alkalommal pontosan tudtam, hogy a félelemtől.
Féltem Louis-tól.
- Kérlek, ne haragudj – rázta meg a fejét, miközben magához szorított. – Annyira sajnálom!
Amint a karjaiban voltam, szinte azonnal megéreztem, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki retteg, csak ő éppen attól, hogy valóban el fogok menekülni, és mire legközelebb feleszméltem, már én voltam az, aki tartotta őt, ahogy átkaroltam őt, míg ő a fejét a nyakamba fúrta.
Fogalmam sem volt, mi történik velünk, miközben gépiesen simogatni kezdtem a hátát, hogy megnyugodjon, és hogy egyben én magam is megnyugodjak, már amennyire lehetséges volt, hiába volt velem és hiába tudtam, hogy tényleg sajnálja.
Szólásra nyitottam a számat, de akármennyire is próbálkoztam, egyetlen hang sem jött ki rajta, noha abban a pillanatban nem igazán tudtam, mit kellene mondanom, amivel enyhíthetem azt a valamit, amely kishíján mindkettőnket a mélybe lökött.
Louis-t a saját belső harca, engem pedig a félelem, hogy fogalmam sincs, mi ellen harcol, miközben képtelen voltam elkergetni a gondolatot, miszerint valami történt vele.
Valami, amit nem akar elmondani.


***
Helló-helló drágaságok!
Remélem mindenkivel minden rendben van, élvezitek ezt a csodás időt - mondjuk én a kánikulától falra mászok, bár ki nem -  és hogy mindenki túlélte ezt az elmúlt hat napot mindenféle maradandó károsulás nélkül.<3 Továbbá szeretném megköszönni az előző részhez érkezett összes visszajelzést megjegyzés és pipa formájában egyaránt; nem győzöm hangsúlyozni, mennyit jelent a támogatásotok, és mennyire hálás vagyok minden egyes szóért és lélekjelenlétért, még mindig ti vagytok a legjobbak, és ezzel nem lehet harcba szállni.<333
A résszel kapcsolatban lenne két leszögezni valóm, az első az, hogy bízom benne, az első felével sikerült valamennyire választ adnom Kylie korábbi eltűnésével kapcsolatban, de terveim szerint lesz még egy beszélgetése erről Chloe-val. (Én megmondtam hogy Zayn annyira nem rossz, mint aminek mutatja magát, de hát lesznek vele kapcsolatban még érdekességek hehe<3)
A másik megjegyzésem annyi lenne, hogy lehet kicsit az idegekkel játszok, már ami a rész végét illeti, de bőven több minden van a háttérben, mint Louis ellenszenve Zayn iránt, a szemfülesek talán össze is rakták már valamennyire az előző rész végével együtt, de hát kíváncsi vagyok a véleményetekre. Mindenesetre ne öljetek meg annyira!<3

Annak ellenére, hogy órákig tudnám magyarázni a dolgokat, mégis rábízom a fantáziátokra, és nem koptatom tovább a billentyűzetet, de további csodás hetet, drágáim, mindenkit szeretek, küldöm a virtuális öleléseket és még egyszer köszönök szépen mindent!:)<3

See you soon ;)

-xoxo, Sophie V.

2017. augusztus 2., szerda

28. - Vihar előtti csend

Louis


Volt bennem némi kísértés, hogy Liam-re rúgjam az ajtót, amint megérkezem Los Angelesbe, amiért a seggében lévő zabszemnek köszönhetően képtelen volt két napig tovább maradni Londonba, és nélkülem utazott el, amikor megbeszéltük, hogy együtt megyünk a dupla hisztéria elkerülése érdekében. Na, már most ebből természetesen az lett, hogy neki valamilyen sürgős indokra hivatkozva – segítek, unatkozott – előbb le kellett lépnie, ami egyet jelentett azzal, hogy egyedül utazok LA-be, két testőrrel, valami menetrend szerinti járat első osztályán, ahol még csak esélyem sem lesz a normális alvásra, és miután megérkezek, egyenesen a karjaiba ugorhatok a firkászoknak.
És a még nagyobb hisztériának, ha már az elmúlt egy évben én lettem az itteni hiénák kedvenc elfoglaltsága, valahányszor nyilvános helyen vagyok.
Így aztán nem meglepő, ha már igen lelkesen tervezgettem Liam kivégzését a repülőút utolsó egy órájában, majd abban a húsz percben, mire eljutottunk odáig, hogy engem betuszkoltak egy LAX-i privát várószobába, amíg meg nem érkezik értem a kocsi, ami időközben dugóba került. A bejáratot pedig már órákkal korábban eltorlaszolta a közönség, így aztán arról, hogy elszívhassak egy cigit odakint, még csak álmodni sem mertem, noha az egyetlen alkalom, amikor nem lelkesedtem rágyújtani, az pontosan a nyolc plusz órás repülőutak után volt, miután az egyedüli dolog, amiért a fél karomat adtam volna, az egy normális ágy.
- Most komolyan, mi tart ennyi ideig? – morogtam, miután már vagy harmadszorra ment végig ugyanaz a sablon szöveg a reptér hangosbemondójából, ahol megkérték a szíves utasokat, hogy fokozottan figyeljenek értékeikre.
És én nem terveztem negyedszerre is meghallgatni ebből a váróból.
- Öt perc, addig kösd le magad valamivel! – rázta meg a fejét Preston, és az ajtó felé lépett.
Az égnek emeltem a tekintetem, miközben magamban még egyszer elküldtem a francba ezt a várost a forgalmával együtt, majd előkaptam a melegítőm zsebéből a telefonomat, mire a képernyőn felvillanó üzenet láttán a következő pillanatban már tárcsázni is kezdtem – az időeltolódást már kívülről fújtam, így pontosan tudtam, mikor hívom rossz időben és mikor nem.
- Igen? – vette fel a második kicsöngés után a telefont az egyetlen személy, akire jelenleg kíváncsi voltam.
Vagyis tulajdonképpen mindig kíváncsi voltam.
- Hiányzom? – mellőztem a köszönést, miközben hátrébb dőltem a székben, és kitekintettem a váró ablakán, de még mindig semmi jelét nem láttam a változásnak.
- Most komolyan válaszolnom kell erre? – több ezer kiló méterrel arrébb is tudtam, hogy most forgatja a szemeit, ahogyan azt is, hogy bárhol is van, nem otthon, ugyanis még így is hallottam a háttérben szóló zenét.
- Kérlek, Chloe, kegyelmezz nekem, egy órája itt dekkolok feleslegesen és nagyon szeretnék aludni, meg érezni a barátnőm együttérzését – vágtam rá tettetett szenvedéssel a hangomban, noha mindez nem állt messze az igazságtól, csak annyiban, hogy jobban örültem volna, ha mondjuk most itt lenne velem. – Amúgy merre vagy?
Kisebb csend következett, vagyis inkább olyan csend, amiben az erőteljes háttérzajon kívül semmit sem lehetett hallani, de sikerült kivennem, ahogy valaki beszél hozzá.
- Kylie rávett, hogy eljöjjek velük csapatépítésre – felelte végül. – Szóval most éppen az Aftertaste előtt.
- Most megfogtál, az melyik is? – kérdeztem, miután sehogy sem akart beugrani a hely, annak ellenére, hogy szinte biztos voltam benne, hogy már jártam ott korábban.
Na, nem mintha akkora szakértője lettem volna a londoni szórakozóhelyeknek, kivéve persze az exkluzívaknak, ahol egy időben előszeretettel fordultam meg, akár több egymást követő héten is, de azokat is csak azért preferáltuk, mert távol tartották a fotósokat, már amennyire lehetett.
De azért még így is akadt pár incidensem egy-egy taggal, ha rossz állapotomban találtak meg.
- Ha annyit mondok, itt találkoztunk először, megvilágosodsz? – érkezett a kérdés, mire olyan érzésem lett, mintha valaki felkapcsolta a villanyt.
Annak ellenére, hogy pontosan tudtam, igen messze álltam a józan jelzőtől akkor is, mikor először láttam meg Chloe-t a túlzsúfolt buli kellős közepén, az oda vezető út és az este eleje még nagyjából megvolt a táncos műsorig, aztán már csak annyi, hogy sorban hordták elénk a méregdrága piákat - mi pedig természetesen elfogadtuk, már csak azért, mert semmi humorunk nem volt jó pofozni Zayn-nek.
A legközelebbi emlékem pedig az volt, hogy arra kelek az éjszaka közepén, hogy megdöglök a szomjúságtól, miközben egy ismeretlen szépség fekszik mellettem, és már azt csodának tartottam, hogy később beugrott a neve.
Ha tudtam volna, mi lesz még ebből…
- Hát persze – feleltem. – A régi szép idők. De rendben leszel?
- Gondolom – tisztán kivehető volt a hangja mögött megbúvó elkeseredettség, mire egy részem ismét elküldte magát a francba, hogy végül mégsem csaptam rá az asztalra annak érdekében, hogy magammal hozhassam ide. – Csak még rá kell vennem magam erre az egészre.
- Legalább Kylie-val vagy – próbáltam meg rá világítani a dolgok pozitív oldalára.
A szemem sarkából kiszúrtam, ahogy Preston időközben kinyitotta a váró ajtaját, hogy beszélhessen valakivel, majd pedig néhány pillanaton belül felém fordult.
- Mehetünk – mondta, mire biccentettem, és ismét a vonal túl oldalán lévő lánynak szenteltem a figyelmemet.
- Úgy tűnik, kiszabadultam innen – jegyeztem meg, miközben feltápászkodtam.
- Történt valami?
- Semmi azon kívül, hogy egy órája itt dekkolok az LAX egyik rohadt szobájában, mert a bejárat tömve van és a kocsink meg dugóban, de ahelyett, hogy egy másik jönne ide, inkább megvárjuk őt, hogy még csak véletlenül se az ágyamban aludjak ma éjjel. Azaz reggel – javítottam ki magam, miután rájöttem, hogy itt jóval korábban járunk, mint Londonban.
- Ebből most arra következtetek, nem vagy a toppon – mondta.
- Nem, de már jobban érzem magam, amiért hallom a hangodat – feleltem, és fél kézzel felrángattam magamra a kapucnimat.
Kiléptem a váró ajtaján a terminál nyitott részére, és óvatosan körbe pillantottam, noha még nem éreztem veszélyt, de nem akartam elkiabálni.
- Ha ilyeneket mondasz, nem fogom kibírni ezt a két hetet – szinte már láttam magam előtt, ahogy elpirul, miközben ezt mondja, mire nem bírtam megállni, hogy ne vigyorogjak, mint egy idióta.
Már csak azért sem, mert egy részem még mindig nem bírta felfogni, hogy a korábbi félelmeim ellenére, valahogy mégis egymás mellett kötöttünk ki.
- Gyere utánam – vetettem fel, bár mélyen belül pontosan tudtam, ennek igen kevés az esélye.
- Bárcsak – válaszolta, nekem pedig ismét kedvem lett volna visszaszállni az egyik Londonba tartó járatra, csak hogy vele lehessek.
De mindketten tudtuk, hogy ez valahogy nem így működik.
- Le kell tennem – törtem meg a köztünk beállt kisebb csendet, ahogy egyre közeledtünk a terminál bejáratához, egyben pedig a felhajtás kellős közepébe, ahol, ha akartam, sem tudtam volna telefonálni normálisan. – De később megpróbállak felhívni valami normális időpontban. Érezd jól magad.
- Louis? – érkezett a bizonytalan hang, de hiába sürgetett az idő, még nem bírtam letenni.
- Igen?
- Szeretlek.
Majd pedig a válasz, épp abban a pillanatban, hogy elértük a kétszárnyú ajtót, én pedig szólásra nyitottam a számat, de már esélyem sem volt bármit is mondani, ugyanis a kezem gépiesen elemelte a telefont a fülemtől, és megszakította a hívást, amint az első vaku felvillant. Zsebre vágtam a készüléket, és összébb húztam magam, hátha ezzel képes vagyok eltűnni a külvilág elől, miközben a fülemben dobogó vértől alig hallottam bármit is a kiáltásokból és nem azért, mert a kisebb összegyűlt tömeg összezavart. Hanem, mert egyetlen egy szó képes volt akkora káoszt okozni a fejemben, hogy hosszú idők óta először voltam hálás, amiért egyenesen odakísértek a kocsihoz.
Ugyanis ha rajtam múlik, még órákon keresztül képes lettem volna ott állni a bejáratot övező hisztériában, kezemben a telefonnal és a fejemben a gondolattal, hogy a lány, akiről korábban azt feltételeztem, sosem lesz több, mint egy ferde este mellékhatása, most láncolt magához egy életre.
***
Valamiért nem lepődtem meg azon, hogy hiába jutottam végre ágy közelébe, a korábbi fáradtságom ellenére valahogy képtelen voltam akár egyetlen órát végig aludni egyhuzamban anélkül, hogy felkeljek és reflexből a telefonom után nyúljak. Vagy, hogy megbizonyosodjak róla, még mindig nem otthon vagyok, de erről az előszobában lévő óra idegesítő kattogása is biztosított, mire ismét elátkoztam magam, amiért még mindig nem sikerült kidobnom azt a szart.
Azonban hiába győződtem meg róla, még mindig LA-ben vagyok és továbbra sem kerültem haza valamilyen csoda folytán, továbbra sem várt semmi a telefonomon az üres képernyőn kívül, ami egyedül az időt mutatta, miszerint szépen lassan átszenvedem magam az estébe. Aztán persze emlékeztetnem kellett magamat, hogy hiába várok bármiféle életjelre is Chloe-tól, ha ott éppen az éjszaka közepe van és valószínűleg jobb dolga is akad jelenleg, mint hogy velem foglalkozzon, miközben a barátaival van, de valamiért a keserű szájíz akkor sem múlt el, amikor már vagy a századik alkalommal játszottam el ugyanazt, és oldottam fel a képernyőzárt.
Csak éppen nem voltam benne biztos, mindez azért van így, mert érte aggódtam, vagy azért, mert lényegében rányomtam a telefont közvetlenül azután, hogy azt mondta, szeret.
Végül úgy a százegyedik alkalom után úgy döntöttem, ennél minden jobb, így aztán olyan érzéssel, mint akin most hajtottak át egy autóval, de kivánszorogtam az ágyból, majd pedig a hálóból, de útközben még felkaptam a pulcsim zsebébe rakott cigisdobozt, hogy azért annyira ne unatkozzak és imádkoztam, hogy valahogy találjak itt kávét.
Valahogy ennek köszönhetően sikerült kilyukadnom oda, hogy talán ez az első alkalom hónapok óta, hogy itt vagyok, annak ellenére, régebben mennyit jártunk ide, még ha csak egy-két napra, de akkor is képesek voltunk felszállni egy gépre. Azonban kénytelen voltam belátni, mi tagadás, volt jobb dolgom az elmúlt néhány hónapban, mint sem, hogy iderepkedjek, a listát pedig egy Chloe nevű személy nyitja, így hát hiába volt itt minden egyszerűbb, rávettem magam arra, hogy a seggemen maradjak. És végül megérte.
Annak ellenére, hogy éreztem, ahogy a bizonytalanság szépen lassan bekúszik a bőröm alá, a frusztrációval együtt, így két perccel később már hálát adtam az égnek azért az instant kávéért is, amit találtam és azzal a lendülettel a teraszra vettem az irányt, ahol is szembesültem azzal, hogy nem vagyok egyedül.
- Hát te? – meredtem rá az egyik kerti székben helyet foglaló Liam-re, aki mintha mi sem lenne természetesebb, az én kávémat itta, és meg mertem volna kockáztatni, hogy még a kezében tartott cigi is az enyém volt a nappaliban tartott készletemből.
Megvonta a vállát, miközben szívott egy slukkot.
- Nálad még mindig szebb a kilátás, mint nálam – felelte, a tekintetével az előttünk elterülő látképre bökve, ahol be lehetett látni csaknem egész Los Angeles-t.
Normális esetben egyetértettem volna, ha eredeti terveim szerint nem egyedül szerettem volna élvezni ezt a kilátást, de mivel így volt, ráadásul eszembe jutott, hogy éppen dühös vagyok rá, amiért otthon hagyott, csak egy bemutatásra telt tőlem, miközben helyet fogaltam mellette.
- Látom nem aludtál valami jól – jegyezte meg.
- Borzasztóan aludtam – vágtam rá, és ittam egy kortyot a kávéból.
- Jól utaztál?
- Liam, még egy kérdés és leütlek – feleltem rezzenéstelen arccal, azonban nem érthettem el a kívánt hatást, ugyanis egy röhögéssel reagált.
Mint általában, ha baromira nem akar komolyan venni.
- Jó, na, tudom, hogy most nem bírsz, amiért nem veled jöttem, de értsd meg, már kivoltam attól a kibaszott időtől, ami otthon van – rázta meg a fejét.
- Azt ne mondd nekem, hogy huszonhárom év után nem szoktad meg az angol időjárást – legyintettem, és kikaptam egy cigit a dobozból. – Ez baromság, Liam. Te is tudod.
- Most mi ebben a hihetetlen? Nem szeretem a sok esőt, na. Depressziós leszek tőle.
- Te nem az időtől leszel depressziós, istenem, hanem Sophiától, te szerencsétlen – nyögtem fel, miután kezdett elegem lenni a süket dumájából.
- Mégis mi köze van ennek hozzá? – nevetett fel olyan erőltetetten, hogy majdnem megsajnáltam.
De még mindig egy idiótának tartottam ebben az egészben, hiába tudtam, hogy nekem aztán semmi jogom nincs ahhoz, hogy osszam az észt, hiába vagyok jelenleg rendben párkapcsolat téren, elvégre fogalmam sincs, min mennek keresztül. Azon kívül persze, hogy Liam egyszerűen képtelen továbblépni, hiába telt el majdnem egy év, miközben még mindig ontja a dalokat az összetört szívekről és az egymásra találásról, amivel önmagában nem lenne baj, csak éppen az ötvenedik sablon után már elgondolkozik az ember, mégis mi a franc ütött belé.
Bár a válasz ott van mindegyikünk előtt; az a kibaszott szerelem.
- Na vajon? – kérdeztem, majd szívtam egy gyors slukkot, mielőtt folytattam volna. – Nem foglak kioktatni, Liam, te is tudod, hogy eszem ágában sincs, de kilenc hónapja szétmentetek és még mindig ki vagy az élettől. Mondanám, hogy fel nem fogom, miért, de ismerlek és felfogom, szóval még egyszer utoljára megkérlek, hogy a saját érdekedben szedd össze magad, beszélj vele, ha kell, esedezz a rohadt bocsánatáért, de addig ne engedd el, amíg vissza nem kapod.
Részemről ezzel lezártnak tekintettem a beszélgetést, már ami az ezen részét illeti, leginkább azért, mert nem állt szándékomban beletaposni Liam lelkébe ennél is jobban, elvégre tisztában voltam vele, hogy így is épp elég sokknak tettem ki őt az elmúlt két percben.
Így aztán, mintha mi sem lenne természetesebb, tovább szívtam a cigimet és ittam a kávémat, a lenyugvó napot kémlelve, miközben elhatároztam, hogy ha már a jetleg miatt, úgyis fent leszek éjjel, fel fogom hívni Chloe-t, és hogy holnap az első dolgom lesz kaját rendelni.
- Ha nem ismernélek eléggé, azt mondanám, valami nagyon zavar téged – törte meg a csendet Liam, kizökkentve ezzel az agymenetemből, mire felvont szemöldökkel fordultam felé.
- Parancsolsz?
- Baj van a paradicsomban? – kérdezte, óvatos mosolyra húzva a száját, nekem pedig nem kellett zseninek lennem ahhoz, hogy tudjam, mire gondol.
Vagy inkább kire.
- Dehogy is – intettem le. – Ott minden oké.
- Na, hála az égnek – biccentett Liam, bár a tekintetében megbúvó gyanakvást még nem sikerült eltüntetnie előlem rendesen.
- Leszámítva, hogy azt mondta szeret én meg letettem a telefont – fejeztem be a történetet, mire figyeltem, ahogy Liam csaknem kiköpi a kávéját.
- Micsoda? – szedte össze magát a kérdés erejéig, de köhögnie kellett néhányszor, hogy összejöjjön.
A vicces az, hogy egészen addig a pillanatig, hogy kitárgyaltuk Liam szerelmi életét, nem gondoltam annyira súlyosnak a reptéren történteket, azonban mintha mindez rávilágított volna arra, hogy Liam-nél nagyobb idióta talán már csak én lehetek, ha nem kezdek ezzel a szituációval valamit, de nagyon gyorsan.
De előbb muszáj volt megerősítést kapnom, tényleg olyan barom vagyok, mint gondolom.
- Azt mondta, szeret? – meredt rám hitetlenül. – Mikor?
- Úgy öt órája – saccoltam be az időpontot. – Épp abban a pillanatban, hogy belesétáltam a fogadóbizottságba a reptér előtt, ezért letettem.
- És nem mondtál semmit?
- Mégis mit kellett volna mondanom, mikor két másodperccel később az arcomba toltak úgy öt kamerát és kettőt lépni alig tudtam? – ráztam meg a fejemet, és éreztem, hogy kezdek egyre ingerültebb lenni.
Liam-re, Chloe-ra, a világra, de leginkább saját magamra, amiért képtelen voltam uralni a helyzetet.
- Nem is tudom, mondjuk azt, hogy te is szereted őt?
- Azt már mondtam – dörzsöltem meg az orrnyergemet. – Mikor Donny-ban voltunk a múltkor.
Liam egy ideig nem szólt semmit, miközben valóban úgy meredt rám, mintha egy idiótával beszélgetne, majd mielőtt még az összes hitemet elvesztettem volna, elismerően bólintott egyet.
- Hoppá – vigyorodott el.
- Most mi van? – emeltem az égnek a tekintetem.
- És én még azt hittem, te sosem leszel többet szerelmes – jegyezte meg.
- Na, nem mintha szándékomban állt volna, de sajnos senki nem kérdezte meg, hogy én mit akarok – nyomtam el a cigimet a két szék között lévő hamutálba.
- Nem úgy értettem – rázta meg a fejét. – Hanem, hogy nem gondoltam volna, hogy valaha képes téged valaki úgy megfogni a legutóbbi után.
- Annak már két éve, Liam. Tudod, továbblépni meg minden – húztam egy gúnyos mosolyra a számat, de pontosan tudtam, hogy nem fogja magára venni.
Már túl voltunk azon a szakaszon.
- De akkor is. Csak meglep, de ennyi – vonta meg a vállát. – Bár gondolhattam volna, hogy ez lesz a vége, ha már elhoztad hozzám – tette hozzá vigyorogva. – Mondjuk, nem mondom, van benne valami, az kétségtelen.
- Százszor több van benne, mint ami külsőre látszik – mondtam, majd kittam a maradék kávét a bögréből. – Mondjuk szerintem ezt már akkor tudtam, amikor összejártam vele, máskülönben elengedtem volna őt is, mint a többit, de valamiért képtelen voltam rá. Most meg arra vagyok képtelen, hogy felfogjam…
- Hogy képes voltál beleszeretni? – fejezte be helyettem Liam egy kérdéssel, bár utólag inkább tűnt kijelentésnek.
- Valami olyasmi – bólintottam. – De azt sem értem, neki hogy sikerült.
- Mintha nem tudnád, hogy mennyi minden van, amiért szerethet téged.
- Nem tudom, Liam, az elmúlt másfél évben mást sem csináltam, csak egy kibaszott seggfejként viselkedtem mindenkivel, aki csak egy kicsit sem volt szimpatikus és eszem ágában sem volt elköteleződni. Aztán megjelent Chloe és hirtelen minden elvemet felrúgtam érte, mert egyszerűen rohadtul elegem volt abból, hogy előttem is megjátssza magát, és azt akartam, hogy úgy megbízzon bennem, mint senki másban. Aztán mire pislogtam egyet, már azon kaptam magam, hogy elviszem magammal Doncaster-be, bemutatom az otthoniaknak, aztán pedig, hogy azt mondom neki, szeretem.
Úgy éreztem, összetörök valamit, ha nem gyújtok rá nagyon gyorsan egy újabb cigire, így aztán felkaptam az asztalon heverő dobozt és kikaptam belőle egy újabb szálat, miközben próbáltam nem foglalkozni Liam kémlelő pillantásával az előbbi kirohanásom után.
- Mégis mi az, ami miatt szerethet engem? – meredtem magam elé. – Én mit tettem érte?
Mert az egy dolog, hogy én nem bírom távol tartani magam tőle, és hogy már-már veszélyesen függők tőle, de ő bármikor kisétálhat az életemből.
A kérdés már csak az, én mennyire élném azt túl.
- Önmagában az, hogy azt éreztetted vele, te tudni akarod, mi van a megjátszás mögött, már önmagában elég erős indok ahhoz, hogy beléd szeressen – mondta végül Liam. – Bár az ő nevében nem beszélhetek.
- Jó, de azt bárki megtette volna érte – intettem le.
- Na, látod, ez a te nagy bajod – rázta meg a fejét. – Egyszerűen képtelen vagy beismerni, ha valami jót tettél valakivel. Általánosítod magad, ezért nem érted, miért van az, hogy minden hibád ellenére ez a lány veled akar lenni, mikor szerintem elég nyilvánvaló, ahogy az is, miért szeret téged.
Nem válaszoltam, némán szívtam a cigimet, miközben újra és újra lepörgött előttem a beszélgetésünk a reptéren, és magam elé képzeltem az arcát, ahogy kimondhatta a szót, amely mindent eltarol maga körül, hogy aztán csak pusztítást hagyjon maga után, amit neked kell rendbe raknod.
Aztán ha sikerül, akkor elmondhatod magadról, hogy te vagy a világ legszerencsésebb idiótája.
- Szóval szerintem most dőlj le egy kicsit, aztán hívd fel és mondd el neki párszor te is, mennyire szereted – Liam-re sandítva feltűnt, ahogy egy óvatos mosolyra húzza a száját, de ez alkalommal nyoma sem volt benne a gúnynak.
Szólásra nyitottam a számat, de egyszerűen képtelen voltam bármi olyat mondani, amivel kifejezhetem a bennem zajló káoszt, egyben pedig kifejezhetem a hálámat felé, amiért ismét sikerült rávilágítania arra, amit én sehogy sem bírtam észrevenni.
Vagy inkább beismerni.
- Kösz – mondtam végül, mire biccentett egyet, majd pedig a kezébe kapta a telefonját.
- Na, nézzük meg mi újság a világban – jegyezte meg szórakozottan, én pedig követtem a példáját és előkaptam a sajátomat, hogy végig fussak a kis millió értesítésen, amit az ideérkezésünk óta kaptam.
Noha sejtettem, hogy esélyem sem lesz, mindegyiket megnézni, azért nekiugrottam minél több Twitter bejegyzést elolvasni – még ha nem is reagáltam az összesre – azonban úgy az első tíz után gyanús lett, hogy mindenki olyan nagyon ideges és azt kérdezgeti, jól vagyok e. Aztán miután Chloe neve is felbukkant egy-kettőben, már kezdett túlságosan is gyanús lenni.
- Te figyelj, Chloe ismeri Zayn-t? – pillantott fel a telefonjából Liam összeráncolt szemöldökkel.
Próbáltam nem látványosan kimutatni a nemtetszésem Zayn említése miatt, noha a gyomromba még így is belehúzott valami, miközben bólintottam.
- Találkoztak, amikor egyszer elvittem magammal a Heaven’s-be – mondtam. – Miért?
- Úgy tűnik, még egyszer találkoztak – jegyezte meg, és felém nyújtotta a készüléket. – Ezt nézd meg!
Valamiért éreztem, hogy nem fog tetszeni, amit most látni fogok, de azért elvettem tőle a telefont, miközben valamiféle kegyelemért fohászkodtam az égnek, ahogy a pillantásom a képernyőn virító képre esett.
Eleinte nagyon kellett összpontosítanom ahhoz, hogy kivegyem a fotón található alakokat, ugyanis bár egy viszonylag jó minőségű lekapott képpel volt dolgom, a vaku némileg rontott a helyzeten, de egy idő után szépen lassan sikerült felismernem mindegyiküket, kezdve a kocsi felé sétáló Zayn-nel, és a mögötte haladó két lánnyal, akik közül az egyik egészen biztosan Chloe volt, noha látványosan próbálta takarni az arcát.
Éreztem, ahogy ökölbe szorul a kezem, miközben hosszú pillanatokig bámultam a képernyőt, az emlékezetembe vésve minden részletét, mielőtt nagy nehezen eljutottam odáig, hogy visszaadjam a telefont Liam-nek.
- Mi ez az egész? – kérdezte felvont szemöldökkel, én azonban csak megráztam a fejemet.
- Fogalmam sincs – feleltem, és már nyúltam is a saját készülékem után, hogy feltegyem ugyanezt a kérdést a képen szereplő lánynak, amikor abban a pillanatban rezegni kezdett, hogy Lottie hív.



***
Sziasztok!
Először is, mérhetetlenül sajnálom a kisebb késést, de egyszerűen lehetetlen volt az elmúlt pár napban egyetlen normális mondatot írnom a kisebb krízisnek köszönhetően - ami időközben megoldódott szóval visszatértem haha. Mindenesetre nagyon szépen köszönöm a türelmeteket, és egyben az előző részhez érkezett összes visszajelzést pipa és megjegyzés formájában - amiből ha jól láttam, hetet (!) is kaptam, ami nekem olyan te jó ég kategória, szóval nagyon szépen köszönöm!<333 Mint mindig, most sem tudom eléggé kihangsúlyozni, mennyire hálás vagyok értük és mennyire jól esik hétről hétre a támogatás bármilyen formában, őszinte leszek, nem tudom hol lennék ezek nélkül, bármennyire is sablonosan hangzik, de így van.<3
A résszel kapcsolatban, íme az ígért Louis-szemszög, noha eredetileg osztottan szerettem volna Chloe-val együtt, csak végül nem úgy jött ki a lépés, de nem bánom, remélem, választ kaptok néhány kérdésre így az ő érzéseivel kapcsolatban is.:)
A folytatással kapcsolatban, bízom benne, hogy a hét vége felé tudom hozni a következőt, noha nem leszek otthon pár napot, de ha mást nem, akkor jövőhét elején, mindenesetre igyekezni fogok jelezni valamilyen formában az érkezését. Akinek addig is bármilyen kérdése van a történettel, vagy bármi mással kapcsolatban, Ask-on még mindig megtalál, szóval ott is igyekszem jelezni, ha tudom már a rész időpontját.<3

De nem is pazarlom tovább a szót, további kellemes hetet, drágáim, legyen csodás napotok, vigyázzatok magatokra és nagyon szépen köszönök mindent!<333

See you soon x

-xoxo, Sophie V.

U.i.: Annyira azért ne verjetek meg a rész vége miatt pls<3

2017. július 24., hétfő

27. - Az újabb pofon

Figyeltem, ahogy Louis rezzenéstelen arccal lép az ágyon fekvő kinyitott bőröndhöz, és belerak még egy adag ruhát a szekrényéből, miközben jóformán meg sem nézi, mit pakol el, amiből arra következtettem, mindez már annyira megszokott számára, hogy csak megpróbál túlleni rajta. Bár alig két perce jött be az erkélyről, már most kiszúrtam, ahogy oda-oda pillant, mintha azt várná, mikor mehet ki ismét rágyújtani, amitől még inkább kedvem támadt más irányba nézni, de valamiért képtelen voltam fél percnél tovább másfele emelni a tekintetemet.
Összébb húztam magamon a vékony kardigánt, miközben a kezemben tartott bögrét vizslattam, ami időközben annyira érdekessé vált a számomra, mint semmi más abban a szobában, abban a fél órában, amióta itt vagyok és három szónál többet nem váltottunk egymással. Csakhogy ez alkalommal kételkedtem benne, mindez csupán azért van így, mert annyira érdekesek a saját gondolataink, noha az ő nevében nem beszélhettem.
Mindenesetre próbáltam nem kimutatni a kétségbeesést, amely szépen lassan eluralkodott rajtam az elmúlt két napban, mióta hazajöttünk Doncaster-ből, mióta eljöttünk abból az irodából, és egyben amióta Louis lényegében képtelen emberszámba venni. Talán ez lehet az oka annak, hogy meglepődtem a másfél napnyi csendet megtörő telefonhíváson, amiben idehívott, miszerint látni szeretne még egyszer, mielőtt holnap elutazik Los Angelesbe.
Amivel önmagában az égadta egy világon semmi baj nem lett volna, ha nem burkolóztunk volna csendbe, amióta beléptem a ház ajtaján.
- Ideadnád azt a pulcsit? – érkezett a kérdés, ami kirángatott a gondolataim közül, mire felkapva a fejemet Louis kérdő tekintetével találtam szemben magam.
Bólintottam, és a szabad kezemmel a hátam mögött elterülő fehér ruhadarabért nyúltam, és odaadtam neki, mire elmormogott egy köszönömöt, és rádobta a bőröndben lévő ruhakupacra.
- Tudok segíteni? – kérdeztem.
Figyeltem, ahogy egyre rendezetlenebbül szedi össze a dolgait, mintha már annyira sem érdekelné ez az egész, mint eddig, én pedig kezdtem kételkedni benne, hogy így képes lesz valaha is becsukni azt bőröndöt.
- Nem kell, köszi – a lehető legkevésbé sem lepett meg a válasza, ahogyan az sem, hogy még csak meg sem kísérelt rám nézni.
Magamban elraktároztam a választ, és a számhoz emeltem a bögrét, hogy ihassak a teából, noha még mindig tűzforró volt, de még ezt is jobbnak tartottam, mint a semmittevést a csendben, miközben próbálom összeszedni magam annyira, hogy megkérdezzem, mégis mi változott meg, ami miatt képtelenek vagyunk a normális kommunikációra.
Vagyis inkább ő képtelen rá.
Ugyanis akárhányszor végig pörgettem magamban az eseményeket, mindig ugyanoda lyukadok ki, mégpedig az irodába, mélyebben a Connorral való szóváltásához, azonban nem számít hányszor gondoltam végig, fogalmam sem volt róla, ehhez nekem mi közöm lehet.
De valamiért idáig nem mertem rákérdezni.
- Tudod már, mennyi időre mentek? – próbálkoztam meg egy újabb kérdéssel.
- Konkrétan fogalmam sincs – felelte, miközben ismét a szekrényéhez lépett és kivett belőle valamit, de már oda sem figyeltem, mit hajít le az ágyra. – De reményeim szerint két héten belül itthon leszek.
Újabb elraktározás következett, ami után felrémlett a gondolat, hogy talán feleslegesen próbálkozom bármiféle normális beszélgetés kezdeményezésével, elvégre Louis láthatóan élből elutasít mindent. De aztán az is eszembe jutott, hogy még mindig ő volt az, aki a távolságtartása ellenére idehívott, amiből arra következtettem, egy része pontosan arra vár, hogy valaki kihúzza belőle, mi a baja.
És az a valaki én leszek.
- Történt valami?
Csak hogy még jobban meglepjem őt, a tekintetemet egyenesen az övébe szegeztem, miközben feltettem a kérdést, hogy még csak véletlenül se adjak neki lehetőséget a menekülésre - és hogy ezzel ő maga is tisztában legyen.
- Mármint? – vonta fel a szemöldökét, de ismertem már annyira, hogy tudjam, mindezt az elbizonytalanításom miatt csinálja, hogy tesztelje, meddig vagyok hajlandó elmenni érte.
Én pedig nagyon szívesen emlékeztettem rá, hogy bármeddig.
- Mindketten tudjuk, hogy történt valami, ami miatt olyan vagy amilyen – feleltem. – Még azt is tudom hol, csak arra próbálok rájönni, mi.
Louis nem válaszolt egyből, noha a tekintetét továbbra is az enyémbe fúrta, miközben még mindig a határozottságomat tesztelte, majd egy idő után mintha a meglepettség árnyait véltem volna felfedezni benne, ahogy megszólalt.
- Jobb emberismerő vagy, mint gondoltam – mondta végül, és bedobott még egy pólót a többi közé. – Egyébként pedig nem értem, miért ilyen fontos ez neked.
- Közöm van hozzá? – kérdeztem, ezzel elérve, hogy megint a szemembe nézzen.
- Miért?
- Mert ha igen, akkor tudni akarom, miért löksz el magadtól – vágtam rá szinte azonnal.
Figyeltem, ahogy megdermed egy pillanat erejéig, de nem sokáig hagyta, hogy az érzelmek átvegyék felette az uralmat.
- Én nem löklek el magamtól – rázta meg a fejét.
- Akkor kérdezd meg magadtól, miért nem bírsz a közelemben maradni – mondtam. – Hogy miért kerülsz, aztán hívsz mégis ide, hogy aztán hozzám se szólj. Szóval, ha tettem valamit, akkor mondd el, mert ennek semmi értelme, és ezt mindketten tudjuk.
- Vannak dolgok, amik nem rólad szólnak, hiszed vagy sem – felelte éllel a hangjában.
Au.
- Akkor kiről, Connor-ról vagy netalántán Zayn-ről? – kérdeztem rezzenéstelen arccal.
Nem tudtam, hogy vajon az arcára kiülő döbbenet a túlzott egyenességemnek tudható be, vagy annak, hogy tényleg belátta, talán még nála is jobb emberismerő vagyok, noha az utóbbiban némileg kételkedtem.
De azért még így is eléggé éreztem, hogy talált, süllyedt.
- Nem foglak kioktatni Louis – szólaltam meg, miután úgy tűnt, ő egyelőre képtelen rá. – Egyrészt mert semmi jogom nincs hozzá, másrészt mert fogalmam sincs, mégis min mész keresztül vele kapcsolatban. De attól még gyűlölöm nézni, ahogy Zayn kiborít, miközben te is tudod, hogy pontosan ez a célja veled kapcsolatban, bármiféle beteg játékot is játszotok ti ketten.
- Én nem játszok semmilyen játékot vele – rázta meg a fejét. – Engem nem érdekel Zayn.
- És Connor?
- Connor meg még annyira sem – húzta a száját. - Engem egyedül az érdekel, hogy mindkettő megtartsa az ötven méteres távolságot tőled, mielőtt olyat teszek, amit még megbánok.
Az ajkamba harapva emésztgettem az előbb hallottakat, miközben elgondolkoztam azon, vajon hogyan képes valaki, aki a világ legnyugodtabb emberének mutatja magát, belül mégis ennyi indulatot magába tartani a nélkül, hogy attól félne, bármelyik pillanatban robbanhat.
És bár tudtam, hogy egyedül édes kevés leszek ahhoz, hogy mindezt megszüntessem benne, valamennyire muszáj volt megnyugtatnom, miszerint hiába kerültem vele együtt akaratomon kívül az ellenség területére, az még nem azt jelenti, hogy közéjük tartozom.
- De neked attól még nem kell megtartanod – mondtam alig hallhatóan, de épp elég hangosan ahhoz, hogy ő azért meghallhassa.
- Nem tőled akarok távol maradni.
- Nem, hanem a fájdalomtól, amit okozhatok, hogy aztán ugyanolyan legyek neked, mint Zayn – a tekintetemmel továbbra is az övét kerestem. – De ha ellöksz magadtól, akkor sehogy sem fogom tudni bebizonyítani, hogy én sosem tennék olyat, bármit is tett veled Ő, amin képtelen vagy túllépni.
Nem válaszolt egyből – ezen valamiért annyira nem tudtam meglepődni – helyette egy ideig szótlanul kémlelt, mintha még mindig nem tudná hova tenni a szavaim mögöttes jelentését, majd végül idegesen a hajába túrt.
- Basszameg – káromkodta el magát, majd egy lépéssel előttem termett. – Ha akarnálak, sem tudnálak ellökni magamtól – mondta, miközben lehajolt hozzám, majd azzal a lendülettel az ajkait az enyéimnek szegezte.
Némileg megkönnyebbüléssel töltött el, hogy nem éreztem kétségbeesést a csókjából, mintha mindez csak a saját – és az én – megnyugtatásom célját szolgálná, noha kétségkívül nyugalommal töltött el a közelsége, már-már annyira, hogy féltem mi fog velem történni, amíg nem lesz velem.
***


- Na, mi van, Diamond, nem jössz? – érkezett a kérdés valahonnan oldalról, mire elszakítottam a pillantásomat a kezemben tartott telefonról, és felkapva a fejemet összetalálkoztam a vigyorgó Jessie-vel, aki felemelte felém a kinyitott üveget.
Elnyomtam a feltörni készülő sóhajt, és zsebre vágtam a készüléket, majd pedig, mint aki jó képet akar vágni a dologhoz, magamra erőltettem egy mosolyt és elindultam az őt körülvevő társaság felé.
Noha még be sem tettük a lábunkat, már a klub előtt is volt olyan hangos a kiszűrődő zene, hogy nyugodtan lehetett volna kinti bulit tartani azoknak, akik nem voltak elég szerencsések ahhoz, hogy bejussanak az Aftertaste-be, és a fal melletti kis elkerített részen kell várakozniuk, hátha megszánja őket a pókerarcú biztonsági őr. Hiába nem voltam alapjáraton sem nagy rajongója az ehhez hasonló rongyrázós helyeknek, azt azért el kellett ismernem, valahányszor csak kihasználhattuk a táncos kártyát a többiekkel, csapatépítés címke alatt, hogy tudják, miként szórakoztassák a népet odabent.
Ez alól az Aftertaste sem jelentett kivételt, amelyet már mind ismertünk egy korábbi megbízás alkalmából, míg engem más is kötött ide a munkán kívül, elvégre emlékeim szerint itt találkoztunk először Louis-val.
- Még egy kortyot? – nyújtotta felém az üveget Jessie, mire bólintottam és elvettem tőle.
- Amúgy sem vihetjük be – szúrta közbe Kylie, majd szívott egy slukkot a kezében tartott cigiből, ahogy a bejárat felé sandított.
Elfintorodtam a torkomat maró alkoholtól, noha valóban nem ittam többet egy kortynál, és továbbadtam a mellettem álló Aster-nek, aki szemrebbenés nélkül húzott belőle egyet.
- Biztos be fognak engedni? – kérdezte a társaságunk – egyben pedig a csapat – egy tagja, Marie, miközben tétován pillantgatott a klub felé, mintha nem lenne biztos a dolgában.
Hiába tudtam már, hogy mennek itt a dolgok, kicsit sem hibáztattam őt a bizonytalanságáért, figyelembe véve a tényt, hogy másfél hónapja került hozzánk és jóformán fogalma sem volt a szokásainkról, így megeresztettem felé egy mosolyt, hátha ezzel kicsit enyhíteni tudom az idegességét, miközben Jared megrázta a fejét.
- Nyugi, drága, nem lesz para – mondta, és átkarolta a lány vállát. – Mivel dolgoztunk itt, ezért tárt karokkal várnak, elég lesz megmutatnom nekik ezt – vette ki a zsebéből a kártyát, amit a legutóbbi itt tartózkodásunknál kaptunk a kiemelkedő munkánkért cserébe; miszerint amikor csak kedvünk tartja, javíthatjuk a hely képét azzal, hogy látványosan rázzuk a parkett közepén a megannyi VIP vendég között.
- Akkor menjünk, mert már nagyon vágyom egy normális piára – ejtette ki a kezéből a cigit Kylie, majd taposott egyet rajta.
- Indulás – vigyorgott Noah, és már el is indultak Jessie-vel karöltve, mi pedig egy szó nélkül utánuk.
- Jól vagy? – lépett mellém Kylie, mielőtt elértük volna a bejáratot képező kétszárnyú ajtót, a két biztonságival előtte.
Ahhoz képest, hogy napokig nem hallottam felőle semmit, Kylie kifejezetten aggódónak tűnt, miközben a tekintetével az enyémet kereste.
- Persze – feleltem, mire bólintott, és belém karolt.
Mondhatnám, hogy meglepődtem Kylie hirtelen közeledésétől, azonban volt időm kiismerni az elmúlt pár hónap alatti viselkedését annyira, hogy már-már immunissá válljak az ilyen gesztusaira. Annak ellenére, hogy ez alkalommal kifejezetten frusztráltnak éreztem, hogy a kérdésre, miszerint mégis hol a fenében volt, amíg én Doncaster-ben, szimplán annyit felelt, a szüleinél, de mindezt olyan természetességgel, mintha evidens lenne, hogy ilyenkor nem válaszol a hívásaimra.
Miközben mindketten tudtuk, hogy ez minden, csak nem evidens.
De hiába furakodott be a bőröm alá a gondolat, hogy valami még mindig nem oké, nem akartam elrontani a közös esténket azzal, hogy felfújom a dolgot, elvégre lesz még alkalmam számon kérni – már ha egyáltalán valaha lesz elég bátorságom hozzá. Az eltűnése ellenére azonban meglepő módon kifejezetten kedélyesen várt otthon, mikor hazaértem, sőt még kíváncsi is volt, milyen volt a Louis családjánál töltött időm, és meg mertem volna esküdni rá, tényleg érdekli.
- Tudsz róla valamit? – kérdezte hirtelen, mire automatikusan felkaptam a fejemet.
Nem kell túl sokat gondolkoznom azon, vajon kiről beszél, elvégre tanúja volt, ahogy félrevonulok telefonálni, és mivel rajta és Aster-en kívül nem igazán szoktam hívogatni senkit sem egy ember kivételével, hamar összerakta a képet.
- Leszálltak és most arra vár, hogy hazavigyék – vontam meg a vállamat. – De azt mondta, minden oké.
Nem szívesen részleteztem volna, hogy a minden oké annyit takar, Louis eszméletlenül fáradt és nyűgös, és a két perces beszélgetésünk alatt három embert küldött el a háttérben a francba, amiért húzzák az idejét, de gondoltam ez is épp elég információ neki.
Kylie bólintott, és felmutatta a saját kártyáját a biztonságinak, aki erre biccentett egyet és továbbengedett minket, miután én is követtem a példáját, mire szépen lassan eltűntünk a klub levegőtlen belsejében. Nem sokat szórakoztak a ruhatárnál, főleg mivel a nyári estének köszönhetően kevés cuccunk volt, így alig két perccel később már el is indultunk a belső helyiség felé, amely tömve volt a krémek krémjével, miközben a hangszórókból az egyik Arctic Monkeys szám remixesített változata üvöltött.
- Mit isztok? – próbálta meg túlkiabálni a tömeget Noah, ahogy a bár felé bökött.
- Mindegy, csak valami töményet! – felelte Kylie, én azonban megráztam a fejemet.
- Én azt inkább kihagynám.
- Ne csináld, bulizunk – intett le Noah, és a barátnőm felé fordult. – Akkor rám bízzátok?
- Abszolút – bólintott Kylie, majd megragadta a karomat és a táncparkett felé húzott. – Na, gyere, oldjuk fel a hangulatodat kicsit!
- Semmi baj nincs az én hangulatommal – tiltakoztam, azonban Kylie egyetlen pillantással belém fojtotta a szót.
- Ugyan már, az a Chloe, akit én ismerek, nem feszeng ennyire – felelte, és mielőtt bármit reagálhattam volna, már be is húzott a tömegbe, onnan pedig nem volt visszaút.
Annak ellenére, hogy általában több kellett ahhoz, hogy tényleg elengedjem magam az ilyen helyeken – ellentétben azzal, amit Kylie mondott – ez alkalommal meglepően gyorsan kaptam magam azon, hogy képes vagyok együtt mozogni a zenével, bármiféle feszültség nélkül. Miután pedig már két számot végig táncoltunk, már abban sem voltam olyan biztos, hogy rossz ötlet volt eljönnöm.
- Bocsi, de kurva hosszú volt a sor – lépett mellénk Noah az italainkkal, Aster és Jessie társaságában, miután kitáncoltunk, hogy megkeressük a többieket.
- Hát Jared és Marie? – vonta fel a szemöldökét Kylie.
- Erre most komolyan válaszolni kell? – nevette el magát Aster és ivott egy kortyot a saját italából.
Követtem a példáját, mire meglepve vettem tudomásul, hogy akármit is szerzett nekem Noah, nem is olyan rossz, mint amilyennek elképzeltem, bár volt egy olyan érzésem, hátast dobnék, ha tudnám, mennyi alkohol van benne.
Ezért inkább bele sem akartam gondolni.
- Jared aztán nem szarozik – jegyeztem meg.
- De mindannyian tudjuk, hogy ezt csak azért csinálja, mert álmai nőjét már befűzte valaki más – emelte az égnek a tekintetét Aster, mire Jessie felvont szemöldökkel fordult felé.
- Kicsodát?
Kylie, mintha mi sem lenne természetesebb, egy laza mozdulattal felém bökött, mire csaknem kiköptem a számban lévő koktélfélét.
- Ne csináljátok már, komolyan? – röhögte el magát Noah, és felém fordult. – Mióta?
- Ez baromság – ráztam meg a fejemet. – Jared mindig is imádott szórakozni, és én is csak egy voltam a sok közül, aki annyira nem akart.
- Kábé mióta világ a világ. Aztán Chloe-t bevarrta valaki más, és most szerelmi bánatában rárepül az új lányra – fejezte be a mesedélutánt Aster, nekem pedig kedvem támadt elsüllyedni, hiába voltam már jóban annyira a többiekkel, hogy tudjam, senki nem fog belőle nagy ügyet csinálni.
- Valaki más? – értetlenkedett egy másodperc erejéig Jessie, majd elvigyorodott. – Ja, vágom, az énekes gyerek.
- Válthatnánk témát? – nyögtem fel.
Ugyanis bár kedveltem őket, ez egy olyan téma volt, amit még nekik sem szívesen ecseteltem volna, sem pedig bárki másnak igazából, hiába volt már teljesen evidens az összes csapattársaim számára a párkapcsolatom, már amennyit megtudhattak innen-onnan a pletykákból.
Vagy éppen a pletykalapokból.
- Chloe nem szeret beszélni a pasijáról – karolta át a vállamat Aster.
- Miért nem hoztad magaddal, Diamond? – kérdezte Noah hasonló vigyorral az arcán, mint Jessie.
- Mert nincs itthon – vontam meg a vállamat. – És szerintem nincs oda ezért a helyért.
- Tényleg, az ilyen celebek a Heaven’s-be járnak, vagy hova – jegyezte meg Jessie.
A szemem sarkából láttam a villanást Kylie szemében, noha nem igazán tudtam értelmezni, ahogyan azt sem, a csapatom hímnemű tagjai vajon honnan tudnak egyáltalán a Heaven’s létezéséről.
- Most, hogy kifaggattatok a szerelmi életemről, nem akarunk elmenni végre táncolni? – fordultam körbe, a poharammal a kezemben, amely időközben kiürült.
- Mi az, hogy kifaggatni? Még csak nem is tudjuk az izgi részleteket – játszotta az agyát Noah, én azonban az égnek emeltem a tekintetem. – Jó, nyugi, fiatal még az este. Sok minden kiderülhet.
- De erről biztos nem! – nevettem el magamat, miközben letettem az előttünk elhaladó pincér tálcájára a poharamat és elindultam a tömeg felé. – Na, jöttök vagy nem? – fordultam vissza.
- Erre nem lehet nemet mondani! – rázta meg a fejét Jessie, és utánam eredtek.
Fogalmam sincs, mennyi idő telhetett el, azonban még két pohár ital és ki tudja hány dal után, amit végig táncoltunk a többiekkel, már nem is nagyon érdekelt semmi azon kívül, hogy jól érezzem magamat, legközelebb pedig már arra eszméltem fel, hogy nagyon szükségem lenne egy kis friss levegőre.
- Nem jössz ki velem? – hajoltam oda Kylie füléhez az egyik szám vége után, de ő erre megrázta a fejét.
- Ezt még megvárom, aztán megyek utánad! – mondta, mire bólintottam és elindultam a dohányzóhelyiséget jelölő tábla által mutatott irányba.
Majdhogynem hangosan felnyögtem a megkönnyebbüléstől, ahogy szabad levegőre értem a klub belső udvarán, mire nagyot szívtam a londoni estéből, és körbe pásztáztam a területet valami kevésbé tömött hely után kutatva. Azonban meglepve vettem tudomásul, hogy a vártnál sokkal kevesebben vannak kint, én pedig sokkal kevésbé tudok stabilan állni és járni, mint gondoltam, mire amilyen gyorsan csak tudtam, megtámaszkodtam az épület falának, és kifújtam az eddig benntartott levegőt.
- Basszus – szisszentem fel, miután szépen lassan eljutott a tudatomig, hogy talán ennyire azért mégsem kellett volna elengedni magam.
A farmerem egyik rejtett zsebébe rakott telefonomért nyúltam, majd miután meggyőződtem róla, hogy tényleg két órát sikerült eddig eltöltetünk itt, gyorsan írtam egy üzenetet Louis-nak, hogy megvagyok, azonban ezt a két szót nehezebben pötyögtem be, mint gondoltam, mire beláttam, talán ideje lenne kicsit lelassítanom.
- Hoppá, kit látnak szemeim? Chloe, ha nem tévedek?
A hang hatására felkaptam a fejem, mire elgondolkoztam azon, vajon tényleg ennyire be vagyok rúgva, vagy valóban Connor áll előttem levakarhatatlan vigyorral az arcán, miközben tagadni sem tudja, mennyire elégedett, amiért itt talál.
- Hú… igen – mondtam, miután eleinte egy szót nem bírtam kinyögni. – Connor, ugye?
- Megtisztel, hogy még emlékszel – jegyezte meg szórakozottan, ahogy közelebb lépett. – Hát a személyi testőrödet hol hagytad?
- Louis-ra gondolsz? – vontam fel a szemöldökömet. – Nincs itt.
- Nahát, mi történt, hogy a nagy védelmező magára hagyja a barátnőjét pont egy ilyen helyen?
A kissé homályos látásomnak köszönhetően fel sem tűnt, mennyire zavaróan közel áll hozzám; az orromat megcsapta a tömény alkohol szaga, dohánnyal keverve, mire éreztem, ahogy a görcsbe rándul a gyomrom.
De nem a jó értelemben.
- Milyen helyen? – kérdeztem, és megdörzsöltem a homlokomat, azonban egy kicsit sem segített az állapotomon.
- Az én területemen. Elvégre ezt még Louis is tudja – felelte, csaknem kitakarva előlem a kilátást az udvarra.
Figyeltem, ahogy az egyik kezével int egyet a kissé oldalt várakozó társaságnak, akik erre a bejárat felé vették az irányt, ő pedig még közelebb lépett hozzám, már ha ez egyáltalán lehetséges volt.
Ezzel egyidőben pedig a fejemben lévő vészcsengő hangos kiáltásokba kezdett.
- És én még azt hittem, okosabb annál, mint hogy ideengedjen téged – billentette oldalra a fejét, ahogy tetőtől talpig végig mért. – De hát ez az én szerencsém – tette hozzá, majd azzal a lendülettel nekipréselt a falnak, miközben az ajkait erőszakosan az enyéimnek feszítette.
Reagálni sem volt időm a sokktól egy pillanat erejéig, miközben a fejem koppant egyet a falon, azonban az éles fájdalom észhez térített annyira, hogy minden maradék erőmmel megpróbáljam ellökni magamtól a nekem feszülő alakot, kevesebb sikerrel.
Felszisszentem, amikor éreztem, ahogy a fogaival a nyakam és a vállam közötti területet súrolja, miközben a kezeivel megtalálta az oldalamat, és egy mozdulattal a pólóm alá nyúlt, mire még inkább kapálózni kezdtem, de továbbra sem eléggé erősen ahhoz, bármit is elérjek nála.
- Ez fáj – kiáltottam fel, amikor az oldalamba markolt.
- Ha kevésbé ellenkeznél, sokkal jobb lenne, drága – jegyezte meg gúnyosan
Már tért volna is vissza a nyakam kínzásához, ha egy kar hátulról meg nem ragadta volna, aminek köszönhetően a következő pillanatban a földön kötött ki.
- Mi a franc? – meredt az előtte álló alakra, aki azonban egy szó nélkül odalépett hozzá, és teljes erővel behúzott neki egyet az öklével, mire még hátrébb esett.
A sokktól egy szót sem bírtam kinyögni, miközben tágra nyílt szemekkel meredtem az ismeretlenre, aki a következő pillanatban felém fordult, mire teljes rálátást nyerhettem az arcára.
- Te jóságos ég… - kezdtem, miután a felismerés arcon csapott, azonban már el is fordult tőlem, vissza a földön heverő Connor felé.
- Ne csináld, már, Z, csak szórakoztunk! – mentegetőzött a fiú a vérző orrához kapva, miközben az említett személy egy laza mozdulattal megragadta a vállánál fogva és felrántotta a földről.
- Szórakoztunk, mi? – kérdezte. – Louis barátnőjével?
- Haver, én nem tudtam… - kezdte, azonban Zayn teljes erőből eltaszította, mire csaknem ismét elesett.
- Nem tudtad, persze, hogy nem tudtad – rázta meg a fejét, és fenyegetően felé lépett. – Azért küldtél be mindenkit, mert nem akartad, hogy bárki megtudja, ki ő. Akkor aztán nem csak én rúgtam volna szét a segged, hanem még Louis is, azt pedig nagyon nem szeretnéd, nem igaz? Mert nálam jobban csak tőle tartasz, te szerencsétlen.
- Zayn, én nem akartam, esküszöm, csak vicceltem! – dadogta már-már hisztérikus hangon, ahogy hátrálni kezdett.
A másik fiú egy lépéssel előtte termett, és ismét megragadta őt a pólójánál fogva, miközben közelebb húzta magához, így az arcuk néhány centire volt egymástól.
- Na, jól figyelj, te szarházi, mert csak egyszer fogom elmondani! – mondta. – Ha még egyszer meglátlak téged vagy az ő, vagy Louis, vagy bárki közelében, akiket ezek ketten ismernek, akkor kurvára nem fogod megélni a következő napot. És ezt halál komolyan mondom. Most pedig mire hármat számolok, rohadt gyorsan eltakarodsz innen, világos? Egy…
Azonban nem kellett tovább mennie, alighogy elkezdte, Connor már el is tántorgott onnan, és eltűnt a befelé vezető ajtóban, és egy hangos csattanás jelezte, hogy egyáltalán itt járt.
Meg a méltóságom, ami darabokban hevert valahol az udvaron.
Fel sem fogtam a történeteket, már éreztem, ahogy a lábam egyszer csak feladja a szolgálatot, én pedig szépen lassan lecsúszok a földre, miközben hirtelen minden túl sötét lett körülöttem.
- A picsába – hallottam meg Zayn hangját magam mellől, majd éreztem, ahogy letérdel mellém, és a karjaiba húz. – El ne merj nekem ájulni, hallod? Mert még a végén ketten is a halálomat akarják majd.
- Én nem fogok… - kezdtem, de nem bírtam végig mondani a nélkül, hogy ismét le-lecsukódjon a szemhéjam, a józan eszemmel és ítélőképességemmel együtt, miközben még mindig nem bírtam felfogni, hogy most tényleg Zayn-nel beszélgetek.
A következő pillanatban ismét hallottam, ahogy kicsapódik az udvarra vezető ajtó, majd pedig az ezt követő rémült kiáltást.
- Uramisten, Chloe! – mérföldekkel arrébb is megismertem volna Kylie hangját, mire kinyitva a szemem láttam, ahogy felénk siet, és Zayn példáját követve letérdel. – Mi történt?
Szólásra nyitottam a számat, hogy biztosítsam a felől, ne aggódjon, noha én magam sem voltam biztos benne, miért ne kellene aggódnia, azonban a szemem ismét lecsukódott, de még hallottam Zayn válaszát.
- Volt egy kis incidense egy idiótával – felelte kurtán.
- Micsoda?
Ismét ki tudtam nyitni a szemem, mire szembe találtam magam a legjobb barátnőm falfehér tekintetével, amit hol rám, hol pedig Zayn-re kap.
- Én sem tudom pontosan, de elintéztem – mondta az utóbb említett személy, de nem úgy tűnt, mintha ezzel megnyugtatná Kylie-t, aki még mindig úgy festett, mint aki szellemet lát.
- De ki, és mikor és miért… - tört ki belőle, azonban Zayn leintette.
- Elmondok mindent, de előbb vigyük ki innen, mielőtt elájul vagy rosszabb – rázta meg a fejét.
- De nem tudom, hogyan vigyem…
- Hívok nektek egy kocsit, oké? – meredt rá a fiú egy jelentőségteljes pillantás kíséretében, majd pedig a térdére helyezte a szabad kezét. – Nyugi. Megoldjuk.
Nekem pedig csak akkor esett le, hogy Kylie és Zayn egy helyiségben vannak, egy levegőt lélegezve, és egy méteres távolságon belül, miközben még egy bomba sem robbant fel általuk.
De kellett egy kis idő, mire mindezt felfogtam.
- Zayn, ő nem tudja… - kezdte, de a fiú egy pillantással ismét belé fojtotta a szót.
- Akkor majd elmondod neki, de nem most. Most – fordult felém. – kivisszük innen, mielőtt Louis tényleg beváltja valamelyik ígéretét, és kinyír.
- Azt ne mondjátok – szólaltam meg nagy nehezen, miközben Zayn szépen lassan felállított és átkarolt, míg Kylie a másik oldalamon foglalt helyet. – hogy ez az, amire gondolok.
- Okos lány vagy, Chloe – jegyezte meg Zayn, ahogy elindultunk az ajtó irányába. – Rakd szépen össze.
Ismét szólásra nyitottam a számat, azonban éreztem, ahogy a maradék lélekjelenlétem is fogytán van az erőmmel együtt, mire a fejemet Kylie vállára hajtottam, és imádkoztam, hogy minél hamarabb eltűnhessek onnan.

***
Helló-helló drágáim!
Először is remélem mindenkivel minden rendben van, és nem szenvedett semmiféle maradandó károsulást az elmúlt bő egy hétben, és hogy élvezitek a nyarat, ahogy tudjátok!<3 Még egyszer elnézéseteket kérem, hogy csak most jelentkezem, de sehogy sem tudtam korábban befejezni a részt, azonban most itt vagyok és remélhetőleg vasárnap is itt leszek megint, hogy visszaálljak a rendszerbe.Továbbá szeretném megköszönni az előző részhez érkezett összes pipát és kommentet, mint mindig, ez alkalommal is sikerült meghatnotok az összessel, aminek következtében ismét beláttam, hogy nekem vannak a világon a legaranyosabb, legeslegjobb olvasóim, noha továbbra sem tudom, miképp hálálhatnám ezt meg nektek. De imádlak titeket és nagyon szépen köszönök minden egyes pipát, megjegyzést vagy egyáltalán lélekjelenlétet, mert már az is a világot jelenti nekem!<333
A résszel kapcsolatban most sincs sok mondanivalóm azon kívül, remélem választ adtam pár kérdésre Louis viselkedésével, Kylie-val és az ő eltűnésével kapcsolatban, noha a következő Chloe-szemszögben még több minden fog kiderülni reményeim szerint.;) Továbbá sajnálom, hogy Louis-nak nem jutott annyi szerep ebben a részben, de terveim szerint - amolyan kárpótlásként is -  a következő rész az ő szemszögéből lesz!<3 (Tudjátok hogy imádom és nem bírom nélküle sokáig, na)

De nem is pazarlom tovább a szót, további szép estét drágáim, legyen csodás hetetek, még egyszer köszönök szépen mindent és ha minden jól alakul, vasárnap találkozunk!<3

Mindenkit szeretek x

-xoxo, Sophie V.